Kedélyem és szemüvegem töretlen.
Családi indíttatásból francia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lettem. Minden, amit Réunion szigetről tudni érdemes - írásaim a Bienvenue! rovatban olvashatóak.
Az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickolok benne.
Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz.
Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.
„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”
Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:
„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”
Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:
„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”
Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.
A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa
„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.”
felpörgettem magam a várakozásban az emelt adag betaloc sem hatott esténként számoltam szapora pulzusom s elképzeltem mint hallgatjuk együtt Gildát s a Nagy Négyest csupasz karod súrolta bőrömet az illendőség álarcában nem mertem hozzád érni egy másodpercig sem ha akkor azt mondod maradjak nem cserélem laposra tűsarkú cipőmet a kisföldalatti padján s most nem siratnám füstbe ment közös életünket
A vers megjelent az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben. A könyv megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Galló Kovács Zsuzsanna
A kamaszkori verseim után több évtizeddel, a lehető legjobbkor, éppen nyugdíjazásommal egyidőben, az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre gyógyír és mámor: ez az írás. Témáim szerteágazóak, néha szürreálisak, hiszen már írtam verset az oroszok elől kemencébe bújt nagypapámról, bokaficamomról a trópusi hőségben, az álomszép Central Parkról, unokám ajándéklegyezőjéről, tojáshéjporcelán kínai vázáról, vagy egy Rigoletto előadás hangulatáról. Ha rám tör az ihlet, mindegy a helyszín, a “Kata, tartsd magad!” novella egy hosszú repülőúton született. Írás közben elhiszem, hogy “vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.” (Kassák)
Itt vagyunk mind a hárman, Enid és Kati is szurkol neked, hogy megszerkeszd a könyvemet. Zseniális a cím, mintha én súgtam volna. Jó ötlet a Felkapkodott gyöngyöket lapozgatnod, és ebből meríteni ötletet. Minden kezdet nehéz, de ne felejtsd el, pályát tévesztettél, hiszen felülmúlhatatlan vagy tudósításokban, és ha így folytatod szerkesztésben is az leszel. Megvan benned a kitartás és az igényesség. Különleges érzékkel és empátiával álltál a munkához, biztos vagyok benne, hogy a könyvbe csak a legjobb írásaim kerülnek, tökéletes párosítással a versekkel. Bocs, hogy sok helyen a téma megnevezés szerepel, és nem a novella címe, elismerem ez nagyon zavaró lehet, főleg az utánolvasásnál. Sajnáltalak ma délelőtt, hogy az istennek nem találtad meg az Elmaradt dolgokat, mert nem emlékeztél arra, hol van. Azt ajánlanám, hogy most már ne változtass sokat, így jó, ahogy van, untig elég ennyi, és ha jól hallottam a Lépcsők regényem még nincs is ebben benne. Külön megjelenik? Örülnék neki. Katus borítótervével megfelelne.
Hallom nemsokára újra utazol. Nagyon helyes, addig kell menni, amíg bírod, és örömet okoz. Hiszen az idő véges. Aprópó, idő. Aranyos vagy, hogy még a blogból is kigyűjtöttél mindent. A Karantén napló nem baj, ha kimarad, de az időről írt mondataim lehetnének a könyvborító egyik felén. A másikon meg az elmúlt nyár versem. Ha Panni rábólint. Nekem mindegy mikor lesznek készen a könyvek, én már ráérek. Puszi nektek, ne sirassatok, nekünk már nagyon jó, itt csönd van és béke. Ilona
Az időről
Az idő az, ami valamiért mindig: nincs. Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad. Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk. Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk. Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.
Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem. Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene. De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen. Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.
Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.
