Kettős mérce

„Quod licet Iovi, non licet bovi.”

Rég ismerős kettős mérce.
Rég ismerős fordítása:
„Ami szabad Jupiternek,
az nem, bizony, az ökörnek!”

Van ám újabb áttétele:
Ami szabad az ökörnek,
Az nem szabad a tinónak!
Érvényës a kettős mérce…

Hát ha kettős lënne jérce?
Kakas miként herécëlje?
El van szabva hát e dolog!
Ketrecében bolond boldog…

Szada, 2019.Förgeteg hava 31.

Suttyó

– Normális maga, Ferenc? – hangzott a megszólított elmeállapotára irányuló kérdés. A fölcsattanó válasz nem is késett:

– Nem én vagyok normális! Maga a normális! – tiltakozott Ferike céklavörös fejjel. Minek nem nézné őt Rozi, a nagylány! A netán szegről-végről rokon, vagy talán távolról sem. A pöttöm legényke szókincsében még nem szerepeltek idegen szavak, s azt hitte, megint sértő jelzőt akaszt rá ez az egyébként nagyon kedves lény. Az elmarasztalás egyébként indokolt is lett volna – érezte lelke mélyén Ferike – mert’szen oly konokul ellenállt az óvodába készülődésnek, hogy Rozi angyali türelme végül is semmivé foszlott.

A két nagyobb testvér jó gyerek volt. A családban a „nagyok”. Ferike csak két évvel utánuk született, mégis rajta ragadt a „kicsi” minősítés. Ezt nem tudta ellensúlyozni a Rozival magázódás sem, mely igazán felnőttes szokásnak látszott. Emberkénk érzelmei Rozi iránt odáig alakultak, hogy megígértette vele: megvárja, amíg megnő, s akkor feleségül veszi. Aztán Rozi tényleg feleségül ment – haza a falujába. Ettől Ferike vérig sértődött.

Szülei, hogy önérzetét helyre billentsék, szereztek neki egy simaszőrű magyar vizslát. A „nagyok” nem, csak ő kapott ilyen komoly megbízatást! A „kicsi” egyszerre gazda lett. Az ebnek – neve még nem lévén – hosszas tanakodás, válogatás után a Suttyó nevet adták.

Aztán Rozi pótlására megjelent Mári. Pótlás? Ferikénél semmikép. Nyomába sem léphetett a nehezen felejthető Rozinak. Mári a háztartásban sem tudott teljes értékűn segíteni. Rendes lány volt, jó szándéka is kétségtelen, de gyakorlati tudása – hát az bizony híjas volt. „Csak tunnám!… csak tunnám” – mondogatta gyakran mentségül. Suttyó, a bohó kölyökkutya, előítélet nélkül fogadta. Még bevásárolni is elkísérte. Sőt!

Mári szorgosan eljárt. Nemcsak a piacra, boltba. Hanem ha tehette, János tizedest is fölkereste. S ha az is szolgálaton kívül volt, együtt sétálgattak, beszélgettek, tervezgettek. Ennek tanúi ugyan csak a szigeti óriás platánok voltak, leszámítva Suttyót, aki inkább velük tartott csöndes pihenő helyett. Vagy netán Ferikével játszadozott volna. Így hát mi sem tudhatunk részleteket ezekről a sétákról.

Mári azonban nagyon derék, vallásos lány volt. Időnként szükségét érezte, hogy a gyóntató atyával is megossza, ami alkalmasint nyomta lelkét. Hogy mi, mi nem, ezt a gyónási titok szigora fedi jótékonyan. De talán Suttyó! Ö ekkor is hűségesen követte a lányt, aki már csak a templomban vette észre, hogy követi. Ám nem volt elég, hogy a templomba, hanem a gyóntató fülkébe is! Hogy mi volt neki ennyire sürgős és fontos, erre legföljebb az elmélyült eb-lélektan próbálhatna választ találni.

Így aztán a térdeplő, töredelmesen valló Mári mellett Suttyó föl-fölbukkanó feje is megjelent a gyóntató rács keretében. A lány zavartan igyekezett újra s újra visszanyomkodni, de amint Suttyó egy csöpp rést látott, azonnal előfurakodott. Na, így folyt le a környék kétségtelenül legkülönösebb gyónása. Végül rendeződött, s Mári nagy sóhajjal, megkönnyebbülve tért haza… Persze Suttyóval a nyomában.

Ekkortájt az idő, a történelemé – szó szerint rettenetesen – fölgyorsult. Forgószele hamarosan elsodorta Márit, János tizedessel, a „háromszemélyes” gyónással, s magával Suttyóval is. Emlékük a felhők szeszélyesen változó alakzataiban tűnik föl olykor-olykor…

illusztráció: pixabay.com

Őszidő

életnek fáját

mëgrázogatják

égi parancsra

mennyei szolgák

hull a gyümölcs

lombok susognak

búsan inognak

itt maradottak

fájón siratják

hitük ellenére

haza szólított

szeretteiket

ám kurta idő

sorukat adja

hullanak ők is

föl éghazába

illusztráció: Horváth Piroska

Áfonya?

