Kedélyem és szemüvegem töretlen.
Családi indíttatásból francia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lettem. Minden, amit Réunion szigetről tudni érdemes - írásaim a Bienvenue! rovatban olvashatóak.
Az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickolok benne.
Soha nem volt egy anyatigris, mégis, mikor huszonöt év után le kellett vetnie az anyaszerepet, sajgott mindene, mintha a bőrét húzták volna le. Minden idegszála folytonosan riasztotta a természetellenes hiány miatt, agyában futott a mantra, hogy ezt a gyerekek imádnák, vagy épp a pokolba kívánnák. A belső párbeszéd egy darabig nem önmaga vetületei között folyt, hanem a gyerekekkel.
Aztán elrendeződtek valahogy az örömök, fájdalmak, az új erővonalak mentén, de igazán megnyugvást csak az unokák hoztak. Őket szabad volt szeretni, kényeztetni, még nem határolódtak el tőle és a világtól, amit kezdtek egyre jobban kitölteni.
Nemegyszer azon kapta magát, hogy ugyanúgy szeret áldozatot hozni a kicsikért, mint annak idején a nagyszülei érte, vagy a szülei a saját gyerekeiért. Pedig mennyit csúfolódtak az anyjával, hogy nem tud egy banánt megenni anélkül, hogy elfelezné valakivel. Majd, ha képes leszel egyet lelkiismeret furdalás nélkül megenni, akkor leszel igazán önálló ember, ugratták nagyanyjukat a lányai. Sírnia kellett a gondolattól, hogy az anyja, aki mindig mindent halálosan komolyan vett, igyekezett ennek az elvárásnak is megfelelni. Büszkén újságolta az unokáinak, hogy a piacon megvett és meg is evett egy egész banánt.
Mintha az előző generációk jobban belenőttek volna a szerepeikbe, vagy legalábbis nem váltogatták őket olyan gyakran, mint ahogy ő tette. Szalamandra vagyok, nézte le önmagát, belesimulok a mindenkori környezetembe. Bár még ebben sem értett teljesen egyet magával, máskor pont, hogy örök lázadónak látta magát. Talán szerencséje is volt, hogy sosem kellett túlságosan meghajolnia, ha túl nagy kompromisszumot követelt egy élethelyzet, akkor inkább dühödten szétrúgta azt, amit addig elért, és nagy elszántsággal új életet kezdett.
Szokása volt időről időre mérlegre tenni önmagát, keresve azt, aki szeretett volna lenni. Felemás kudarc volt, mert nem az volt, akinek képzelte magát, de nem is akart már azzá válni, aki volt tizennyolc évesen. Mit kezdene a világban egy idealista, magányosan ábrándozó lélek?
Az élet mást követelt, mindig mást. És micsoda élvezet volt új bőrbe bújni.
De volt nyár is: nyomdaillatú könyvlapok, tábortűz, pajzán versek, szinte kézzelfogható csillagok.
Elmúlt egy év. Vagy más is? Ebben a decemberi ködben-sárban vajúdnak már a válaszok. (Medrsdorf Ilona)
Kettőt temettem.
De volt tavasz és nyár is: napfény és tenger, kánikulai terasz, azok a régi nyarak, új szenvedély, új alkotás, megszületett az ötödik, kézzelfogható kis csillag.
Elmúlt egy év. Vagy más is? Ebben a decemberi ködben – szélben posztumusz sírtunk és nevettünk ne halj meg minden percben semmi nem ugyanolyan. Nézem a fejfát és letörlöm a sírról a száraz gallyakat. (Galló Kovács Zsuzsanna)
Hát, ezt is megéltük! Jobban mondva ti, hiszen én már csak a messzi távolból tudtam figyelni rátok, és beszívni magamba a felém áradó szeretetet. Micsoda paradoxon, hogyha nem történik meg tavaly szeptemberben a tragédia, nincs könyv. Szokták mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Azzal, hogy elkészült a könyvem, nagyobb esélyem lesz megmaradni az utókor emlékezetében. Na, ez most kissé patetikus lett, pedig nem szoktam érzelegni. Sajgott a szívem, hogy nem lehettem köztetek teljes valómban, csak láthatatlanul. Sokan eljöttek, nem számítottam ennyi érdeklődőre. Külön öröm volt látni a régi és új Irkásokat, (kösz, Éva és Edit), nem beszélve férjemről, Zoliról, és a másféléves kisunokámról, aki már úgy megnőtt, hogy már szaladgált a tündéri tüllszoknyájában. Zoli ragaszkodott ahhoz, hogy még az idén megjelenjen a könyvem, és neki köszönhetően, csak helyeselni tudom, hogy a végén mindenki egy ingyenes példánnyal távozott.
