Istók Anna bejegyzései

Alex Schulman: A ​túlélők

Őszintén meglepett a könyv vége. Mármint hogy Molly, akinek a halála a regény kulcsfontosságú eleme, nem egy kutya (spoiler). Nem készítette elő bennem ezt semmi, nem voltak információmorzsák, és nem, még a macska elnevezése sem keltett gyanút. Éppen ezért valahogy nem tudok pozitív véleményt írni erről a könyvről, pedig nagyon szeretem a skandináv szépirodalmat. Legfőként azért nem, mert onnantól kezdve, hogy kiderül, Benjamin megölte a testvérét, (Mollyt), vagyis Benjamin a testvérét ölte meg, és nem egy kutyát, nem érthető, hogy az anya miért olyan fásult már a tragédia előtt is. Az, hogy egy kutyát dédelget, beleillik a beteg személyiségébe, de az, hogy kiégett már akkor is, amikor még erre semmi oka, akkor azért várnék egy kis magyarázatot az írótól, miért volt az anya ilyen elcseszettül depressziós, amikor még semmi oka sem volt rá?
Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hogy tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?

Alex Schulman: A ​túlélők bővebben…

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

Nem ez volt az első próbálkozásom Kalapos Éva Veronikával, de végre biztosan kijelenthetem, hogy az utolsó. Olvastam (belekezdtem) már tőle ifjúsági regénybe, novellába, és mindenhol azt éreztem, hogy iszonyúan modoros. Nyelvezetében próbál flegmán laza lenni, tudatosan használja a szlenget és a káromkodásokat, és közben végig érzem mögötte az izzadságszagot. Ami leginkább a párbeszédeknél idegesít, főleg, hogy Kalapos hajlamos úgy írni a dialógusokat, amit kreatív írás órán negatív példaként tanítok: a szereplők pontosan arról beszélgetnek, amit mindketten tudnak, csak az olvasót valahogy tájékoztatni kell bizonyos információkról. Emlékszel arra, hogy…, ezt nem is mesélted még…, stb. És egyáltalán ki használ még olyan szavakat, hogy prosztó, meg mázli?
Az írói hang tehát továbbra is abszolút ellenszenves, de ettől még lehetne jó a regény, hiszen a téma meglehetősen újszerű, a válás és a gyerek eltávolodása, a család megszűnése egy apa szemszögéből. A történetet ketten narrálják, Alexa, a lány, aki a jelenben mesélteti el a többi szereplővel párbeszédben, milyen is volt neki az, amikor elváltak a szülei, illetve az apa, aki a tíz évvel ezelőtti idősíkban mondja el a saját érzéseit. Az apa narrálása kezdetben tetszik, eltekintve a raccsolásától, amire egyszerűen nem értem, miért volt szükség, nem tesz hozzá semmit a karakterhez, a sztorihoz, csak idegesít. A lány nézőpontja fárasztó, (köszönhetően a már említett rossz párbeszéd folyamnak), és bár fiatal élete nagy válságát éli épp át, pont nem tudok vele azonosulni.
A regényben egy ideig jól működik a dramaturgia, és talán ez a kíváncsiság hajt engem a tovább olvasásra. Szeretném tudni, mi miatt lett egyszer csak elege a feleségnek a férjből, miért akarja az apától teljesen megvonni a láthatást, holott úgy tűnik, teljesen tisztában van azzal, hogy jó apa, szereti a lányát. Nem értem az anya gyűlöletét, várom, hogy ennek az oka is kiderüljön. Mint ahogy arra is választ szeretnék kapni, hogy végül, miért szakadt meg az apa és lánya kapcsolata nem sokkal a válás után, mi volt az a pont, ami végleg kettészakította őket.
Sajnos a könyv ezekre nem ad választ, egy homályos és felejthető epizód csak, ami a szakítást megelőzi, nem tudjuk, miért volt szükség az anya ellenszenvére, a dramaturgiai ív a csúcsponton megtörik és a szálak a semmibe lógva lengedeznek a regény végén, ahol abszolút érthetetlen és előzmények nélkülinek tűnik a végkifejlet, vagyis a lány megbocsátása az apának. A katarzis elmaradt, a megkönnyebbülés viszont átjár, hogy végre nekiállhatok valami jobb regénynek.
https://www.facebook.com/istokanna