Reggelente már úgy kelek fel, hogy jaj, de jó, mindjárt olvashatom tovább az írásaidat. Csodálkoztam Panni tanácsán, hogy először azt döntsem el, melyik publikálható. Hogy jövök én ahhoz, hogy kihagyjak bármit is – gondoltam, hiszen te megérdemled, hogy mindent egyben lásson az utókor. Ahogy egyre jobban haladok, már látom, hogy ez nincs így. Vannak vázlatos, befejezetlen történetek, és vannak olyanok, melyek nekem csak részben tetszenek. Az írás kényszer – írod, ez így igaz, nekem jelenleg az olvasás, rendszerezés is azzá vált. Bármi mást csinálok, úgy érzem, elveszem az időt tőled. Ne hülyéskedj Zsuzsa – mondanád most, hiszen nincs határidő, valamikor egyszer elkészül ez is.
Azt érzem a sors legnagyobb kegyetlenségének, hogy nem te szerkesztetted meg, és a Lépcsők c. regényedet sem adtad ki. A többi, négy befejezetlenről nem is beszélve. Most mit tegyünk velük? A művészetben az egy jó dolog, hogy szubjektív, így is jó – úgy is jó. Az Örökség regényed végén vázlatként olvashatóak a karakterek sorsa, de nem gondolnám helyesnek, hogy valaki folytassa. Pedig erre is van példa, kapásból tudom, hogy egy angol írónő, Julia Barrett megírta Jane Austen: Értelem és Érzelem c. regényének folytatását, A harmadik nővér címmel. Az Önteltség és önámítás-ban pedig tovább görgette Austen leghíresebb szerelmi szálát is. Te már biztos tudod melyikre gondolok, igen, Darcy és Lizzy történetére, a Büszkeség és balítéletből. Sose beszéltünk arról, hogy szeretnél-e egy Ilona összest, vagy az antológiákban, újságokban, blogban elérhetőeket elegendőnek tartod. Az alábbi egyperces elsőre nem tetszett, nem is tudom miért vettem elő újra. Talán azért, hogy megszeressem, és már látom a hátsó könyvborítón, ha rábólintasz. Zsuzsa
A bennem lakó gyermek
Sajnos leginkább akkor bújik elő, amikor duzzog valamiért. Rendre-, vagy elutasították. Akkor könnyes szemmel, telve önsajnálattal, fogja a kisszékét, és beül háttal a sarokba. Felmond a világnak. Várja, hogy kiengeszteljék. Na, azt ugyan várhatja… A világ nem olyan. Abban következetes, hogy nem akarja őt. Másban meg bezzeg, minden nap változtatja a véleményét! Ezt az okosnak levést, ezt kéne valahogy megtanulni, gondolja, mikor a képzelt kukoricaszemek nagyon kezdik már bökni a térdét. Vagy a nagyon is valóságos pofonoktól ég az arca. De hát ilyen a világ, nem arról híres, hogy gyöngéden simogat! A gyereknek, persze, váltig mondhatod… Ő még nem ért, csak érez. Azt érzi, hogy őt nem szeretik. És hát nem ehhez van szokva: ő az édes, aranyos, okos kisgyerek, akit igenis mindenkinek babusgatnia kell! Ha nem ezt kapja, nem benne van a hiba, hanem a világban. Sajnálom őt. Sokszor gondoltam már arra, hogy felnevelem. De az a baj, hogy akkor a duzzogó, síró kisgyerekkel együtt elveszítem azt a másikat is, aki visszamosolyog minden mosolyt, ujjong minden apró kis ajándéknak. Aki azt hiszi, hogy ő csinálja a szivárványt, hogy minden tavasszal kihajt, mint a fű, az első meleg eső után. Aki macska a macskák között, törpe, vagy éppen óriás a törpék, vagy óriások között. De mindenekelőtt: gyerek a gyerekek között, és ettől mindig önmaga tud maradni.