Köszönöm, hogy vidám hangulatú megemlékezést rendeztetek, ami csak éppen annyira volt megható, amennyire egy posztumusz könyvbemutatóhoz illik. A kórus (Tassy Zsuzsanna, Tibold Mariann, Vilcsek Adrienne, Voit Ágnes) kezdésnek a melankolikus Mozart művel megadták a nosztalgikus hangulatot. Ezután máris elérzékenyültem, amikor Fóthy Zsuzsa méltatta aktivitásomat az Irkában, és az egyéb könyvtári rendezvényeken, pályázatokban. Köszi Zsuzsa kedves szavaidat.
Jó érzés volt a háttérben kivetített fotók, de egyben fájdalmas volt látni az évekkel ezelőtti önmagamat veletek boldogan, vidáman Siófokon, Mátrakeresztesen, és a többi Irka rendezvényen. No, de nem búslakodunk, hanem örülünk a csodálatos könyvnek, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. A szőttesem színei jót mutatnak a borítón, dicséret Gergely Gyöngyvér Ildikónak. Nem baj, hogy az Irka kötetekkel ellentétben, ez most sokkal nagyobb lett. Tetszenek a fejezetek elnevezései, magam se tudtam volna jobbat kitalálni. Megérdemlik, hogy felsoroljam: Az élet partján, Innen jöttem, Kincsesláda, Vadvízi tegezés, Utazás, Kerti csendben, Öregségnapló, Huszonegy nap, Napról napra. Aranyosak a kategóriák illusztrációi, különösen a csillagmintás, fekete macska a Kerti csendben. Olvasási kedvcsinálónak elég volt a rövid bemutatás, amihez jól passzoltak Anikó felolvasásai. A macskák illemtanát nagyon élveztem. Köszi Anikó!
Zsuzsa, most jössz te! Látod, látod, nem megmondtam, hogy ne izgulj! De ha ennyi adrenalinszint kellett a szereplésedhez, akkor megérte. Érződött Pannival a kettőtök közötti összhang, ahogy az évek során összecsiszolódtatok. Nem voltál indiszponált, sőt, úgy láttam, tudtad élvezni a debütálást, és kedvedre elmesélhetted a könyvszerkesztés nehézségeit. Az évek során elfogadtad, hogy az író kitárulkozik. Köszönöm, hogy Anikó zseniális tolmácsolásában elénk tártátok a nekem írt, személyes hangvételű leveleidet. Meghatódtam, és megkönnyeztem. Nagyon hálás vagyok, hogy Pannival együtt nem sajnáltatok időt és fáradtságot, hogy megszülessen a könyvem.
Pannival értek egyet, hogy nagyon sok írás kimaradt. Ezeket lehetne a Lépcsők regényemmel egy kötetbe tenni, hiszen az úgyis csak egy önéletrajzi kisregény. Meglepődtem Béla felajánlásán, hogy befejezi a Körmendi nyomozó és a pipacsos szalmakalap c. krimimet. Kíváncsian várom, hiszen teljesen más stílusúak vagyunk, nagy kihívás lesz neki, az biztos. Köszönöm mindenkinek a részvételt, jó olvasást kívánok: Ilona
Ui: Szép a pulcsid, hiába, a francia divat felülmúlhatatlan.
Megmutatom gondolataimat az írásról, ez is egy a kimaradottak közül:
Az írás és az élet dilemmája
Az írás megszállottság. Eluralkodik az ember agyán – míg ír, nem érzékel semmi mást a világból, még saját testének jelzéseit sem fogja. Tehát: az írás árt az egészségnek, tönkreteszi az életet.Még mindig úgy nézek az írásra, mint választható életformára. Mérlegelem a pro- és kontra érveket. Még nem késő, még kiszállhatok belőle. Kerülgetem, mint egy szakadékot. Vagy mint egy mély tavat, amibe nem merek beleugrani. Érveket keresek.Gyűjtöm az elriasztó példákat, intő jeleket. Ulickaja, Mankel betegsége – vajon nem a test végletes elhanyagolásából eredeztethető? És kiterjeszthető ez más időkre, más művészetekre is.Adódik a kérdés: mi a fontosabb? A művészet, vagy az élet? Vajon lemondtak volna-e az alkotásról a fenti írók a hosszabb élet javára? Azt hiszem, igen. És végtelen önzés volna-e részünkről, ha mi, olvasók, műélvezők, inkább a nem-lemondásukra szavaznánk? Ismét igen. Tehát a válaszom – arra kérdésre, hogy mi a fontosabb – az, hogy: az élet.