 

 

Feketéné Bencsik Julianna: Gyökértelenül

Vannak fogalmak, melyeknek jelentése állandó, de vannak olyanok is, amelyek változnak… A ” ki vagyok én, és hol van a hazám” kérdésre több évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt a válasz… Akkoriban még érvényes volt Euripidész megállapítása, mely szerint “nagyobb kín nincs, mint ha az ember elveszti hazája földjét.”

Ma, a XXI. században hazánkban szinte nincs olyan család, ahonnan valaki útra ne kelt volna. Más-más országban élnek, ott próbálnak érvényesülni, gyermekei már onnan házasodnak, ezért idővel elhal a hazájukból kiszakított gyökérzetük is.

Feketéné Bencsik Julianna ötödik kötete elgondolkodtató regény  egy kétségekkel teli nőről, aki hazájától távol próbál meg boldogulni. Talán még soha nem volt aktuálisabb erről a témáról írni: vajon mi lesz az ára a szabadságnak egy globalizált világban, hogyan lehet gyökértelenül élni, mit lehet a leszármazottaknak egy idegen haza emlékeiből átadni?

A gödöllői szerző könyve megvásárolható a bookline áruházban, a regény bemutatója a gödöllői városi könyvtárban 2022 tavaszán lesz.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ?

Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

 

Amíg a föld uralma tiétek

volt, a régmúlt nemzedékei

öröm-póráztokra fűzve éltek,

meseország fényes lényei.

Míg a gyönyör szent vallása fénylett,

ah! mily másképp élt a föld fia;

még koszorú övezte szentélyed,

Venus Amathusia!

 

A költészet festői palástja

a valóra simult kedvesen,

élő élet szállt az alkotásba,

s érzett, mi már nem érez sosem.

Hogy szerelmük keblére öleljék,

a természet főbb rangot kapott,

és bárhová tekintett a szem, még

Isten nyomát látta ott.

 

Hol a bölcsek szerint ma az égen

lélektelen tűzgolyó forog,

Héliosz szállt aranyos szekéren

néma méltósággal egykor ott.

Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,

ha fa dőlt le, driász halt vele,

s az ezüstös forrásnak najádnép

korsajából folyt vize.

 

Segítséget kért ez a borostyán,

Tantalusnak lánya volt e szirt,

ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,

e ligetben Philoméla sírt.

Perszephonéjáért e patakba

hullt Démétér gyászos könnye rég,

s e dombról Cythere hívogatta

ah, hiába! kedvesét.

 

Deukalion fajához a földre

egy-egy isten még gyakran betért.

Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,

Létó fia pásztorsorban élt.

Akkor még az isten, hérosz s ember

közé Amor szép frigyet hozott,

Amathuntban isten, hérosz s ember

egy oltáron áldozott.

 

Helyet a ti vidám hitetekben

gyász, lemondás nem kapott soha:

boldogság dobbanjon a szívekben,

mert a boldog isten rokona!

Akkor csak a szépség volt a szentség,

nem szégyellte isten mámorát,

míg a szende Kaménák vezették

a földet, s a Gráciák.

 

Mint palota, mosolygott szentélytele,

az iszthmoszi pompás ünnepek

hős tornái titeket dicsértek,

s célba robogtak a szekerek.

Oltárotok körül lelkes táncok

szép füzére kígyózott tova,

főtökön dicskoszorú sugárzott,

fürtötökön korona.

