…s az élet kaland marad a halál pillanatáig, szembe kell nézni az élet gyanús, kissé moziszerű kalandjával, s aztán meg kell írni: ez a feladat…(Márai)
A repülőgépeken elől lévő Business osztályon közömbösen mentem át minden alkalommal. Ismerve horribilis árát nem is vágyódtam rá. Még csak nem is irigyeltem az itt utazókat. Tudtam, hogy milliós összeget sose fogok erre áldozni. Hihetetlen, hogy éppen most, ebben a pillanatban, Saint-Denisből Párizs felé repülve mégis itt pihenek a Business Class egyik luxus kabinjában. Már csak három óra negyvenkilenc perc van hátra a tizenegyből. Szinte még nem tértem magamhoz, hogy az elmúlt időt kényelmesen, s főleg vízszintben tölthettem.
Most a Prémium Economy kategória volt a jegyem, amit a visszaútnál egyszer kétszer megengedtem magamnak. Érdekes, hogy oda-vissza horribilis lenne ez is. A becsekkolás most is ugyanúgy zajlott, mint máskor. Csupán azon csodálkoztam, hogy a kedves férfi alkalmazott a frissen kinyomtatott beszállókártyán zölddel kiemelte, hogy a Business váróba nem mehetek be. Miért is akarnék én oda menni, nevettünk lányommal ezen, nem sejtve a változást. Szuper fotót csinált rólunk a reptéri kamera, amire már régóta vágyódtam, de eddig vagy nem működött, vagy elfelejtődött a búcsú pillanatában. Az üzletben a réunioni termékek bőséges kínálata ellenére most nem nézelődtem, hanem célzottan a Baileyshez hasonlító, krémes, Bourbon pointu kávés rumot kerestem. A polcok roskadoztak az összes létező márkákkal, ízzel, de pont ezt a kávésat nem találtam. Tetszett a legújabb réunioni termék, a díszdobozban kapható Dalons sör, de látva a pénztárnál hömpölygő sort, lemondtam róla. Fáradt voltam, beszállni vágytam, minél előbb elfoglalni a helyemet. Ha már ülök a gépben, akkor nagy valószínűséggel célba érek, szoktam mondani. Általában megjegyzem az ülésszámot, de biztos, ami biztos, mindig ellenőrzöm a beszállókártyán. A 22 H- hoz érve értetlenül álltam, mert nem láttam a számot a papíron, sőt hirtelen zavaromban semmilyen számot nem találtam. Ez nem lehet, gondoltam, és végre felfedeztem a 7 L Business feliratot. Kezdtem gyanakodni, utaztam már eleget ahhoz, hogy rájöjjek, ez bizony a Businesst jelenti, igyekezzek csak gyorsan visszafelé a 22 – es sorból.
A stewardess hölgy mosolygott rám, mint mindig mindenkire. A Premium Economy szó hallatán szerencsére nem értette meg, hogy gyér francia tudásommal azt kérdeztem volna tőle, hogy-hogy ide szól a jegyem. Ellenőrizte a beszállókártyát és rendben találta. A C’est bon? kérdésére helyeslően rábólintottam, nemhogy jó ez, hanem nagyon jó! Lányom félve szólt a telefonba, azt hitte baj van, hiszen ilyenkor már nem szoktam felhívni, csak a WhatsApp-on jelzem neki, hogy minden rendben, beszálltam. Valószínű ennek a gépnek nem volt elég Premium helye, s ilyenkor átrakják az embereket, mondta, és megnyugtatott, hogy utólag fizetés nincs, örüljek a szerencsének, sokadik utamnál végre ez is megadatott. Azóta itt pihenek, teljesen egyedül elszeparálva a kényelmes kabinban, aminek az ajtaja gombnyomásra nyitódik, csukódik.