Olvasgatom a gondolataidat, és nagyon sajnálom, hogy már nem hívhatlak fel megbeszélni a részleteket. Mi kerüljön bele a könyvbe a műveidből, mivel kezdődjön, a gyerekkorral kronológiailag, vagy a nemrégmúlttal, az öregedésről írottakkal? Ez utóbbit első nekifutásra nem bírtam elolvasni, annyira megrendített szembesülni a rideg valósággal, a betegséged lefolyásával. Hiába tudtam mindenről, aránylag sűrűn beszéltünk, akkor nem éreztem végzetesnek a helyzetet. Hiába mondtál időnként sokkoló mondatokat, pld gyere el az irkára, mert lehet, hogy többet nem tudsz velem találkozni, vagy, sokat éltem már, nem gondolkozok években- mindezeket csak most, utólag látom sokkolónak. Annyira tárgyiasan, természetesen beszéltél erről, hogy nekem is természetessé vált. Azt is elfogadtam, hogy nem hallgattál rám, állandóan úton voltál, nem pihentél, kellett a nyüzsgés, hajtott a tettvágy, a csakazértis megmutatom, hogy én győzök tudat.
Bebeszéltem magamnak, hogy most nem téged, hanem egy idegen írót olvasok, mint Oravecz Alkonynaplóját, vagy Márai életbölcsességeit, és újra elkezdtem az Egy mondat az öregségről naplójegyzetedet. Az egy mondat amúgy harmincöt oldal, és 2023 elején írtad. Jó lenne tudni, miért ez lett a címe, talán a nagy elődök Illyés, Krasznahorkai jutott eszedbe, vagy csak egyszerűen jól hangzott, mint ifjúságom kedvenc filmjének címe, a Száznegyvenegy perc a befejezetlen mondatból. A naplód beszippantott. Mintha önmagamat olvasnám. Én is ledöbbentem egyszer a repülőgépen, amikor a mosdó tükrében megláttam ráncos arcbőrömet. Milyen kár, hogy ezen sem tudunk már együtt nevetni. Nevetni? Mi jut eszembe? Szeretném elfelejteni az ikladi domboldalt, az urnád előtti mosolygós fényképedet, és a várakozás közbeni zenét. Titokban abban reménykedtem, hogy nem leszek itthon, így nem tudok elmenni a végső búcsúdra. Hogy ne kelljen temetéssel emlékezni rád. Tudom, hogy a szertartás segít elengedni a holtakat, de mi van, ha én nem akarom elengedni őket. Már csak néha sírok miattad, úgy látszik kisírtam magam szeptember 29-én a Katedrálisban az esti misén, amikor végérvényesen rám zúdult a felismerés: örökre elmentél. Próbálom vigasztalni magam kedvenc regényemből, A funtineli boszorkányból:
„Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.”
Vagy a Falevélen talált sanzon-t idézve Bella Istvántól: Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Tudom, mindez áltatás. Pillanatnyi megnyugvást hoz, de a tényen nem változtat..
Egyelőre össze-vissza kavarognak bennem gondolataid, történeteid. Mi szólnál ehhez a kezdéshez? Nekem tetszene: Zsuzsa
„Az idő felgyorsul és lelassul, kitágul és összezsugorodik. Vannak pillanatok, amelyekbe belefér az egész világegyetem: ősrobbanás, megsokszorozódás, kihűlt csillaggá válás, elporladás. És vannak órák, napok és évek – néha életek – amelyek úgy múlnak el, mintha nem is lettek volna. Elfelejtjük őket, kihunynak, mint a régvolt csillagok. És mégsem voltak feleslegesek: kellenek foglalatnak ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezni fogunk. Amiknek fénye nem látszana, ha nem volna ott mögöttük az egyformaság szürke bársonya. Az életünk.”
