Galló Kovács Zsuzsanna fotója

Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a kialakuló politikai marketing egy vezető hazai képviselője még kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozta, hogy a politikát – vagyis a politikusokat – ugyanúgy kell eladni a “piacon”, mint a mosóport. Abban igaza volt, hogy igazoltan működőképes az a módszer, ha egy reklám, bármekkorát tódítva, a sulykolni kívánt “üzenetét” újra és újra, minden lehetséges helyen elismétli. A “befogadók”, főként a már a közlő “hívei”, cseppet sem törődnek az objektivitással. A bármit – nyereségvágyból – eladni kívánók meggyőződése, hogy az „igazság” mint termék az a közlés, amelyik kellőképpen elterjed, amelyik tematizálja a mindennapi beszédet. Vallják, ha unalomig ismételnek valamit, az automatikusan „igazsággá” válik. A politikai marketinget az is jellemzi, hogy – sikeressége esetén – az eredményét azok is “élvezik”, akik nem a célközönsége. A címbeli kijelentést egyébként Adolf Hitler írta meg több megfogalmazásban – hogy jobban hasson -, korai, szándékait feltáró művében, a Mein Kampfban, amelyben a fő “tanulság” az, hogy a “politika arról szól, hogyan lehet hitet (el)adni az embereknek”. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a politika nem ez.

illusztráció: pixabay.com

Érdemes elgondolkodni a piszok fogalmán. Induljunk ki a szemét azon meghatározásából, hogy olyan dolog, ami az adott környezetben nincs a helyén. A szarvas ürülék nem “kosz” az erdőben, de a pet palack az. A cím egy innovatív autómosó eljárásról szól, azt ígéri, hogy a “nanotechnológia segítségével az eddig az autómosásra elhasznált 120-130 liter víz kiváltható néhány deciliterrel”. Nem érdemes azon kicsinyeskedni, hogy ebben benne van-e a mikroszálas rongy kimosása, sem azon, hogy hova kerül a “kosz” a rongyról. Most itt arról sem, mi is az a piszok, ami az autón köt ki, az honnan származik és miért keletkezik. Az a szennyeződés, ami zavar valakit az autója gondosan kiválasztott fényezésén, minden másra is lerakódik. Az egyszerű természetes sár pedig elkerülhetetlen, számomra csak esztétikai ügy. Én nem szoktam autót mosni. Azt megteszi egy kiadós eső és néha a szerviz, ha a tiszta felület szükséges a javításhoz. Az autómosás – egy korszerű anyagokból gyártott járműnél – fejekben született kulturális “igény”, mint a fűnyírás. A nem természetes szennyezés az, ami probléma.

illusztráció: pixabay.com

A cél, hogy valamilyen szabadon választott, vállalható tevékenységből közösségben élni lehessen, elérhetőnek tűnt a huszadik század derekán. Ez az ABBA együttes esetében csak rövid távon teljesült, és a nemzedékre magára visszanézve is inkább a sodródó megvalósulatlanság lett jellemző. Az idill rövid ideig tartott. Az ABBA házaspárok elváltak, a zenekar megszűnt, az őket jellemző bizakodó derűből marketing modorosság lett. A zenekar bizarr fellépő ruhákkal „csalt adót”, közönségük pedig számtalan legális és illegális módon próbált “gazdagodni” – elkerülni igyekezve az adófizetést. Változó sikerrel. Mára a zenélők és a rajongóik egyaránt megöregedtek, nyugdíjasok lettek. Akik megbékéltek a valósággal tudomásul vették, hogy sok tízezer zenekarból csak kevés lett ABBA, ahogy sok millió futballozó gyerekből csak néhányan lesznek Messik. Azok túlnyomó többsége, akik a mindenáron való győzelemre játszottak vesztettek. Már majdnem leéltek egy életet, de nem tudtak és nagyon valószínű, hogy nem is fognak tudni változtatni azon, hogy “a győztes mindent visz, a vesztes alul marad, a diadal mellett ez az ő sorsa”.

Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.

A szakrális és a profán együttélése jól ismert jelenség. Az már kevésbé az, hogy mindkét megközelítés elme-kreálmány. Az pedig, hogy egy uszodával kapcsolatban merül fel ez a fogalompár, nehezen értelmezhető. Az organikus “építészek” – különösen a Makovecz epigonok – nem képesek megérteni, hogy a templomok és emlékművek kivételével minden épületnél a funkcionalitás élvez elsőbbséget. Fokozottan igaz ez a középületekre, ahol a modoros sallangokra költött közpénz pazarlás, nem tolerálható. A vízmenti együttlét és maga az úszás fontos – közösségi(!) – emberi tevékenység, ami ismert, átlátható szolgáltatás-elemekből áll. A klausztrofóbiát okozóan alacsony szűk öltöző és a megalomán kupolás, túlméretezett, helybitorló, szeparált lelátók miatt szűk partú úszótér ellentmondása kiáltó. A presztízs-hübrisz legyőzte a funkciót. Kívülről az uszodai saroktornyok (sic!) létezése bántóan anakronisztikus. Harminc éve járok uszodába, számtalan helyen megfordultam itthon és a világban, ahol töredék pénzből alkalmasabb és fenntarthatóbb vízi közteret találtam.