…Á, dehogy! Bor út!

Öt ballonját Á. befonja,

Velük indul hosszú útra.

Tokaj, Eger, Badacsony;

Szekszárd talán alacsony?

Végül Villány végállomás:

Itt fogy el a nagy áldomás.

Visszaútra nincs is mersze…

Mëgvárja a rëggelt véle!

Szada, 2018. augusztus 2.                            

Szó élten át

motyogó dödögő vénember

forgatja csiszolja félhalkan

szavait szólásra készségben

társalog íly módon magában

életkor gyarapszik szokása

változik bölcsőben sírástól

kemence zugában morgásig

változó zajgástól legvégső

nyugtáig

Szada, 2016. VI. 28.        

illusztráció: pixabay.com

Éjfél:Szerény, kicsi szó. Két szótag, öt hang. Mégis jelentős forduló pontja napjainknak. Előtte ma, utána holnap. Túljutva rajta: fordítva. Mikor is fordul át a ma holnapba? Köznapi fölfogásunkban pontosan 24:00:00 és 0:00:00 másodperc közt. Gyakorlatban e két másodpercet, mint határt el is hanyagoljuk. Hiszen mire kimondjuk, már több is eltelik belőlük. De az óra számlapja híven tájékoztat-e az éjszaka felező pontjáról? Igazat mond-e? Valóban ekkor feleződik az éj sötétje a Nap leszentülte és fölkelte közt? Itt aztán közbeszól a – hol is? Érdemes-e vitatni, hogy a zónaidő keleti és nyugati határán, vagy akármely más délkörén különbözik ez az éjt felező pillanat? S közben a műsort sugárzó hírművek oly magabiztosan közlik: „Éjfél van.” Nem szólva arról, hogy ezen állításukhoz–ámításukhoz névszói állítmány is ölég lenne: „Éjfél”… De özönlik a szó – hiszen ezt vélik föladatuknak – és igazság tartalmukat nem szoktuk kétségbe vonni. Hej, ha csak ez lenne az egy, a legfőbb bukfenc tájékozódásunkban!

Színpadi villámtréfa konferálással

Hajdan valaki – személyét most födje homály – elrikkantotta e jelszót: – Tengerre magyar!  Szerencsére hiába. Hiába, mert volt ugyan egy tengeri kikötőnk, de – mondom – szerencsére az is egy beltengernek szűk öblében.

Miért szerencsére? Gondoljuk csak meg! Amely nemzeteknek voltak nyílt tengeri kikötőik, mire jutottak vele? Kolumbusz után áthajóztak Amerikába, indiánok millióit irtották ki, aranyukat meg – mint olcsó zsákmányt – hazahozták. Tele lettek arannyal. Attól kezdve dolgozni, alkotni már nem lett semmi kedvük, csak hajózni és gyarmatosítani. Meg rabszolgát fogdosni. Mindennek következményét máig nyögik. (Sajnos mi is. Minthogy legutóbb csatlakozni voltunk kénytelenek.)

Hajdan még megúsztuk. Méghozzá folyami édesvízben. Volt bőven. Hal is benne. Úgy tudta a világ, hogy nálunk a tavak, folyók két rész vízből és egy rész halból állanak. Amikor a ránk törő ellenséget régi királyaink már kicsi híján holtra éheztették, mielőtt haza bocsátották volna, bőkezűn megvendégelték. Akkora vizákból készült számukra a halászlé, hogy a kocsi szekérről lelógott a farka! Így jóllakottan, de zsákmány és fegyver nélkül vonulhattak haza.

A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

illusztráció: Fekete József: Békésszentandrás Füzes

Lágyan kél az enyhe szél Úr-rét tava fölé,
Kis rucák zsivaja, unkák dala szól közé…

,,Ne láss felhőt, te Nap! Ne lepje árny a fényëdet!”
Int a Gazda: – ,,Nem lesz itt zűr napszállat előtt.”

De túl e napon, hangszórók ricsaján át
Többszáz hagyja lassan el békáknak honát.

Hajdanában-danában, a mezőgazdasági gépesítés hősi korszakában nagyüzemi módon rázott szilva utóéletét vizsgáltuk ëgy nád födeles padláson Csirib-pusztán. Tele és üres szilvás rekeszëk tucatjai, mindënfelé lim-lom, köztük nagy befőttes üvegëk, de mind ehhëz ráadásként rengeteg egér nyüzsgő surrogása. Nyíltan randalíroztak. Hiszen ők a padlás honos lakói, mi alkalmi betolakodók voltunk.

Nádašpétër István: Egérkaland bővebben… →