Kedélyem és szemüvegem töretlen.
Családi indíttatásból francia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lettem. Minden, amit Réunion szigetről tudni érdemes - írásaim a Bienvenue! rovatban olvashatóak.
Az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickolok benne.
Amikor megkérdezték, hogy mi a kedvenc étele, gondolkodás nélkül rávágta: a káposztás tészta. Nem gondolta, hogy pár óra múlva hoznak neki termoszban, melegen tartva. Meghatottan köszönte meg ezt a különleges ajándékot a családnak, akiket ezentúl „káposztás tésztáséknak” hívtak maguk között a rendelőben. A tészta kis kockái olyan kemények voltak, mint amilyent gyermekkorában a nagymamája gyúrt neki. A káposzta szálai sötétbarnán fedték be a tészta pici négyzeteit, látszott, hogy meg is pirult néhol az alja, ugyanúgy, mint amikor a nagymamájánál ette a nyári konyha viaszosvászon-terítős asztalán, miközben a sparheltben még égett a tűz, s füstjének illata szállt a levegőben. „Káposztás tésztásék” a gyermekkorát hozták el neki ezen a délelőttön termoszban, melegen tartva.
Molnár az emelvényen állt s tudta, hogy kicsapják. Az egészet Verébnek köszönhette, hisz ő dobta neki a vörös zászlót, de nem haragudott rá. Szepes, a tanár kérlelhetetlen szigorú arccal kísérte fel őket az emelvényre. Veréb, a városi fiú sápadtan állt Molnár mellett, úgy tűnt nem érti mi történik körülötte. Nagydarab, erős testalkatú, pirospozsgás fiú volt, aki csak ímmel-ámmal tanult, hiszen tudta, hogy érettségi után apja városi szatócsboltjában kell majd dolgoznia. Galló Kovács Zsuzsanna: A maszk bővebben… →
Mindenkit szeretettel várunk egy érdekes, tartalmas irodalmi délutánra a költészet napja kapcsán. Kedvcsinálónak a költőnő egyik gyöngyszemét ajánlom figyelmetekbe:
Szabó T. Anna
A mai nap
„Ahol én fekszem, az az ágyad”
1
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –
hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.
Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.
Nem szoktam pályázni, de amikor megláttam az Irodalmi Rádió „Az év orvos költője” felhívását úgy éreztem, ott a helyem. Nem hagyhatom ki életemből ezt a lehetőséget, hiszen nyugdíjas orvosként pár éve versírással foglalkozom. Február közepén kaptam a visszajelzést, melyben örömmel értesítettek, hogy alkotásaimmal sikeresen szerepeltem, s ezzel esélyes lettem Az év orvos költője 2015. díjra.
Márc. 12-én, szombat délután izgatottan közeledtem a budapesti XV. ker. Csokonai Művelődési Házhoz, a díjkiosztó ünnepély helyszínéhez. Lassan szállingóztak a résztvevők, közvetlenül kezdés előtt még csak félháznyian voltunk. A szervezők megvárva a későn jövőket, negyed óra késéssel kezdtek. Zsoldos Árpád az Irodalmi Rádió főszerkesztője köszöntőjéből megtudtam, hogy 152 pályázóból, 26-nak küldtek levelet, s most ezekből olvasnak majd fel párat az Irodalmi Rádió munkatársai. A prózával kezdenek, a versek a szünet után kerülnek csak sorra. Lélekben megnyugodva hátradőltem, s átadtam magam a novellák meghallgatásának. Megadták a módját, akik oklevelet és könyvajándékot kaptak, azokét mindet felolvasták. A bőség zavarában éreztem magam. Az idén négy helyezést osztottak ki, s a próza kategória harmadik helyezettje után jött a szünet, ami a tervezettnek a duplájára sikeredett.
Mire végre a versekhez értünk kissé fáradtan, de annál nagyobb izgalommal vártam az eredményt. A versek bemutatása lényegesen pörgősebb volt a hosszú prózai műveknél. Az asztalon egymás tetején felhalmozott oklevelek a könyvajándékkal már majdnem elfogytak, amikor végre meghallottam egyik versem címét, s adataim megjelentek a kivetítőn is. Óriási élmény volt hallanom saját művemet! Ambivalens érzés vett úrrá rajtam, a mondatok, költői képek hol ismerősen, hol idegenül hatottam rám. Márai szerint: „Az élet üres marad, ha nem töltöd meg valamilyen veszélyes és izgalmas feladattal.” Számomra az orvos-költő pályázat megmérettetése izgalmas feladat volt, s bár nem lettem dobogós helyezett nincs bennem hiányérzet. Boldogan várom a megígért megjelenést az Irodalmi Rádió antológiájában.
