Az Azahriah-botrány másik oldala

Megint egy példa rá, hogy mit nem kellene, és mit lehetne jobban.

A 19 éves Laura elmesélte Lakatos Levente podcastjében a Szolnoki Palacsintafesztiválon történteket az ő szemszögéből. Az interjúban azt hangoztatta, mennyire megelégelte, hogy őt hibáztatják. Azt állította, valójában Azahriah kezdeményezett, ő pedig azért nem ellenkezett, mert vonzónak találta az énekest, és elmondása szerint nem tudta, hogy van barátnője.

A lány így panaszkodott:

“Rosszul esett, hogy engem hibáztatnak az emberek, meg hogy nagyon csúnyákat mondanak rám… Lelkileg annyira lenyomott az egész, hogy konkrétan már kívülről fájt. Csak sírni tudtam… Azóta átértékeltem magam, és most már rájöttem, hogy több vagyok annál, hogy engem a toi toi mögé vigyenek, akármilyen híres az adott személy”.

Most egy pillanatra tekintsünk el a magas szintű önsajnálattól, és az éretlen szóhasználattól. A szavaiban van egy nagyon fontos üzenet, ami minden fiatalnak szól. Akármilyen csábító is a helyzet: egy hírességgel összeszűrni a levet, ez az egyik legnagyobb hiba lehet. A média életek tömegét teszi tönkre, a hírnév hatalmas terhet rak az emberre, és a tömeg különösen szeret az intim témákon leragadni.

Laura helyzete intő példa arra, hogy a fiatal lányok legyenek megfontoltabbak, gondoljanak a tetteik következményére.

A szöveg a 2023-as kreatív diák írótáborban készült Újvári Miklós újságíró mentorálásával. A feladat szerint egy bulvárcikkről kellett szubjektív véleményt írni, de nem az eseményt kellett kommentálni, hanem az arról készült cikket. A kezdő mondat adott volt, mindenkinél ugyanaz.

Megint egy példa rá, hogy mit nem kellene, és mit lehetne jobban. Rengeteg olyan alkalmat fel tudnánk sorolni, amikor celebek arra vetemednek, hogy más hírességeket leszóljanak, megalázzanak. A konfliktus azonban végződhet jól is, Adele esetében remek példát láthatunk arra, hogy milyen az, ha valaki nem fél kiállni magáért, és társaiért.

A tervező Mr. Lagerfeld primitív viselkedése kérdéseket vethet fel bennünk. Ha valaki így megbánt, ebben az esetben ,,lekövérez” egy szintén híres embert, annak lehet-e valami mélyebb oka? Nem bújik-e meg emögött valamiféle irigység, vagy éppen feltűnési vágy? Arról nem is beszélve, hogy mennyire udvariatlan egy férfitól, hogy nyíltan kövérnek nevez egy nőt, nem gondolva arra, hogy ez valószínűleg a saját imidzsének sem tesz túl jót.

Adele frappáns és korrekt válasza példát mutathat azoknak, akik nehezebben kezelik az ilyen helyzeteket. Jól rávilágított arra, hogy az igazán fontos, hogy ő maga elégedett legyen a testével. Nem reagált erőszakosan, ami nagy önuralomra utal. Igaz, nem vitatható, hogy az énekesnőnek volt lehetősége megedződni ebben, hiszen a közelmúltban sok hasonló támadás érte, de azt soha ne felejtsük el, hogy nem tudhatjuk, pontosan mi játszódott le benne, és milyen mély sebet hagyott a lelkén ez a sértés.

Sajnos a mai világban egyre többen küzdenek testképzavarral. Nekik érdemes lehet követni Adele munkásságát, hiszen lelkesen kiáll a nőkért, és képviseli érdekeiket.

A szöveg a 2023-as kreatív diák írótáborban készült Újvári Miklós újságíró mentorálásával. A feladat szerint egy bulvárcikkről kellett szubjektív véleményt írni, de nem az eseményt kellett kommentálni, hanem az arról készült cikket. A kezdő mondat adott volt, mindenkinél ugyanaz.

Még mielőtt megmosnám a kis méretű, gömbölyded koktélparadicsomot, orromat betölti a szag, a bolti áruk műanyag és vegyszerszaga, ami akkor és ott fel sem tűnik, mert körüllengi a zöldségessort, na meg az egész Tescot, a bejáratot kivéve, ott lehet valami illatosító talán, hogy a dolgok elején minden szépnek, jónak, illatosnak tűnjön, aztán már csak a végén jössz rá, hogy ráfizettél, mert az Aldi olcsóbb amúgy, de az meg messze van, és a 38 fok már a rövid séta során is az aszfaltra olvasztott minket, aztán még oda is sütött. Megtörlöm a kis pirost, aztán egyben bekapom. Felrobban a számban, a sikamlós paradicsombelső és a szilárdabb, húsos rész egyvelegét élvezem, hiába, ez a kedvenc zöldségem, még ha hallal párosítva gyilkos is, azt tényleg nem kellett volna megenni, de olyan viccesnek tűnt; mert amikor a Regő az osztálykiránduláson azt mondta, hogy ő a paradicsomos haltól hányt, és elhitték neki, úgy voltunk vele, ezt ki kell próbálni, mert
lehet, hogy tényleg. És tényleg. Már a szagkombináció, a hal algatermészetű bűze, és az üvegesre dinsztelt hagymán rotyogó paradicsom beindította a testünk természetes védekező rendszerét, amit akkor használ, ha megmérgezték, és a kotyvalék íze olyan volt, az biztos.