kiemelt fotó: A Katedrális Saint-Denisben Réunion szigeten
Éjfél elmúlt már. A városban még zúgtak a harangok. Mindenütt emberek ölelkeztek e pillanatban, férfiak és nők, óvatosan, hogy az urak estélyi ruháját ne maszatolja púderrel az alkalmi ölelés. Egyesek visítozó malac farkát szorongatták, merengő és ijedt arckifejezéssel. „Jobb lesz!” – mondták az optimisták. S az öregebbek, óvatosan: „Ne legyen rosszabb”. Sokan halottaikra gondoltak e pillanatban. Sokan ezt gondolták: „Készpénz, egészség!” – s titokban, két ujjal, megérintették az asztal fedőlapját. […] Természettudományos szempontból az ólomöntés marhaság. De a mi szempontunkból, akik itt állunk két lábbal az új időben, s élni szeretnénk, egyáltalán nem marhaság, látunk-e valami kedveset és biztatót az ólom árnyképében? Ez az ősi játék megmutatja, mi fajta vágyak élnek bennünk. […] Emlékszem ólomöntésekre, mikor az árnykép családi házat ígért, verandával. Vagy betétkönyvet, mint harminc esztendő szorgos és takarékos munkájának eredményét. Vagy fiatal nőt, karján két kövér gyermekkel. Vagy utazást a tengeren. […] Persze, mindenki várja, hogy sorsa jobbra fordul; de hinni nem ilyen egyszerű. Hinni úgy kell, olyan erővel, hogy az ólom is megolvadjon tőle, s árnyéka engedelmesen megmutassa vágyképeinket. […] Régebben duplafedelű aranyórát kívántak az emberek, ezer holdas birtokot, s a tetejébe jó egészséget nyolcvan évig, százezer forintot, kedves és tehetséges unokákat, s közéleti tisztségeket. […] Ábrándjaink ma negatívak. Ne mondják fel állásunkat, ne csökkentsék fizetésünket, ne vigyék el adóba a zongorát, ne emeljék fel a házbért! Lefelé licitálunk. Nincs képzelőerőnk többé. […] Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. […] A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. (Márai: Ólomöntés)
A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án az Irka tizedik könyvének bemutatóján Istók Anna, az Irka vezetője rendkívül csinos, elegáns öltözékben, egy lila pliszírozott szoknyában, és egy fekete, karokon átlátszó, csipkehatású felsőben köszöntötte a közönséget, és az álarcaik mögött rejtőző irkásokat.
A műsor egy különleges produkcióval kezdődött: irkatársunk, Karsai Gizella pantomimművész avatott be minket az álcázás rejtelmeibe.
Újvári Miklós újságírót, az est debütáló moderátorát az írókör megalakulása, a benne zajló foglalkozások mikéntje, és a könyvek szerkesztése, lektorálása érdekelte. Panni többek között a témaválasztásról, a szövegek tömörítésének fontosságáról beszélt, s megemlékezett Mersdorf Ilonáról, a nemrég elhunyt társunkról, aki az írókör mozgatórúgója, mondhatjuk lelke volt.
A kötet illusztrátora, egy régi irkás, Fodor Katalin grafikusművész elmesélte, hogy teljes szabadságot kapott az alkotásban, és bátran nyúlhatott olyan technikához, amit nagyon szeret, ami személyes, de egy szűkebb rétegnek szól.
Az est legérdekesebb része következett: a szerzők szereplése. Panni az adott novellához kacsolódó kérdéseire mindenki megpróbált az álarca mögül őszintén válaszolni.
Íme a kérdések: (válaszok alább a videóban)
Almási Lajos: Isten belát-e a maszk mögé?
Bojár Cassino: Fel lehet építeni egy egész életet egy hazugságra?
Galló Kovács Zsuzsanna: Ezt nem illik csinálni – mit jelent számodra ez a mondat? Jellemző ez még rád?
Filep-Pintér Eszter: Szoktál-e még szégyenkezni, ha igen, mi miatt?
Istók Anna: Mindenkinek van valami függősége, neked mi?
Kakucska Melinda: Mi az, ami ki tud billenteni a döntésképtelenségből és elindítani a változás útján?