A pénz nem munkából van. Ezt a fenti részállítást semmilyen közgazdasági elmélet és gyakorlat nem igazolja. Készpénzt a nemzeti bankok – jegybankok -, bankszámlapénzt pedig – hitelként – a kereskedelmi bankok teremtenek. Munkából – ha értelmes – használható termékek és szolgáltatások vannak. Az EU mint közös piac jött létre, de ma már erőforrás optimalizáló államok közössége, ami szükségszerűen halad a piaci integrációt meghaladó együttműködési formák felé. Jövője nem egyszerűen a hatékonyabb adásvétel, hanem egy szorosan csatolt multinacionális jóléti élettér létrehozása, amiben nem az öncélú növekedés, hanem a fenntartható jólét a fő mozgatóerő. A termelés, és az abban felhasznált „munka” vállalható célja a valós, természet és emberbarát társadalmi szükségletek kielégítése, nem a “pénzteremtés”. Ez akkor is igaz, ha jelenleg még nem ez, hanem a profittermelés mozgatja. Mindenesetre nincs épelméjű ember, aki azt gondolja, hogy Bill Gates vagyona munkájából származik. A munka “eredménye” a bér – ami lehet pénz (is!) és a tőke formája (is!) is lehet pénz. Egy biztos: a jóléthez emberi aktivitás mindenképpen szükséges.

illusztráció: pixabay.com

Bevallom, egy cseppet sem lepett meg, hogy a frissen azonosított új legelső magyar nyelvemlék a “Baszjad Izüt” rovás felirat egy VII. századi tűtartón. A szöveg töredék – a magyarázók szerint – azt jelenti: tű, győzd le Üngürt, utóbbi egy ártó szellem. Egyrészt, egy szerény, hasznos tűtartó számomra sokkal elfogadhatóbb “történelmi tárgy”, már csak nőkhöz kötődése miatt is – hiszen anya varr nem apa – mint egy hatalmi gesztust kifejező, pátoszos alapító levél. Másrészt, a démonűzés, mint egyszerre hétköznapi jólét növelő és szakrális tevékenység feltétlenül életigenlőbb, mint a porrá és hamuvá levésről prédikálással történő ijesztgetés. A rovott szöveg az avarkorból származik, ami azt sejteti, hogy az “avarok” vagy “magyarok” voltak, vagy legalábbis magyarul írtak. Ez is megnyugtató, mert jelzi, nem kellett erőszakkal hont foglalnunk, hiszen már itt voltunk, amikor bejöttünk. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nekem – kitagadottsága ellenére – soha nem volt problémám sem a baszás szóval, sem azzal, amit jelent, kimondható dolognak tekintem az aktust. Megnyugtat és örömmel tölt el, hogy a szó használata nem káromkodás többé, hanem nyelvi hagyományápolás.

A gazdaságpolitika lényege a lehető legnagyobb társadalmi jólét biztosítása. A gazdaság az emberek létfeltételeit megteremtő olyan közösségi mechanizmus, amelynek keretei között mindenki képes megélni. A boldoguláshoz nem elég a munka(lehetőség) teremtés, ahhoz a jóléthez kellő dolgok megszerzésének biztosítása szükséges. Az államnak olyan közszolgáltatásokat kell nyújtania, amelyek támogatják a társadalom tagjainak közös, együttes létezését. Ezt a működést a polgárok hozzájárulása és a társadalmi közvagyon haszna finanszírozza. A legolcsóbb szolgáltatás az, ami nem szükséges, mert az emberek maguk meg tudják csinálni. A gazdaságpolitika a közszükségletek fenntartható, dinamikus kezelése. A munka – mint olyan – nem cél, csak a szükséges javak előállítására használható, aktuálisan elérhető egyik(!) eszköz. A teljes foglalkoztatottság önmagában nem garanciája a jólétnek. A társadalom üdvét nem a munka maga, hanem a teremtő, anyagi és szellemi együttlétezés, együtt jelenlét szolgálja.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

A fenti mondat a tulajdonellenesnek nem nevezhető Egyesült Államokból származik, ahol növekvő tábora van ennek a gondolatnak. Az is elhangzott az egyik kőgazdag potenciális örökhagyótól, hogy azért nem hagyja gyermekeire megszerzett vagyonát, mert nem szeretné megfosztani őket a meggazdagodás meghatározó élményétől. Ezt az érvelést mifelénk az emberek nagy többsége nem érti. Szívtelenségnek, életidegenségnek, vagy szimplán komplett őrültségnek tartja. Ez megmagyarázható, mert az itt, ma a világra jövő gyermekek életkilátásait alapvetően határozza meg a szülők anyagi helyzete. Errefelé nyilvánvalóan nem elég “csak” iskoláztatni az utódokat, hanem előre biztosítani kell alapvető jövőbeli létfeltételeiket is. Ennek egyik módja lehet a vagyonhátrahagyás is. Az idézetbeli öröklés “gusztustalansága” alapvetően nem az érintett utódok helyzetére, a hozzájuk való viszonyulásra utal, hanem a vagyonátadás eme módjának társadalmi és természeti fenntarthatóság-ellenességére, arra, hogy a tulajdon szerepének újragondolása az életünkben elkerülhetetlen.