 

Évoézva büszke thyrszuszhordók

s hámbafogott pompás párducok

jelentették a nagy Mámorosztót:

előtte faun s szatír támolyog,

körülötte tomboló menád-kar,

táncaikkal dicsérik borát,

és a Gazda pirosló orcával

kínálja a telt kupát.

 

Nem lépett a haldokló elébe

ijesztő váz. Ajkaira csók

hullott, s abban röppent el a léte,

s egy géniusz fáklyát fordított.

Halandó nő unokája fogta

Orcusnak is bíró-mérlegét.

S a thrák lelkes jaja meghatotta

a Fúriák zord szívét.

 

Elízium berkén megtalálták

örömüket mind a boldogok:

hű szerelmes hű élete-párját,

versenypályájuk a bajnokok.

Linus lantján régi dala száll fel,

Admétosz Alkésztiszre talál,

Oresztész itt barátjára rálel,

s Filoktétra nyila vár.

 

Magasabb díj sarkallta a hőst még,

ki az erény versenyén futott.

A nagyszerű tett véghezvivőjét

társukul vették a Boldogok.

A halottját visszaperelőnek

engedtek a csöndes istenek,

s Olymposzról a tengert szelőnek

az Ikerpár integet.

 

Hová lettél, szép világ? Természet,

jönne vissza bár virágkorod!

Ah! nem őrzi már, csupán az ének

mesés tündérországa nyomod.

Kihaltak és szomorúk a rétek,

Istent szemem sehol nem talál.

Ah: a régi, életteli képnek

nem maradt, csak árnya már.

 

Északon kelt fagyasztó szelekben

mind lehullott ez a szép virág;

hogy egy isten gazdagabb lehessen,

elenyészett az isten-világ.

Ha búsan a csillagokra nézek,

nem talállak, ah! Szeléne fenn;

szavamra csak üres visszhang ébred

erdőkön és vizeken.

 

Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,

fenségétől fel nem lelkesül,

nem látja a Lelket, mely vezérli,

örömem hevétől nem hevül,

nagyságát nem érti mesterének,

mint közönyös ingaóra, jár:

isteneit vesztve a természet

a súlytörvény rabja már.

 

Hogy új létre szülessen majd holnap,

ma tulajdon sírját ássa meg.

Örökké egy orsón gombolyodnak

maguktól a hónapok s hetek.

Az istenek költőhonba szálltak,

ott leltek hazát a föld helyett,

mely kinőve pórázukból, már csak

saját ingáján lebeg.

 

Hazatértek s magukkal ragadtak

minden szépet és magasztosat.

Eltűnt minden szín és élethangzat,

s nekünk csak az üres váz maradt.

Túl az időn, élnek halhatatlan,

otthonuk a Pindus magasa:

ami öröklétű lesz a dalban,

meg kell előbb halnia.

(Rónay György fordítása)

Kabai Lóránt: Moaré

Sok szeretettel várunk mindenkit 2021. október 1-jén pénteken 18 órakor a gödöllői városi könyvtárba.

Az Irka mentora, Kabai Lóránt lesz a vendégünk az Országos Könyvtári Napok nyitórendezvényén. Beszélni fogunk a legújabb kötetének, a Moaré születéséről, az el sem kezdett versekről, a fotózásról, a #mosthallottamakocsmában sorsáról, és még egy csomó mindenről.

 

Írótábor beszámoló 2.0

Előzmények: https://irkave.gvkik.hu/gallo-kovacs-zsuzsanna-spanyol-lepcso/

Az idei Irka tábor kicsit nehezen indult, sokan az utolsó pillanatban mondták le, mert közbejött valami, de a végére kialakult a kemény mag, és igazán tartalmas és vidám együttlétre sikeredett ez is, ahogy azt már megszokhattuk az irka találkozókon.