Karsai Gizella: Egy színész mindig szerepet játszik. Te sose felejtetted még benne magadat egy szerepedben? maszkodban?
Kenéz Árpád: Neked magabiztosságot ad, ha magadra öltesz egy maszkot, egy szerepet?
Kovács-Oláh Anikó: Hogyan tudja az ember a félelmeit legyőzni?
Kővágó Éva: Szerinted hogyan válik valaki hőssé? Mi kell hozzá?
Nagy-Laube Csilla: Az anyaság egy olyan szerep, amit le lehet néha tenni, levenni az anyamaszkot, vagy ez már örökre az arcunkra ragadt?
Németh Anna: Szerinted a megfelelési kényszerből születhetnek pozitív dolgok?
Papp-Klára Márta: Mi az, ami téged a legjobban felháborít?
Richter Anikó: Sokan nem azt az életet éljük, amit élhetnénk. Mi ennek az oka?
Szabó Anikó: Szerinted kell-e vagy nem kell az álarc a mai társadalomban?
Tóth M. Erika: Bizarr témával álltál elő, pornófilm forgatáson vesz részt novellád főszereplője, akiről csak annyit árulunk el, hogy virtuális szemüvege is fontos kellék ebben a történetben. Úgy látom, írásodban feszegeted ezt a mai, trendi virtuális valóságot, a te, mondhatjuk nem mindennapi, fantázia világodban meddig terjednek ezek a határok?
Ujj Béla: Létezik-e egyáltalán az embernek egy maszk nélküli arca?
Kell egy csapat! Az ismert film jelmondata jutott eszembe a könyvbemutatóra készülődve, és mindvégig a helyszínen is. Boldog vagyok, hogy a sors kegyes velünk: az IRKA csapata tizenhat éve tartja magát. Együtt megyünk a parkon át, irodalmat főzünk, álmodozunk, Darwint parázni kényszerítjük, bejárjuk a világot, rácsodálkozunk a hétköznapi dolgokra, és álarcok mögé bújunk.
Panni frappáns fészbuk bejegyzésével búcsúzom, és mindenkinek jó szórakozást kívánok az Álarcainkhoz.
„Fantasztikus hangulat, fantasztikus közösség. Öröm irkásnak lenni, imádom, hogy benne vagytok minden bolondságban, hogy mindig kitaláltok valami kreatívat. Az Irka tizedik antológiáját, az Álarcainkat maszkban mutattuk be, az est végére persze mindenkiről lekerült minden álarc, és minden titokra fény derült. Köszönöm, hogy vagytok és mindenkinek, aki itt volt és segített, részt vett, meghallgatott.”
…s az élet kaland marad a halál pillanatáig, szembe kell nézni az élet gyanús, kissé moziszerű kalandjával, s aztán meg kell írni: ez a feladat…(Márai)
A repülőgépeken elől lévő Business osztályon közömbösen mentem át minden alkalommal. Ismerve horribilis árát nem is vágyódtam rá. Még csak nem is irigyeltem az itt utazókat. Tudtam, hogy milliós összeget sose fogok erre áldozni. Hihetetlen, hogy éppen most, ebben a pillanatban, Saint-Denisből Párizs felé repülve mégis itt pihenek a Business Class egyik luxus kabinjában. Már csak három óra negyvenkilenc perc van hátra a tizenegyből. Szinte még nem tértem magamhoz, hogy az elmúlt időt kényelmesen, s főleg vízszintben tölthettem.