Ötven éve őrzöm a szekrény aljában azt a kék piros sárga ruhámat amiben huszonegyévesen hunyorgok a fotón a Szent Márk téren, a Campanile téglavörösen fénylett a Piazzettán, kezemre szálltak a galambok, s a bronzlovakat éppen állvány takarta el.
Velencében ettem életemben először bolognai spagettit Chiantival, három hét múlva összevissza kóvályogtunk a sikátorokban mire megtaláltuk a trattoriát, hogy újra belekóstoljunk a a szabadság paradicsom ízébe, a vörösbor lágyan bódító csókjába, nem messze a Sóhajok Hídjától, ami alatt párok gondoláztak az örök szerelemben bízva.
Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott
Azok a régi nyarak! Ezzel az aránylag könnyű feladattal indult az idei Irka tábor, augusztus 15-én, rendhagyó módon itt helyben, Gödöllőn. Istók Anna, Panni, magára vállalta a házigazda szerepét a napsütötte, hortenziákkal övezett teraszán, aminek egyik sarkában jakuzzi lapult. Aznap (is) tombolt a kánikula. Ez nem rettentette el a találkozástól a számos új taggal bővült Irka csapatot. Mire megkóstoltuk a padlizsánkrémet, a házi sütiket, iszogattunk a finom sörökből, már csak egy óra maradt a fent említett feladatra. A teraszi hőségből többen bemenekültünk a hűs szobába. Vigyázzatok a macskára, nem szabad kimennie! figyelmeztetett Panni a féltve őrzött, nagy testű szobacicájára. Ahogy elnéztem Kókuszt, elhittem a neten írottakat erről a fajtáról: a szibériai macska egy nagyon egyszerű karakterű és jó ösztönökkel rendelkező macska. Különösen kíváncsi természetűek, okosak és kalandvágyóak. Sok szibériai cica már fiatal korában megtanulja, hogyan kell az ajtó kilincsét használni. Fontos a jó nevelés, ugyanis elég önfejű fajta, vigyázni kell, nehogy a gazdi fejére nőjön!
Ennyi kitérő után éppen ideje volt felidéznem a régi, szép időket. Kavarogtam bennem gyerekkorom nagymamánál töltött nyarai, amikor az unokatestvéreimmel a góréból egy spárgára kötött kampóval próbáltuk felhúzogatni a paraszti udvar tárgyait, vagy amikor a nagymamával talicskával vittük a ruhákat a patakra mosni, vagy hetente egyszer, az otthon kelesztett kenyeret a pékségbe kisütni. Eszembe jutott a bolgár augusztusi nyár is, amikor tizenhat éves vággyal, hímzett virágos kárminvörös szoknyában néztem a Guantanamérára táncoló párokat a bárban, és egy kis üvegben hazavittem a tenger vizét emlékül. Annyira zúdultak rám az emlékek, hogy a látszatra könnyű téma ellenére a novellát még csak elkezdenem se sikerült. Ilona már két oldalt írt volna, gondoltam, és láttam őt tizenöt évesen, amint a szív alakú vázába szálanként tuszkolja bele a hóvirágokat, miközben magányosnak érzi magát. A fájdalom, hogy Ilona már egy éve nincs közöttünk, segített. Felvillant egy kikötő, Punta Sabbioni, és újra a hajón ültem huszonegy évesen, felfokozott izgalommal a szívemben, hogy mindjárt megpillantom Velencét úgy, ahogyan a legszebb, a tengerről közeledve. Velencében ettem életem első bolognai spagettijét, először ittam Chiantit, a leghíresebb olasz vörösbort, először láttam az utcán békésen vonuló tüntetőket, és először éltem át a szabadság életérzését.