Galló Kovács Zsuzsanna:
félve, finoman
ha közelebb lennél megérintenélek félve, finoman ne törjön el a pillanat kínai váza tojáshéjporcelánja átlátni rajta oly vékony mint az álom arcod közeledni látom s eltűnni hirtelen mielőtt megérintenélek
ha közelebb lennél megmondanám végre félve, finoman ne értsd félre fontos vagy biztosan tudom, fontos vagyok én is elhinni vágyom nem vagy tőlem távol megtörténhet mégis bennem van a kétely elmúlik az élet még mielőtt téged megérintenélek
„Vannak emberek, akik beérkeznek az életünkbe, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Mások lábnyomot hagynak a szívünkben, és onnantól kezdve már nem ugyanazok vagyunk, mint voltunk.”
(ismeretlen szerző)
Horváth Piroskáról a fenti gondolat jutott eszembe találkozásunk után. Piroska közvetlen, barátságos lényéből korát meghazudtolóan sugárzott az életerő és az élet szeretete.
Elég volt mosolygós arcát néznünk ahogy sürgött-forgott körülöttünk elénk tárva festészetének remekműveit, hogy mi is ugyanazt a lelkesedést érezzük, mint ő alkotás közben. Megelevenedtek a színek előttünk, és nem győztünk válogatni a szebbnél szebb képekből.
Ilona beharangozó mondatán: „ senkit sem enged el üres kézzel” nevetek azóta is. Piroska elhalmozott minket, s mi boldogan megadtuk magunkat.
A festészet csak egyike Piroska tevékenységi köréből, kiállításokat szervez, szívügyének tartja a tapintható képeket a vakok és gyengén látók számára. Költőtársaival könyveket készít, hangoskönyvre mondja utazásait, és képeit felhasználva relaxációs CD-t gyárt. Évek óta blogot tart fenn, s jelenleg életrajzából regényt ír. Egy cseppet sem csodálkoztam, hogy színésznőnek készült, s ha nem is hivatásszerűen, de amatőr színjátszóként sok szép élményben volt része.
Köszönjük Piroskának a látogatást, a felénk sugárzó szeretetet, ami áradt derűs személyiségéből. Köszönjük a szívünkben hagyott lábnyomot. Piroskát megismerve vidámabbak és boldogabbak lettünk, kívánunk még sok szép tevékeny évet számára, és sok sok találkozást velünk a jövőben.
– Mit főzzek holnapra? – kérdezi, s már tervezi is a menüt. Elkészít recepteket a múltból, ahogyan annak idején a szülei csinálták, de ha nem tud valamit, megnézi a neten. Pogácsája hétországra szóló, süt islert is, ami órákat vesz igénybe, de őt ez nem zavarja. Palacsintái úgy sikerülnek, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, nem csoda, hisz kiméri a hozzávalókat, s fél órát pihenteti a tésztát sütés előtt.
– Csak semmi rohanás. A nyugdíjasnak már be kell osztania az erejét – tanácsolja nekem, de ő az aki nem pihen, levágja a füvet, mielőtt én észbe kapnék, dinnyéket cipel a piacról biciklivel, s autót vezet.
Minden érdekli, követi a politikát, imádja a tenisz közvetítéseket, muskátlit nevel, szőlőt és őszibarackot termeszt, lekvárt főz.
– Az öregeknek csak az ízekért szabad enniük, nem a mennyiségért – bölcselkedik.
Két éve bevállalta a tizenegy órás repülést a trópusokra, s ott esténként sakkozott unokavejével, és főzte nekünk a csirkepörköltet.