Most a Prémium Economy kategória volt a jegyem, amit a visszaútnál egyszer kétszer megengedtem magamnak. Érdekes, hogy oda-vissza horribilis lenne ez is. A becsekkolás most is ugyanúgy zajlott, mint máskor. Csupán azon csodálkoztam, hogy a kedves férfi alkalmazott a frissen kinyomtatott beszállókártyán zölddel kiemelte, hogy a Business váróba nem mehetek be. Miért is akarnék én oda menni, nevettünk lányommal ezen, nem sejtve a változást. Szuper fotót csinált rólunk a reptéri kamera, amire már régóta vágyódtam, de eddig vagy nem működött, vagy elfelejtődött a búcsú pillanatában. Az üzletben a réunioni termékek bőséges kínálata ellenére most nem nézelődtem, hanem célzottan a Baileyshez hasonlító, krémes, Bourbon pointu kávés rumot kerestem. A polcok roskadoztak az összes létező márkákkal, ízzel, de pont ezt a kávésat nem találtam. Tetszett a legújabb réunioni termék, a díszdobozban kapható Dalons sör, de látva a pénztárnál hömpölygő sort, lemondtam róla. Fáradt voltam, beszállni vágytam, minél előbb elfoglalni a helyemet. Ha már ülök a gépben, akkor nagy valószínűséggel célba érek, szoktam mondani. Általában megjegyzem az ülésszámot, de biztos, ami biztos, mindig ellenőrzöm a beszállókártyán. A 22 H- hoz érve értetlenül álltam, mert nem láttam a számot a papíron, sőt hirtelen zavaromban semmilyen számot nem találtam. Ez nem lehet, gondoltam, és végre felfedeztem a 7 L Business feliratot. Kezdtem gyanakodni, utaztam már eleget ahhoz, hogy rájöjjek, ez bizony a Businesst jelenti, igyekezzek csak gyorsan visszafelé a 22 – es sorból.
A stewardess hölgy mosolygott rám, mint mindig mindenkire. A Premium Economy szó hallatán szerencsére nem értette meg, hogy gyér francia tudásommal azt kérdeztem volna tőle, hogy-hogy ide szól a jegyem. Ellenőrizte a beszállókártyát és rendben találta. A C’est bon? kérdésére helyeslően rábólintottam, nemhogy jó ez, hanem nagyon jó! Lányom félve szólt a telefonba, azt hitte baj van, hiszen ilyenkor már nem szoktam felhívni, csak a WhatsApp-on jelzem neki, hogy minden rendben, beszálltam. Valószínű ennek a gépnek nem volt elég Premium helye, s ilyenkor átrakják az embereket, mondta, és megnyugtatott, hogy utólag fizetés nincs, örüljek a szerencsének, sokadik utamnál végre ez is megadatott. Azóta itt pihenek, teljesen egyedül elszeparálva a kényelmes kabinban, aminek az ajtaja gombnyomásra nyitódik, csukódik.
Már ittam az előre bekészített Evian vizből, és felfedeztem az elegáns neszesszert az ugyancsak elegáns, zajszűrős fülhallgató mellett a szekrénykében. Ilyen utazó szett, amiben fogkefe, miniatűr fogkrém, hidratáló krém, puha zokni, toll és alvószemüveg van, nem jár a turista osztályon, és sokkal egyszerűbb a fülhallgató. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy egyszerhasználatos papucs is várt rám, aminek nem sok hasznát vettem, hiszen majdnem végig feküdtem. Szemben velem egy hatalmas monitor. Dupla akkora, mint az Economy osztályon. Az előbb néztem meg egy dokumentumfilmet Párizs szép épületeiről, meghallgattam Rachmaninov c moll zongoraversenyét, és pár híres operaáriát egy számomra ismeretlen, francia tenor, Vincent Niclo előadásában. Közben mindent fotózok. Ellenállhatatlan késztetést érzek megörökíteni a pillanatot a véletlenül kapott szerencsémről. Még a vizespohárban szervírozott pezsgőt is lefényképeztem, amit még felszállás előtt tálcáról kínált a mosolygós cabin crew, ahogy napjainkban hívják a légi utaskisérőket. Feltűnt, hogy hozzám mindig ez a hölgy jön, az előttem ülőhöz meg egy férfi.