A feladat a 2022-es kamasz írótáboron készült: a tudatfolyam technikát alkalmazva kellett egy korábbi emléket előhozni úgy, hogy valamilyen étel/ital volt előttünk, melynek illata felidézi azt.

Kolozsi Dominika vagyok, 17 éves, de öreg lélekkel és gyermeki elmével megáldva. Jelenleg a Törökben tanulok, kéttannyelvű angol szakon. Inspirációm fő forrása az emberi kapcsolatok, amiket a legértékesebbnek is tartok. Művészi hajlamaimat a rajzfakton, két kórusban, a diák írókörön és a zeneiskolában élem ki. Maradék időmet igyekszem arányosan elosztani az alvás és a szórakozás között.

Gyanútlanul megállok a Harangvirág utca 11 alatt. A telefont a kezemben szorongatva próbálom kitalálni, jó helyen járok-e. A csaj csak egy címet dobott át, mikor tegnap randira hívott. Kicsit mondjuk égett a pofám, hogy neki jutott eszébe először, de hát tíz per tízes a gádzsi, úgyhogy végül is nem bánom. Bár egy hangyányit be vagyok fosva, mert még rendes randin sem voltam soha, nem hogy rögtön átlógjak egy csajhoz. Végül aztán mégis úgy döntök, hogy becsöngetek, és nem leszek egy kis beszari pöcs.

Ő nyit nekem ajtót. Meg kell hagyni, döglesztően néz ki. Rövid feszes haspólót visel, ami kiemeli kerek melleit, haját pedig szexi lófarokba fogta. De hát az embernek vannak is elvárásai, ha már így áthívják, úgyhogy még szerencse, hogy nem okozott csalódást.

Kissé hevesen betessékel a nappaliba, ami meglepetésként ér. Úgy tűnik, nem akar finomkodni, ami nagyon is bejön. – Nincs kedved felmenni a szobámba?- szegezi nekem a kérdést, miközben zavartan csavargatja egy copfjából kilógó hajtincsét.  Meredten bámulom, hirtelen nyelnem kell egyet. Az ajtó előtt még azt gondoltam, hogy talán mégis otthon kellett volna maradnom EB összefoglalót nézni, de ha rögtön a szobájába megyünk…Még szép, hogy előre engedem a lépcsőn, egyrészt én még nem is tudom, mi merre van, meg hát udvarias is akarok lenni. De igazából rohadtul nem ezért, hanem hogy megbámulhassam a seggét. Arra eddig még nem esett jó kilátás.

Megállunk az ajtó előtt. – Kérlek, ne ijedj meg – néz rám. – Elsőre talán kissé furcsának tűnhet, amit látni fogsz.

– Már mitől ijednék meg? – kérdezem értetlenül. Ennyire csak nem fest rémesen meztelenül.

Nem válaszol. Kitárja az ajtót.

Érzem, ahogy megmerevedik a testem. A szoba tele van plakátolva rólam készült képekkel. Én, ahogy felszállok a sulibuszra. Én, miközben vacsorázom. Én, miközben otthon tévézem, házit írok, videójátékozom. Én, miközben a haverommal beszélgetek a suliudvaron, én fogmosás közben. Én, a fürdőszoba ablakából fotózva, miközben a levetett boxeremet fogva állok a fürdőkád mellett.

Elszorul a torkom, fuldoklom. Megfordulok, és mintha az életem múlna rajta, lerohanok a lépcsőn, majd pedig ki a házból.

Hazáig futok.

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lábam alig érintette a göröngyös talajt, ágak, gyökerek, bokrok nyúltak utánam, de ügyesen kikerültem őket. Szemem végig rajta tartottam, ő is gyors volt, ide-oda szökkenve próbált eltűnni, annyi idő óta még most sem érti, nem áll szándékomban bántani. Meseszép volt, ahogy puha teste el-el tűnt az ágak között, hatalmasokat ugrott, hogy megmássza a nagy köveket. Menekülése felfoghatatlan, hát miért nem érti meg, ő mindazt megtestesíti, amire én vágyom?  Másra sem tudok gondolni, csak rá, gyönyörű kerek formáitól azonnal éledezni kezd a farkam. Ő mégis minden egyes alkalommal, amikor meglát, kilő, mint egy puskagolyó, el, minél messzebb tőlem. Kész lennék meghalni érte, ő mégis menekül. Gyönge teste nem bírja sokáig ezt a kegyetlen iramot. Hamar fáradni kezd, lassul, majd mozgása szétesik, és nekicsapódik az ágaknak. Hangosan nyekken egyet, én pedig felnyüszítek. Egyre közelebb érek hozzá, már látom a fehér pöttyöket rajta, érzem az ízét a számban. Már csak lépésekre vagyok tőle, amikor minden erejét bevetve elrugaszkodik egy kőről, megpördül a levegőben, és halkan suhogva beesik egy babérbokorba. Elnémul az erdő, a színek eltűnnek. Fejjel előre ugrok utána, lábam alatt ropognak a gallyak. Ide-oda forogva kutatok utána, de nemhogy nem látom, már édes otthont jelentő illatát sem érzem többé. Megszégyenülve mászok ki a bokorból, és leülök elé. Vége. Elveszett, hiába volt annyi verejték, annyi mérföld, amit érte futottam.