Az első giccses (talán inkább közhelyes) feladathoz a házigazda, Ujj Béla várt minket egy fantasztikus installációval, ami meg is adta az alaphangulatot az íráshoz:

A giccses feladat során keletkezett giccstelen kifejezéseket a frottázs szöveg megírásához használtam fel.  Ez egy igazi csapatmunka volt, jól szórakoztunk, és végre tanultunk egy kiváló módszert arra, hogyan lehet kikerülni a közhelyeket.

A frottázs szöveg írásától kicsit tartottam, nem tudtam, mennyire fogják nehéznek találni, ezért egy szíverősítő elfogyasztásával vágtunk neki a feladatnak. A frottázsvers másnéven halandzsavers (Frottázs azaz átdörzsölés, a francia “frotter, frottez” szavakból jön. Képzőművészeti technika, melynek során érdes vagy térbeli kiterjedéssel rendelkező felületre helyezett papír felületén grafittal, szénnel, zsírkrétával, krétával stb. végzett dörzsölés hatására a felületi egyenetlenségek leképződnek.) jeles hazai képviselője Tandori Dezső. Mi mégis egy Kiss Judit Ágnes frottázsverset választottunk műfordításra:

Kiss Judit Ágnes: Kajmontara

 Ajha kajmontara, szikhaszami ráki,

ajha lái moszten kalkheszúmi vái,

Ajha khalle szonten? Ajha kajmontara?

Ráki mosszelúen vái laj mosztera.

 

Kan allún ráki szún, lúen te odrai,

Lúen te, trami te, szikkena lotrai.

Szikkena vitemon, lúen szala meton,

Szekhe kajmontara mossze. Ráki. Telon.

És akkor következzenek a fantasztikus műfordítások:

Filep-Pintér Eszter: Kajmontara variáció:

Ejha pacsirtalány, zengőhangú madár,
Ejha szépen dalolsz, aranyhangú vágy
Ejha merre lépdelsz, ejha pacsirtalány?
Madár voltál mindig, magasba felszállsz.

Ha madárként újra jössz, ne hozz nádat,
vádat se, esküt se, csókoddal itass át,
csókoddal ölelj, vádat messzire vesd el
Édes pacsirtalány, madárkám úgy szeress!

 

Winter-Karsai Gizella: Kajmontara

Ajjaj Kajmontara kősziklámnak éke,

Ajjaj nem jöhetsz már hozzám ölelésre.

Ajjaj, hova szálltál? Ajjaj Kajmontara!

Kincsem, üdvösségem, boldogságom ára?

 

Bár az Úr elszakít, megyek én utánad.

Szeretlek, becézlek, átölelem vállad.

Követlek utadon, el nem hagylak soha.

Ha te halálba mész, elrepülök oda.

 

Ujj Béla: Bajnokpara

Akkor, ha a bajnokpara elkap engem.
Akkor, ha a bronzéremért kell tekernem.
Akkor majd mit tegyek? Kihez fohászkodjak?
Mi képesít, hogy győzelemről álmodjak.

Húsz éve, hogy engem győzni dresszíroznak.
Edzéssel, szerekkel, sok mással kínoznak.
Ha nem nyerek olimpián egy aranyat,
Még nekem kell majd eltartanom magamat.

Istók Anna: Kajmánszív

Mily hős kajmánszív, mit tesztoszteron éget.

Mily tűztől okádik miattad a lélek.

Mily hagymázas lobogás ez? Mily kajmánszív?

Parazsak szunnyadó tüzén fakuló szín.

 

Édes pácokban puhára főzve pulzál.

Puha is, álmos is, arra kér, hogy púzzál.

Púzzál hangosan, a puha csend beterít.

Tüzes kajmánszívtől ánuszom sikít. Nyerít.

(Reméljük, a költőnek tetszenek majd a lefordított változatok).

A teljes programot nem tudtuk befejezni, inkább kötetlen társasozással zártuk a napot, és megtanultunk négyszeresen összetett szavakat gyártani a Fedőnevekben.