Messziről látva azt hittem vizet hoz, s amikor már nyúltam a pohárért, akkor hallottam meg a champagne szót. Elfogadtam, pedig tudtam, hogy most még éhgyomorra, enyhe hasi utazási izgalommal nem szerencsés alkohollal indítani. Nem beszélve a tíz évvel ezelőtti rossz emlékről, amikor a mosdóba menet egyszer elájultam a folyosón. Akkor azt a rosszullétet az ebédre megivott vörösborra fogtuk, és azóta megvagyok alkohol nélkül, pas d’alcool (padalkol), ahogy a franciák mondják. A kedves hölgynek szeme sem rebbent, amikor elvitte a majdnem teli poharat. Megérthette magyarázatomat, mert mosolygott, amikor azt mondtam, hogy még nem ettem ma, és igy többet nem kérek. Gondolom az évek során találkozott már más csodabogárral is, nemcsak velem, aki nem issza meg a francia pezsgőt, sőt egyéb alkoholt se kér. Pedig most aztán lehetett volna korlátlanul, bármit. Nemsokára megkaptam a több oldalas, elegáns étlapot és itallapot, amiben a shéf fényképpel és féloldalas szöveggel üdvözöl, és amiben többféle whisky, rum, sör, fehér és vörösbor szerepelt. Hogy csak a legjobbak egyikét említsem, a Bordeaux melletti, híres Saint- Emilion Grand Cru 2016 Chateau de Sant Pey vörösbora. (A Bordeaux-i borvidéket nagyon kedvelem, anno voltam is Saint-Emilionban, írtam is róla egy esszét.)
Finom volt a sajtos palacsinta rudacska, mind befaltam, de a nyersnek látszó halat csak éppen megkóstoltam. Szerencsére az ételek francia neveit az évek során megtanultam, így a hölgy tabletjén a négy! lehetőség közül teljesen könnyedén kiválasztottam az ebédemet, a Tourdenos de boeuf grillé, sauce béarnaise, gratin dauphinois et harricots verts persillés-t, így nagyjából tudtam mit fogok enni. Ugye értették, grillezett marhabélszín béarni mártással, francia burgonyával és petrezselymes zöldbabbal. Mindez mindenesetre jól hangzik, de előtte még jött az előétel, kardhal és füstölt kacsamell szeletek, exotikus salátával. Az ételek mennyiségében és minőségében nagyon nagy a különbség a kategóriák között. Itt „igazi” pohárban adják az italokat, „igazi” evőeszközökkel. A só és bors kis tasakja külön kis dobozban feküdt a tálcán. Minden gusztusos volt, ízletes, egyszerűen tökéletes. Ilyennek képzelem a Michelin- csillagos éttermi minőséget. A francia szokás szerint a desszert előtt kínált sajttálból nem kértem, és bár nagyon ínycsiklandozónak látszott a Sablé crémeux gianduja, krémes süti, mégis a gyümölcssalátát választottam. Túl töménynek tűnt a gianduja tartalom, ami egy mogyoróvajjal kinyújtott csokoládé. Majd elfelejtem, minden étkezés előtt melegvizes, vagyis inkább forró kéztörlőt szolgáltak fel, amit csipesszel fogott a hölgy, és pár perc múlva már el is vitt. Annyira forró volt, hogy égette a bőrömet, nem mondanám kellemesnek.