– Apollón!

– Gazdi! –  Felkapom a fejem, ő biztos tudja, mi történt, ő mindig mindent tud. Hangos csörtetéssel érkezik meg mellém, és hatalmas kezével simogatni kezd, a világ pedig újra reményteli hellyé változik.

– Na, hol van a labda? Csak nem elnyelte a föld? – megszégyenülten hasalok le a földre, orromat a földbe túrom, onnan nézek fel rá szomorúan. Gazdi leguggol hozzám, és megpaskolja a fejem.

– Semmi baj, Apollón, majd veszünk másikat, gyere! – feláll, és máris elindul. Az új reménytől megkönnyebbülve még utoljára odalépek babérrá változott szerelmemhez, leharapok belőle egy ágat, majd a Gazdám után futok.

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Szorongva léptem be a fényes és hangos bálterembe. A falak krémszínűek voltak, cirádás díszítések szaladtak rajtuk körbe-körbe. A padló tükörsima, akár a márvány, a csillár gyertyái olyan fénnyel árasztották el a termet, mintha a nap ontotta volna magából a meleget. Úgy éreztem, jó lenne nekem ott, egynek a sok közül, egyenlőként. Az egyik sarokban ismerős hölgytársaság állt, selymesen koppanó léptekkel indultam feléjük. A kötelező udvariassággal társalogtunk egymással, habár a kis csoport minden tánc előtt megfogyatkozott, majd ismét bővült, olyannak tűnt ez, mint a tenger, egyszer még a lábaidat nyaldossák a hullámok, később pedig messze elmaradnak az előzőek mellett. Számomra veszélyes volt a partról szemlélni a víz játékát. Minden tánc egy apály és dagály gyors egymásutánban, minden alkalommal egyre nagyobbodott a gombóc a torkomban. Két újabb kihagyott keringő után, mialatt ismét a tenger felé nyúltak gondolataim, immár viharfelhők tájékán jártam. Ekkor állt meg előttem egy bársony inget viselő, kék szemű és vörös hajú férfi, bőre tejfehér, arca szeplős, akárcsak az enyém. Ragyogó mosolyt villantott rám, ösztönösen saját göndör tincseimhez nyúltam. Felkért táncolni, én pedig megkönnyebbülve sétáltam utána a táncparkettre. Kezem a kezében tartottam, érintése puha volt, mégis tekintély áradt belőle. A zene megindult, ő pedig vezetett engem lágyan, de magabiztosan. Belevesztem az égszínkék szempárba. Forogtunk, a világ elhalványult. Aztán a varázs hirtelen megszakadt.

Egy idősödő, tagbaszakadt úr lépett oda hozzánk, ritkuló ősz haja diszkréten tapadt a fejére. Megkocogtatta partnerem vállát, megtorpantunk, társam keze lecsúszott a derekamról, az oldala mellett lógott. Az úr súgott neki valamit, ő pedig még jobban elfordult tőlem. A torkomba gyűlt a keserűség, ahogy bocsánatot kért, mély, meleg hangon. Aztán ott hagyott, egyedül a táncoló párok között, és eltűnt a teremből. Ott álltam, a boldog nők és határozott férfiak között, és úgy éreztem magam, mint egy magányos szikla az óceánban, örökké csak a partot és a hullámokat lesve, egyedüli kívülállóként, aki tudja, hogy sohasem lesz olyan, mint a víz, a homok, a fák, ő egyedül fog állni a többiek sűrű sorfalában, különcként. A világ elszürkült körülöttem, ahogy a szégyen erőt vett rajtam, és mintha csak az én szoknyámat átölelve világítottak volna a gyertyák az éjszakában, felhívva az összes bálozó figyelmét csalódásomra. Az ablakon túli táj fokozatosan skarlátvörösbe fordult, ahogy lelkemben növekedett a harag, majd végül a megaláztatástól piros arccal én is elhagytam a termet, és közben arra gondoltam, a rókavörös hajú idegen nevét azért megkérdezhettem volna.

Szabó Lili vagyok, 14 éves. Időmet főként olvasással, röplabdázással töltöm és tagja vagyok az iskolaújság csapatának, főszerkesztőként.