Az est nem végződhetett zene nélkül, a seregnyi finom falat mellett Winter-Kassai Gizella gitározott és énekelt nekünk egy saját musicelből.

Jövőre reméljük,  ismét találkozunk!

D. Tóth Norbert : Norvég palacsinta

– részlet –

– De hiszen ez a palacsinta száraz, régi! Ropog a fogaim között. Mindenki látja, mennyire szegény vagyok! – mérgelődött magában, de próbált közben a lányra koncentrálni.

A palacsintát elropogtatta, majd a cukrászdából távozva megálltak újra a parkolóban. A fiú úgy érezte, a szegénysége miatt a lány nem akarja Őt többé látni.

De egy szenvedélyes csókot kapott a leánytól. A lány telt ajka úgy simult a szájára, mint egy puha selymes párna. Ahogy bőrük összeért, a fiú lábai zsibbadni kezdtek, és a remegést alig tudta féken tartani térdében. A lány illatát mélyen belélegezte, és tudta, örökre az emlékeibe szorul majd. A lány másnap ebédre hívta őt a szüleihez.

A fiú nagy izgalommal várta a találkozást. Próbálta magát felkészíteni arra, hogy a lehető legjobb benyomást keltse. Ezerszer eljátszotta magában, hogy fog belépni az ajtón, milyen mély hanggal fog köszönni, melyik ingjét vasalja ki.

Másnap a szülők bemutatását követően, az ebédlő asztalnál egy ideig simán ment minden. Az étkezés végén a lány anyja behozta a desszertet, és a fiú elé tette. A fiú döbbenten meredt az ételre. Úgy érezte, csupán kigúnyolják őt, hiszen megint a száraz és ropogós palacsinta volt előtte. Lassan ropogtatni kezdte a desszertet, miközben a lány csacsogott.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

D. Tóth Norbert – Mindig is próbált a dolgok mögé nézni. Emberek, tárgyak, helyzetek mögé. És sokszor úgy érzi, ez a figyelem őt is megilleti részükről. Őt figyelik, ő is figyeli Őket. Így alakul ki egy különleges szimbiózis, amit az írásaiban fejez ki.

Pataki Pál: Kenguruk földjén

– részlet –

A kirándulásuk során egy hatalmas gyümölcsösbe is ellátogattak, melyet teherautóval, vonattal és a csatornán lévő csónakkal lehetett csak körbejárni. Az egész napos kirándulás végén a tulajdonos százhatvan féle gyümölcsöt rakott ki egy hatalmas asztalra.

– Ezekből hány fajtát ismersz? – kérdezte Palma Páltól.

– Talán tizenötöt – ismerte be Pál, miután mindegyiket jól megnézte, – de pár ismeretlent meg fogok kóstolni ma.

Miután visszatértek Gold Coastba, Pál elhatározta, finom gulyáslevest fog főzni. Bográcsban! Lánya a barátnőit is meghívta, mert már sokat mesélt nekik arról, hogy édesapja milyen csodálatosat tud főzni. Pálma megvette a hozzávalókat, a pirospaprikát is. Pál hiába szórta bele az összeset, a gulyásleves mégsem akart színesedni. Hiányzott belőle a magyar pirospaprika. Azt egyetlen ausztrál paprika sem tudta pótolni. Pálma barátnői ugyan dicsérték a főztjét, a bogrács is kiürült, de neki égett az arca, és nem ízlett a saját főztje.

A hazafele tartó repülőúton eszébe jutottak az ausztrál bennszülöttek, akik mélyen hisznek abban, hogy van értelme az életnek, és semmi sincs véletlenül. Minden reggel tizenöt perces szertartásos imával kezdik a napot. Imádkoznak az előttük álló napért, önmagukért, barátaikért, az egész világért. Sokat nevetnek, ritkán sírnak, hosszú életűek, egészségesek, lélekben nagyon gazdagok. Körben ülnek, figyelik egymást, mert a szemben ülőt lelki tükörképnek tekintik. Vallják, hirdetik: Váljunk el békében, és hálával!