Szigorúan csakis vizet ittam, már nem is kellet mondanom, hogy de l’eau s’il vous plaît, a hölgy rám nézett, és máris hozta. Később egyszer ittam coca zérót, és teát, amit porcelán csészében tálaltak. Ebben a csodálatosan kényelmes luxusban észrevétlenül gyorsabban teltek az órák. Kihasználtam, hogy a fotelt egy gombnyomással teljesen vízszintbe állíthattam, a turista osztályon még félig fekvőbe sem lehetett, a párna is nagyobb, így ebéd után kéjesen beburkolóztam a pihe-puha takaróba, és élveztem, hogy kinyújthatom a lábamat. Miközben a fülhallgatón andalító zene szólt a szeretteimre gondoltam. Felidéztem magamban az elmúlt hetek eseményeit, az unokákkal töltött csodás pillanatokat, és hálát adtam a Jóistennek, hogy újra eljöhettem. Az Airfrance légitársaság nem is tudja, hogy most, a tizenkilencedik utamon mennyire jót tett velem ezzel a luxus helyzettel. Félálomban úgy éreztem, megérdemeltem, hiszen nem sajnáltam időt, pénzt, fáradtságot, hogy az unokáimmal lehessek. Ahogy írtam egy régi versemben első unokámnak, Sophienak, kétéves korában: Átutaztam érted a fél világot, hogy halljam, ahogy a Ajiiii-t! kiáltod. (Sophie januárban tíz éves lesz.) Bóbiskolás közben írótárs barátnőm, Ilona hangját hallottam, amilyen dallamosan a szia Zsuzsát szokta mondani a telefonba. Halálhíre nyaralásom közben ért, utána nem volt olyan este, hogy ne gondoltam volna rá. Elképzeltem mit érezhetett kórházba kerülve. Pótolhatatlan űrt hagyott bennem, a tizenegy éve elhunyt anyukámnál érzek hasonlót. Jól esett fekve pihenni. Ez a turista osztály szűk helyén nem lehetséges. Esetleg akkor, ha véletlenül üres a szék mellettünk, de ekkor is macerás a fekvés. Most annyira nem akaródzott felkelnem, hogy csak este hat órakor szántam rá magam egy kis mozizásra.
Nemsokára hozták a vacsorát, amit nem részletezek, mert nem kértem el. Előrelátóan a párizsi átszállás gyötrelmeire, ismerve a CDG reptér mosdó elérhetőség viszonyait, a hosszú sorbaállást, inkább nem reszkíroztam meg elrontani a jelenlegi kellemes közérzetemet holmi tökéletesen grillezett lazaccal padlizsán morzsával, kandírozott paradicsomos quinoával, tejszínes csőben sütött susuval (chouchoux), és a bizonyára istenien csokis browniéról nem is beszélve. A hölgy kicsit csodálkozott, hogy én, a Madame nem kérem mindezeket, de máris hozta a finom vizet és a teát. Lassan közeledett a leszállás. A fotón a kis repülőgép a vonal végére ért, huszonhét perc volt már csak hátra. Szívem szerint maradtam voltam még. Ilyen érzésem sem volt eddig a tizenegyórás repülés után az elmúlt tizenöt évben. Persze ezt csak Budapestig gondoltam, hosszabb út már nem hiányzott.
A napokban megnéztem a jövő évi Business Class jegyárakat. Nem hiszem, hogy valaha is elérhető lesz számomra. De fő az optimizmus! Forrest Gump anyukája mindig azt mondta, hogy Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Soha nem tudhatod mit kapsz. Ki tudja, jövőre lehet, hogy én leszek a sokmilliomodik utazó, és ingyen felajánlják a Business kabint. Vagy nyerek a Lottón, nem számít majd az összeg, simán megveszem a luxus jegyet. Ehhez mondjuk lottózni kéne. Az biztos, hogy ezentúl már irigykedve fogok átmenni az Economy helyemre a Business fülkék között. Mindenesetre tágra nyitom a szemem, hátha meglátok egy francia üzletembert, akinek „véletlenül” a karjaiba omlok, (én a nagymama, így hetvenen túl.) Elvesz feleségül, és utána együtt utazzuk be a világot a Business osztályon. Korkülönbség nem számít. Omnia vincit amor. Ha valaki azt hiszi, ez a latin mondás csak a mesékben igaz, nagyot téved. A francia Première dame, Brigitte Macron pont egykorú velem.
– Borzasztó dolog meghalni (…). – Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet… Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe. (Wass Albert: A funtinelli boszorkány)
