Ötven éve őrzöm a szekrény aljában
azt a kék piros sárga ruhámat
amiben huszonegyévesen hunyorgok
a fotón a Szent Márk téren,
a Campanile téglavörösen fénylett a Piazzettán,
kezemre szálltak a galambok,
s a bronzlovakat éppen állvány takarta el.

Velencében ettem életemben először
bolognai spagettit Chiantival,
három hét múlva összevissza kóvályogtunk
a sikátorokban mire megtaláltuk
a trattoriát, hogy újra belekóstoljunk a
a szabadság paradicsom ízébe,
a vörösbor lágyan bódító csókjába,
nem messze a Sóhajok Hídjától,
ami alatt párok gondoláztak 
az örök szerelemben bízva.

Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.
 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
 

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

kiemelt kép: Raffaello: Krisztus feltámadása részlet

Szia Ilona!

Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz. 

Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.

„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”

Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:

„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”

Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:

„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”

Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.

A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa

„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.” 

felpörgettem magam
a várakozásban
az emelt adag betaloc
sem hatott
esténként számoltam
szapora pulzusom
s elképzeltem
mint hallgatjuk együtt
Gildát s a Nagy Négyest
csupasz karod súrolta bőrömet
az illendőség álarcában
nem mertem hozzád érni
egy másodpercig sem
ha akkor azt mondod
maradjak
nem cserélem laposra
tűsarkú cipőmet
a kisföldalatti padján
s most nem siratnám
füstbe ment közös életünket

A vers megjelent az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben. A könyv megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.

Galló Kovács Zsuzsanna

A kamaszkori verseim után több évtizeddel, a lehető legjobbkor, éppen nyugdíjazásommal egyidőben, az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre gyógyír és mámor: ez az írás. Témáim szerteágazóak, néha szürreálisak, hiszen már írtam verset az oroszok elől kemencébe bújt nagypapámról, bokaficamomról a trópusi hőségben, az álomszép Central Parkról, unokám ajándéklegyezőjéről, tojáshéjporcelán kínai vázáról, vagy egy Rigoletto előadás hangulatáról. Ha rám tör az ihlet, mindegy a helyszín, a „Kata, tartsd magad!” novella egy hosszú repülőúton született. Írás közben elhiszem, hogy „vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.” (Kassák)

Szia Zsuzsa!

Itt vagyunk mind a hárman, Enid és Kati is szurkol neked, hogy megszerkeszd a könyvemet. Zseniális a cím, mintha én súgtam volna. Jó ötlet a Felkapkodott gyöngyöket lapozgatnod, és ebből meríteni ötletet. Minden kezdet nehéz, de ne felejtsd el, pályát tévesztettél, hiszen felülmúlhatatlan vagy tudósításokban, és ha így folytatod szerkesztésben is az leszel. Megvan benned a kitartás és az igényesség. Különleges érzékkel és empátiával álltál a munkához, biztos vagyok benne, hogy a könyvbe csak a legjobb írásaim kerülnek, tökéletes párosítással a versekkel. Bocs, hogy sok helyen a téma megnevezés szerepel, és nem a novella címe, elismerem ez nagyon zavaró lehet, főleg az utánolvasásnál. Sajnáltalak ma délelőtt, hogy az istennek nem találtad meg az Elmaradt dolgokat, mert nem emlékeztél arra, hol van. Azt ajánlanám, hogy most már ne változtass sokat, így jó, ahogy van, untig elég ennyi, és ha jól hallottam a Lépcsők regényem még nincs is ebben benne. Külön megjelenik? Örülnék neki. Katus borítótervével megfelelne.

Hallom nemsokára újra utazol. Nagyon helyes, addig kell menni, amíg bírod, és örömet okoz. Hiszen az idő véges. Aprópó, idő. Aranyos vagy, hogy még a blogból is kigyűjtöttél mindent. A Karantén napló nem baj, ha kimarad, de az időről írt mondataim lehetnének a könyvborító egyik felén. A másikon meg az elmúlt nyár versem. Ha Panni rábólint. Nekem mindegy mikor lesznek készen a könyvek, én már ráérek. Puszi nektek, ne sirassatok, nekünk már nagyon jó, itt csönd van és béke. Ilona

Az időről

 Az idő az, ami valamiért mindig: nincs. Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad. Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk. Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk. Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.

Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem. Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene. De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen. Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.

Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.

az elmúlt nyár

szőnyegbe álmodtam

elmúlt évemet

rojtja most is 

szempillámon lebeg

színeit szívemre

gombolygatom

szövetét hideg

falamra aggatom

kiemelt fotó: Mersdorf Ilona: Szőttes

Szia Ilona!

Reggelente már úgy kelek fel, hogy jaj, de jó, mindjárt olvashatom tovább az írásaidat. Csodálkoztam Panni tanácsán, hogy először azt döntsem el, melyik publikálható. Hogy jövök én ahhoz, hogy kihagyjak bármit is – gondoltam, hiszen te megérdemled, hogy mindent egyben lásson az utókor. Ahogy egyre jobban haladok, már látom, hogy ez nincs így. Vannak vázlatos, befejezetlen történetek, és vannak olyanok, melyek nekem csak részben tetszenek. Az írás kényszer – írod, ez így igaz, nekem jelenleg az olvasás, rendszerezés is azzá vált. Bármi mást csinálok, úgy érzem, elveszem az időt tőled. Ne hülyéskedj Zsuzsa – mondanád most, hiszen nincs határidő, valamikor egyszer elkészül ez is.

Azt érzem a sors legnagyobb kegyetlenségének, hogy nem te szerkesztetted meg, és a Lépcsők c. regényedet sem adtad ki. A többi, négy befejezetlenről nem is beszélve. Most mit tegyünk velük? A művészetben az egy jó dolog, hogy szubjektív, így is jó – úgy is jó. Az Örökség regényed végén vázlatként olvashatóak a karakterek sorsa, de nem gondolnám helyesnek, hogy valaki folytassa. Pedig erre is van példa, kapásból tudom, hogy egy angol írónő, Julia Barrett megírta Jane Austen: Értelem és Érzelem c. regényének folytatását, A harmadik nővér címmel. Az Önteltség és önámítás-ban pedig tovább görgette Austen leghíresebb szerelmi szálát is. Te már biztos tudod melyikre gondolok, igen, Darcy és Lizzy történetére, a Büszkeség és balítéletből. Sose beszéltünk arról, hogy szeretnél-e egy Ilona összest, vagy az antológiákban, újságokban, blogban elérhetőeket elegendőnek tartod. Az alábbi egyperces elsőre nem tetszett, nem is tudom miért vettem elő újra. Talán azért, hogy megszeressem, és már látom a hátsó könyvborítón, ha rábólintasz. Zsuzsa

A bennem lakó gyermek

Sajnos leginkább akkor bújik elő, amikor duzzog valamiért. Rendre-, vagy elutasították. Akkor könnyes szemmel, telve önsajnálattal, fogja a kisszékét, és beül háttal a sarokba. Felmond a világnak. Várja, hogy kiengeszteljék. Na, azt ugyan várhatja… A világ nem olyan. Abban következetes, hogy nem akarja őt. Másban meg bezzeg, minden nap változtatja a véleményét! Ezt az okosnak levést, ezt kéne valahogy megtanulni, gondolja, mikor a képzelt kukoricaszemek nagyon kezdik már bökni a térdét. Vagy a nagyon is valóságos pofonoktól ég az arca. De hát ilyen a világ, nem arról híres, hogy gyöngéden simogat! A gyereknek, persze, váltig mondhatod… Ő még nem ért, csak érez. Azt érzi, hogy őt nem szeretik. És hát nem ehhez van szokva: ő az édes, aranyos, okos kisgyerek, akit igenis mindenkinek babusgatnia kell! Ha nem ezt kapja, nem benne van a hiba, hanem a világban. Sajnálom őt. Sokszor gondoltam már arra, hogy felnevelem. De az a baj, hogy akkor a duzzogó, síró kisgyerekkel együtt elveszítem azt a másikat is, aki visszamosolyog minden mosolyt, ujjong minden apró kis ajándéknak. Aki azt hiszi, hogy ő csinálja a szivárványt, hogy minden tavasszal kihajt, mint a fű, az első meleg eső után. Aki macska a macskák között, törpe, vagy éppen óriás a törpék, vagy óriások között. De mindenekelőtt: gyerek a gyerekek között, és ettől mindig önmaga tud maradni.