Már ittam az előre bekészített Evian vizből, és felfedeztem az elegáns neszesszert az ugyancsak elegáns, zajszűrős fülhallgató mellett a szekrénykében. Ilyen utazó szett, amiben fogkefe, miniatűr fogkrém, hidratáló krém, puha zokni, toll és alvószemüveg van, nem jár a turista osztályon, és sokkal egyszerűbb a fülhallgató. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy egyszerhasználatos papucs is várt rám, aminek nem sok hasznát vettem, hiszen majdnem végig feküdtem. Szemben velem egy hatalmas monitor. Dupla akkora, mint az Economy osztályon. Az előbb néztem meg egy dokumentumfilmet Párizs szép épületeiről, meghallgattam Rachmaninov c moll zongoraversenyét, és pár híres operaáriát egy számomra ismeretlen, francia tenor, Vincent Niclo előadásában. Közben mindent fotózok. Ellenállhatatlan késztetést érzek megörökíteni a pillanatot a véletlenül kapott szerencsémről. Még a vizespohárban szervírozott pezsgőt is lefényképeztem, amit még felszállás előtt tálcáról kínált a mosolygós cabin crew, ahogy napjainkban hívják a légi utaskisérőket. Feltűnt, hogy hozzám mindig ez a hölgy jön, az előttem ülőhöz meg egy férfi.
Messziről látva azt hittem vizet hoz, s amikor már nyúltam a pohárért, akkor hallottam meg a champagne szót. Elfogadtam, pedig tudtam, hogy most még éhgyomorra, enyhe hasi utazási izgalommal nem szerencsés alkohollal indítani. Nem beszélve a tíz évvel ezelőtti rossz emlékről, amikor a mosdóba menet egyszer elájultam a folyosón. Akkor azt a rosszullétet az ebédre megivott vörösborra fogtuk, és azóta megvagyok alkohol nélkül, pas d’alcool (padalkol), ahogy a franciák mondják. A kedves hölgynek szeme sem rebbent, amikor elvitte a majdnem teli poharat. Megérthette magyarázatomat, mert mosolygott, amikor azt mondtam, hogy még nem ettem ma, és igy többet nem kérek. Gondolom az évek során találkozott már más csodabogárral is, nemcsak velem, aki nem issza meg a francia pezsgőt, sőt egyéb alkoholt se kér. Pedig most aztán lehetett volna korlátlanul, bármit. Nemsokára megkaptam a több oldalas, elegáns étlapot és itallapot, amiben a shéf fényképpel és féloldalas szöveggel üdvözöl, és amiben többféle whisky, rum, sör, fehér és vörösbor szerepelt. Hogy csak a legjobbak egyikét említsem, a Bordeaux melletti, híres Saint- Emilion Grand Cru 2016 Chateau de Sant Pey vörösbora. (A Bordeaux-i borvidéket nagyon kedvelem, anno voltam is Saint-Emilionban, írtam is róla egy esszét.)
Finom volt a sajtos palacsinta rudacska, mind befaltam, de a nyersnek látszó halat csak éppen megkóstoltam. Szerencsére az ételek francia neveit az évek során megtanultam, így a hölgy tabletjén a négy! lehetőség közül teljesen könnyedén kiválasztottam az ebédemet, a Tourdenos de boeuf grillé, sauce béarnaise, gratin dauphinois et harricots verts persillés-t, így nagyjából tudtam mit fogok enni. Ugye értették, grillezett marhabélszín béarni mártással, francia burgonyával és petrezselymes zöldbabbal. Mindez mindenesetre jól hangzik, de előtte még jött az előétel, kardhal és füstölt kacsamell szeletek, exotikus salátával. Az ételek mennyiségében és minőségében nagyon nagy a különbség a kategóriák között. Itt „igazi” pohárban adják az italokat, „igazi” evőeszközökkel. A só és bors kis tasakja külön kis dobozban feküdt a tálcán. Minden gusztusos volt, ízletes, egyszerűen tökéletes. Ilyennek képzelem a Michelin- csillagos éttermi minőséget. A francia szokás szerint a desszert előtt kínált sajttálból nem kértem, és bár nagyon ínycsiklandozónak látszott a Sablé crémeux gianduja, krémes süti, mégis a gyümölcssalátát választottam. Túl töménynek tűnt a gianduja tartalom, ami egy mogyoróvajjal kinyújtott csokoládé. Majd elfelejtem, minden étkezés előtt melegvizes, vagyis inkább forró kéztörlőt szolgáltak fel, amit csipesszel fogott a hölgy, és pár perc múlva már el is vitt. Annyira forró volt, hogy égette a bőrömet, nem mondanám kellemesnek.