A nem szűnő meleg ellenére boldogan nosztalgiáztunk. Volt, aki az Utasellátó csokira emlékezett, volt aki a nagymama kaszáspókjaira. Felejthetetlen vagy felejthető családi nyaralások, busz utazások, de még családi tragédiák is felidéződtek. (ezek majd folyamatosan olvashatóak lesznek a blogban)
Íme, ahogy mondani szoktuk, a fotók önmagukért beszélnek a tizenegyedik Irka tábor első napjáról.
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
kiemelt kép: Raffaello: Krisztus feltámadása részlet
Panni a szívéhez kapott, amikor megemlítettem neki, hogy majd négyszáz oldal lenne a könyv a Lépcsők regényeddel együtt. Ez kettőnek is sok. Ismerve Panni szakértelmét és szigorát, nem volt mit tenni, mint a már készre szerkesztett művet szétcincálni. Azóta napok óta variálgatom, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet párosítani a regényeddel egy másik kötetbe. A szívem vérzett egy-egy kitörlésnél, átcsoportosításnál. Most lenne rád a legnagyobb szükség, te szuperul megoldanád ezt is. Jó, tudom, azt gondolod mi is szuperul megoldjuk, de az mégsem lesz ugyanaz.
Nagyon nagy sikert aratott az első neked írt levelem. Volt, aki megkönnyezte, volt, aki azt hitte több is van, és kérte, hogy mindet küldjem el neki, mert így ismeretlenül is közelebb kerülsz hozzá. Egy régi, kedves ismerősöm kommentjét megmutatom most, hisz téged is dicsér, Az életidőről gondolataidért.
„Nagyon jó a kezdet, természetes, (nem pont idevaló szó, de mégis kedves), megértő, együttérző. Mintha eleven személynek írnád, akivel most kezdődik egy közös munka, kaland. Valljuk be az Ilonától vett idézet is remek: nem érzelgős, nem szenvelgő, hanem pontosan megfogalmazott, a gondolatot jól közvetíti. Találóan igaz.”
Képzeld, már ott tartok, hogy reggelenként téged olvaslak a mobilon, mindjárt ébredés után az ágyban, ezzel kezdve a napot. Hihetetlen, hogy most fedezlek fel igazán, amikor már elveszítettelek. Nagyon tetszenek a szentenciáid. Már-már vetekszel Máraival. Ne szabadkozz, nézd, az Élet és művészet-ben ezt írod:
„A tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet. Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében? Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.”
Megrendítően igaz, amit a halálról közölsz:
„Lassan halunk meg. Egyre fogy belőlünk az a valami, ami az élet. Elhagynak az ábrándjaink és vágyaink, aztán apránként a testi erőnk. A megvalósítható céljaink, amikért érdemes reggel felkelni. Az öröm, hogy megéltünk valami újat. Sorban azok is elhagynak, akikkel megoszthattuk a jót, és – ha voltak ilyenek is, ez már valódi luxus – akiknek esetleg elsírhattuk megalapozatlan kis csalódásainkat, fájdalmainkat.”
Drága Ilona! Nehéz volt írói hagyatékod rendezése. Néha összecsaptak a hullámok a fejem felett, mert nem láttam át az egészet. Ezt betudtam annak, hogy most debütáltam szerkesztőként. Sokat segítettél, megsúgtad a címeket is, és velem volt nyugodt hangod, szerény mosolyod. Örülök, hogy megszületnek a szép és értékes könyvek, találkozunk a bemutatón.
A Lépcsők önéletrajzi regényed befejező részletével búcsúzom: Zsuzsa
„Azon a képen, amit tizenötödik születésnapomról megőriztem, egy csokor hóvirágot tartok kezemben, amit az imént kaptam. Állok egy szív alakú porcelánváza előtt, ami a nappalink falára van felszegezve – se azelőtt, se azután nem emlékszem, hogy láttam volna –, zavart örömmel tuszkolom belé szálanként a virágokat. Nehezen férnek be a többi közé, amit én vettem reggel a piacon, aztán szétbontottam a keményre fűzött kötegeket, szabadjukra engedve a filigrán kelyheket. Eljut hozzám a szobában beszélgetők hangja, érzékelem az ünnepien fényes hangulatot, mégis egyedül vagyok, megsokszorozódva abban a pillanatban, amit megélek, és amiben emlék vagyok már magam is, sok távoli percből visszanézve.”