Kedves Ilona!

 Olvasgatom a gondolataidat, és nagyon sajnálom, hogy már nem hívhatlak fel megbeszélni a részleteket. Mi kerüljön bele a könyvbe a műveidből, mivel kezdődjön, a gyerekkorral kronológiailag, vagy a nemrégmúlttal, az öregedésről írottakkal? Ez utóbbit első nekifutásra nem bírtam elolvasni, annyira megrendített szembesülni a rideg valósággal, a betegséged lefolyásával. Hiába tudtam mindenről, aránylag sűrűn beszéltünk, akkor nem éreztem végzetesnek a helyzetet. Hiába mondtál időnként sokkoló mondatokat, pld gyere el az irkára, mert lehet, hogy többet nem tudsz velem találkozni, vagy, sokat éltem már, nem gondolkozok években- mindezeket csak most, utólag látom sokkolónak. Annyira tárgyiasan, természetesen beszéltél erről, hogy nekem is természetessé vált. Azt is elfogadtam, hogy nem hallgattál rám, állandóan úton voltál, nem pihentél, kellett a nyüzsgés, hajtott a tettvágy, a csakazértis megmutatom, hogy én győzök tudat.

Bebeszéltem magamnak, hogy most nem téged, hanem egy idegen írót olvasok, mint Oravecz Alkonynaplóját, vagy Márai életbölcsességeit, és újra elkezdtem az Egy mondat az öregségről naplójegyzetedet. Az egy mondat amúgy harmincöt oldal, és 2023 elején írtad. Jó lenne tudni, miért ez lett a címe, talán a nagy elődök Illyés, Krasznahorkai jutott eszedbe, vagy csak egyszerűen jól hangzott, mint ifjúságom kedvenc filmjének címe, a Száznegyvenegy perc a befejezetlen mondatból. A naplód beszippantott. Mintha önmagamat olvasnám. Én is ledöbbentem egyszer a repülőgépen, amikor a mosdó tükrében megláttam ráncos arcbőrömet. Milyen kár, hogy ezen sem tudunk már együtt nevetni. Nevetni? Mi jut eszembe? Szeretném elfelejteni az ikladi domboldalt, az urnád előtti mosolygós fényképedet, és a várakozás közbeni zenét. Titokban abban reménykedtem, hogy nem leszek itthon, így nem tudok elmenni a végső búcsúdra. Hogy ne kelljen temetéssel emlékezni rád. Tudom, hogy a szertartás segít elengedni a holtakat, de mi van, ha én nem akarom elengedni őket. Már csak néha sírok miattad, úgy látszik kisírtam magam szeptember 29-én a Katedrálisban az esti misén, amikor végérvényesen rám zúdult a felismerés: örökre elmentél. Próbálom vigasztalni magam kedvenc regényemből, A funtineli boszorkányból:

„Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.”

Vagy a Falevélen talált sanzon-t idézve Bella Istvántól: Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Tudom, mindez áltatás. Pillanatnyi megnyugvást hoz, de a tényen nem változtat..

Egyelőre össze-vissza kavarognak bennem gondolataid, történeteid. Mi szólnál ehhez a kezdéshez?  Nekem tetszene: Zsuzsa

„Az idő felgyorsul és lelassul, kitágul és összezsugorodik. Vannak pillanatok, amelyekbe belefér az egész világegyetem: ősrobbanás, megsokszorozódás, kihűlt csillaggá válás, elporladás. És vannak órák, napok és évek – néha életek – amelyek úgy múlnak el, mintha nem is lettek volna. Elfelejtjük őket, kihunynak, mint a régvolt csillagok. És mégsem voltak feleslegesek: kellenek foglalatnak ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezni fogunk. Amiknek fénye nem látszana, ha nem volna ott mögöttük az egyformaság szürke bársonya. Az életünk.”

kiemelt fotó: A Katedrális Saint-Denisben Réunion szigeten