Ők már ötezer éve boldogok!

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Pataki Pál – Fiatalként röpködött a nagyvilágban. Hobbijai közé belefért a szőlő-, gyümölcstermesztés, a borkészítés. Törött szárnyaival őrhelyet változtatva, kisszobában Életadta lehetőségeivel írogatja verseit, prózáit.

Mihályffy Balázs: Szivárvány

– részlet –

Ó a magas-magas ég ott a messzi fent
hol a világos ég virul szerte újfent,
ott, hol kristályrácsot sző a tiszta éter,
szálai közt a mindenség süvít széllel.
Ott feszül, e leheletnyi tündér hártyán
ezer színével a boltíves szivárvány:

PIROS: tégla-házak
kémények és gyárak.
Tűzpiros tűzcsapok,
s automobilok.
– ódon bordó posztó
mily hadi-lobogó –
Magenta kombájnok
s rézvörös kazánok.
messzi bíbor szőlő
sok rozsdálló erdő.

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Török Tamara: Városi színek

Mihályffy Balázs – Gyerekként sokfelé járt családjával – külföldön és belföldön – egyaránt. Már ekkor megfogta a világ sokszínűsége, változatossága. Lenyűgözték a különböző külföldi országok kultúrája és szokásaik. Ezek a benyomások nagy hatást tettek rá. 

 

Kovács Móni: Otthonról haza

– részlet –

Pakolásban egyértelműen mindig is nagyok voltunk.

A sok utazgatásnak köszönhetően abszolút tökélyre fejlesztettük az összekészülést, így már pontosan tudjuk, melyik táskába mi fér bele, mi az, amire mindenképp szükségünk lehet, és ezt hogyan tudjuk lazán beszuszakolni a kocsinkba. Na, oké, az talán túlzás, hogy lazán. Ez a mostani időszak mégis picit más, hisz ha átruccanunk osztrákhonból magyarba, akkor az azért nem egy klasszikus értelemben vett nyaralás. Bár a csomagok tekintetében nincs nagy különbség. Abból most is sok van. Minden egyes alkalommal egy folyosónyi cuccal utazunk. Mindegy, hogy két napra megyünk, vagy egy hétre, a mennyiség ugyanaz. Ilyenkor a konyhából csak úgy lehet megközelíteni a bejárati ajtót, ha közben kismillió bőröndön, sporttáskán, zacskón esünk át. Pedig a férjem tett egy gyatra próbálkozást arra, hogy ezt a rengeteg holmit, hogyan is lehetne leredukálni: mondjuk úgy, hogy mindenki annyi táskát hozhat, amit ő maga elbír. Bevallom, ezen a teszten én elbuktam.

Mert ugye fejenként egy táska az alap. A lányomnak kettő. Meg anyának is. Aztán kell egy cipős. A laptop sem maradhat otthon. És sportcuccot is vinni kell. Mindenkinek külön. Télen korit is. Abból rögtön négy párat. Az otthoniak extra megrendelése egy külön kosárba kerül (csupa csak kint kapható finomság). Egy-két üveg jó bor a barátoknak, egy kis nasi a gyerekeknek, kinőtt ruhák a barátnőim gyerekeinek. Vissza kell vinni a könyvtári könyveket, a kiolvasott osztrák újságokat is. Ott vannak még a kütyük is: mobil, tablet, fülhallgató. Ezek létfontosságúak, különben már az első kanyar után jön az örökzöld ott vagyunk már?

(Megjelenés helye: Öt perc indulásig  – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)

Kovács Móni – Külkereskedő, hobbi publicista, blogger és futóbolond, de leginkább mégis egy folyton meghasonló maximalista, pörgős anyuka, aki már több országban lépett ki saját komfortzónájából.