Sokat olvas, könyvajánlásaimat elfogadja, s még kortárs regényekkel is megbirkózik. Ha felolvasok műveimből, figyel és hallgat, ” nem értek hozzá “- tér ki a vélemény-nyilvánítás elől. Szeret mesélni a múltról. Örül, hogy megörökítettem őt Maszk című novellámban, amikor az érettségije előtt, a május elsejei ünnepségen egy vétség miatt majdnem kicsapták az iskolából. Tőle hallottam azt a háborús családi történetet is, mely a Kemence versemet ihlette. Amikor bemondták a nevemet a díjátadón, láttam, törölgette a szemét. Ő az édesapám, a példaképem. Az idén lesz nyolcvanhat éves.
“S az események, melyek az időben
Mindig egyformán vannak, voltak, lesznek,
Egymás után jövőnek látszanak.” (Czóbel Minka)
Idén ötödik alkalommal hirdetjük meg a Gödöllői Irodalmi Díjat Időkapszula címmel.
A pályázatra olyan irodalmi igényességgel megírt alkotásokat várunk, melyek
múlt, jelen és jövő kapcsolatát idézik meg, vagy a mai kor emberének üzenetét
küldik a jövőnek, de lehetnek fantasztikus vagy utópisztikus írások is egy
elképzelt, jövőbeni Gödöllőről.
Tízévesen kezdtem ismerkedni a zenével. Nagy áldozattal járt a faluból a közeli kisvárosba hetente kétszer bejárni busszal a zongoraórákra, de Ilus néni, a tanárnő rendkívüli egyénisége és a zene iránti szeretete kárpótolta a fáradalmakat.
Már az érdekes és örömteli volt nekem, hogy a hatalmas, ,,igazi” zongorán leüthettem a billentyűket, hiszen ez egészen más érzéssel járt, mint otthon a kis pianínón. Ilus néni megérezte bennem a rácsodálkozást a kis dolgokra, és észrevétlenül megismertetett a polgári életformával járó szokásokkal. Porcelán csészében teáztunk, s a maga sütötte linzerhez egy olyan pici tányért hozott, amire csak pár morzsa fért. Még most is emlékszem ennek a porcelán tányérkának az apró, halványzöld virágmintájára. Amikor Ilus néni zongorázott a dallam átjárta minden porcikámat s úgy éreztem lebegek, miközben a délutáni napfény táncot járt a félig lehúzott redőny résein. Ünnep volt számomra Ilus nénivel minden óra zenetanulásom nyolc évében, ami felejthetetlen szereplésekkel és sikerélménnyel is járt. A Gyulán megrendezett Erkel zongoraversenyen a harmadik díjat kaptam meg, s ez a bronzérem ifjúságom legszebb emléke maradt. Ilus néni szerint előttem állt a zenei karrier. Szomorúan vette tudomásul, hogy az orvosi hivatást választottam helyette. Biztatása tükrözi rendkívüli szeretetét:
– Jó orvos leszel, hisz van benned kitartás, szorgalom, és empátia.
Nagyszabású május elsejei ünnepségekre emlékszem a falu szélén lévő futballpályán. A hosszú beszédek és az unalmas műsorok után nem csoda, hogy mire a falu festőművésze szavalni kezdte saját versét, már senki nem figyelt rá. Menyus bácsi fehér haja lobogott a szélben, átszellemült arccal beleélte magát versének mondanivalójába, nem figyelte és nem zavarta, hogy a gyerekek lökdösődnek, zajonganak és nevetgélnek. Galló Kovács Zsuzsanna: In memoriam Tóth Menyhért bővebben… →
„… egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók sajnos, mint az évek.”(Proust)
Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu
Ötven év elmúltával is emlékszem annak a borsólevesnek az ízére, amit tízenéves barátnőmmel főztünk vacsorára a határból fáradtan hazatérő családjának. A falusi gyerekeket korán munkára fogták, volt, aki a földekre járt segíteni, vagy ebédet vinni, barátnőmnek a főzés jutott. Csodálattal néztem gyakorlott mozdulatait, ahogyan a zsírban párolódó borsóra lisztet hintett, majd egy kevés piros paprikát, s a vöröshagymát sötétzöld szárával együtt dobta bele a levesbe, s az hosszan kilógott a fazékból. A csipetke gyúrása közben arról álmodoztunk, hogy én orvos leszek, ő pedig tanárnő. Galló Kovács Zsuzsanna: Én és a falu bővebben… →