Szigorúan csakis vizet ittam, már nem is kellet mondanom, hogy de l’eau s’il vous plaît, a hölgy rám nézett, és máris hozta. Később egyszer ittam coca zérót, és teát, amit porcelán csészében tálaltak. Ebben a csodálatosan kényelmes luxusban észrevétlenül gyorsabban teltek az órák. Kihasználtam, hogy a fotelt egy gombnyomással teljesen vízszintbe állíthattam, a turista osztályon még félig fekvőbe sem lehetett, a párna is nagyobb, így ebéd után kéjesen beburkolóztam a pihe-puha takaróba, és élveztem, hogy kinyújthatom a lábamat. Miközben a fülhallgatón andalító zene szólt a szeretteimre gondoltam. Felidéztem magamban az elmúlt hetek eseményeit, az unokákkal töltött csodás pillanatokat, és hálát adtam a Jóistennek, hogy újra eljöhettem. Az Airfrance légitársaság nem is tudja, hogy most, a tizenkilencedik utamon mennyire jót tett velem ezzel a luxus helyzettel. Félálomban úgy éreztem, megérdemeltem, hiszen nem sajnáltam időt, pénzt, fáradtságot, hogy az unokáimmal lehessek. Ahogy írtam egy régi versemben első unokámnak, Sophienak, kétéves korában: Átutaztam érted a fél világot, hogy halljam, ahogy a Ajiiii-t! kiáltod. (Sophie januárban tíz éves lesz.) Bóbiskolás közben írótárs barátnőm, Ilona hangját hallottam, amilyen dallamosan a szia Zsuzsát szokta mondani a telefonba. Halálhíre nyaralásom közben ért, utána nem volt olyan este, hogy ne gondoltam volna rá. Elképzeltem mit érezhetett kórházba kerülve. Pótolhatatlan űrt hagyott bennem, a tizenegy éve elhunyt anyukámnál érzek hasonlót. Jól esett fekve pihenni. Ez a turista osztály szűk helyén nem lehetséges. Esetleg akkor, ha véletlenül üres a szék mellettünk, de ekkor is macerás a fekvés. Most annyira nem akaródzott felkelnem, hogy csak este hat órakor szántam rá magam egy kis mozizásra.
Nemsokára hozták a vacsorát, amit nem részletezek, mert nem kértem el. Előrelátóan a párizsi átszállás gyötrelmeire, ismerve a CDG reptér mosdó elérhetőség viszonyait, a hosszú sorbaállást, inkább nem reszkíroztam meg elrontani a jelenlegi kellemes közérzetemet holmi tökéletesen grillezett lazaccal padlizsán morzsával, kandírozott paradicsomos quinoával, tejszínes csőben sütött susuval (chouchoux), és a bizonyára istenien csokis browniéról nem is beszélve. A hölgy kicsit csodálkozott, hogy én, a Madame nem kérem mindezeket, de máris hozta a finom vizet és a teát. Lassan közeledett a leszállás. A fotón a kis repülőgép a vonal végére ért, huszonhét perc volt már csak hátra. Szívem szerint maradtam voltam még. Ilyen érzésem sem volt eddig a tizenegyórás repülés után az elmúlt tizenöt évben. Persze ezt csak Budapestig gondoltam, hosszabb út már nem hiányzott.
A napokban megnéztem a jövő évi Business Class jegyárakat. Nem hiszem, hogy valaha is elérhető lesz számomra. De fő az optimizmus! Forrest Gump anyukája mindig azt mondta, hogy Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Soha nem tudhatod mit kapsz. Ki tudja, jövőre lehet, hogy én leszek a sokmilliomodik utazó, és ingyen felajánlják a Business kabint. Vagy nyerek a Lottón, nem számít majd az összeg, simán megveszem a luxus jegyet. Ehhez mondjuk lottózni kéne. Az biztos, hogy ezentúl már irigykedve fogok átmenni az Economy helyemre a Business fülkék között. Mindenesetre tágra nyitom a szemem, hátha meglátok egy francia üzletembert, akinek „véletlenül” a karjaiba omlok, (én a nagymama, így hetvenen túl.) Elvesz feleségül, és utána együtt utazzuk be a világot a Business osztályon. Korkülönbség nem számít. Omnia vincit amor. Ha valaki azt hiszi, ez a latin mondás csak a mesékben igaz, nagyot téved. A francia Première dame, Brigitte Macron pont egykorú velem.