felpörgettem magam a várakozásban az emelt adag betaloc sem hatott esténként számoltam szapora pulzusom s elképzeltem mint hallgatjuk együtt Gildát s a Nagy Négyest csupasz karod súrolta bőrömet az illendőség álarcában nem mertem hozzád érni egy másodpercig sem ha akkor azt mondod maradjak nem cserélem laposra tűsarkú cipőmet a kisföldalatti padján s most nem siratnám füstbe ment közös életünket
A vers megjelent az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben. A könyv megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Galló Kovács Zsuzsanna
A kamaszkori verseim után több évtizeddel, a lehető legjobbkor, éppen nyugdíjazásommal egyidőben, az élet tartogatott számomra valamit, ami egyszerre gyógyír és mámor: ez az írás. Témáim szerteágazóak, néha szürreálisak, hiszen már írtam verset az oroszok elől kemencébe bújt nagypapámról, bokaficamomról a trópusi hőségben, az álomszép Central Parkról, unokám ajándéklegyezőjéről, tojáshéjporcelán kínai vázáról, vagy egy Rigoletto előadás hangulatáról. Ha rám tör az ihlet, mindegy a helyszín, a „Kata, tartsd magad!” novella egy hosszú repülőúton született. Írás közben elhiszem, hogy „vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.” (Kassák)
Itt vagyunk mind a hárman, Enid és Kati is szurkol neked, hogy megszerkeszd a könyvemet. Zseniális a cím, mintha én súgtam volna. Jó ötlet a Felkapkodott gyöngyöket lapozgatnod, és ebből meríteni ötletet. Minden kezdet nehéz, de ne felejtsd el, pályát tévesztettél, hiszen felülmúlhatatlan vagy tudósításokban, és ha így folytatod szerkesztésben is az leszel. Megvan benned a kitartás és az igényesség. Különleges érzékkel és empátiával álltál a munkához, biztos vagyok benne, hogy a könyvbe csak a legjobb írásaim kerülnek, tökéletes párosítással a versekkel. Bocs, hogy sok helyen a téma megnevezés szerepel, és nem a novella címe, elismerem ez nagyon zavaró lehet, főleg az utánolvasásnál. Sajnáltalak ma délelőtt, hogy az istennek nem találtad meg az Elmaradt dolgokat, mert nem emlékeztél arra, hol van. Azt ajánlanám, hogy most már ne változtass sokat, így jó, ahogy van, untig elég ennyi, és ha jól hallottam a Lépcsők regényem még nincs is ebben benne. Külön megjelenik? Örülnék neki. Katus borítótervével megfelelne.
Hallom nemsokára újra utazol. Nagyon helyes, addig kell menni, amíg bírod, és örömet okoz. Hiszen az idő véges. Aprópó, idő. Aranyos vagy, hogy még a blogból is kigyűjtöttél mindent. A Karantén napló nem baj, ha kimarad, de az időről írt mondataim lehetnének a könyvborító egyik felén. A másikon meg az elmúlt nyár versem. Ha Panni rábólint. Nekem mindegy mikor lesznek készen a könyvek, én már ráérek. Puszi nektek, ne sirassatok, nekünk már nagyon jó, itt csönd van és béke. Ilona
Az időről
Az idő az, ami valamiért mindig: nincs. Azért, mert túl sokat dolgozunk, és másra már nem marad. Azért, mert végre valami mást szeretnénk kezdeni – de előtte még ezt-azt gyorsan meg kell oldanunk. Azért, mert túl sokat alszunk. Mert alig alszunk, és örülünk, hogy még egyáltalán megvagyunk. Azért, mert egyszerre tíz dolgot kellene csinálnunk, és az idő ebben nem partner. Csökönyösen ragaszkodik a dialektikához.
Nem lehet vele kibékülni. Még jóban lenni sem. Csak küzdeni vele, vagy inkább: ellene. De mivel az idő folyik, mint a víz, ez reménytelen. Csak úszunk, úszunk az ár ellen, és minél kétségbeesettebben erőlködünk, annál biztosabb, hogy beléveszünk.
Azt kellene valahogy megtanulni, hogy szépen, egyenletes tempóban együtt ússzunk vele. Kihasználva a kisebb sodrást a partok mentén, elkerülve az örvényeket. Néha talán beérve a sekéllyel – de legalábbis nem keresve a halhatatlanság végtelen mélységeit.
