illusztráció: pixabay.com

A fenti mondat a tulajdonellenesnek nem nevezhető Egyesült Államokból származik, ahol növekvő tábora van ennek a gondolatnak. Az is elhangzott az egyik kőgazdag potenciális örökhagyótól, hogy azért nem hagyja gyermekeire megszerzett vagyonát, mert nem szeretné megfosztani őket a meggazdagodás meghatározó élményétől. Ezt az érvelést mifelénk az emberek nagy többsége nem érti. Szívtelenségnek, életidegenségnek, vagy szimplán komplett őrültségnek tartja. Ez megmagyarázható, mert az itt, ma a világra jövő gyermekek életkilátásait alapvetően határozza meg a szülők anyagi helyzete. Errefelé nyilvánvalóan nem elég “csak” iskoláztatni az utódokat, hanem előre biztosítani kell alapvető jövőbeli létfeltételeiket is. Ennek egyik módja lehet a vagyonhátrahagyás is. Az idézetbeli öröklés “gusztustalansága” alapvetően nem az érintett utódok helyzetére, a hozzájuk való viszonyulásra utal, hanem a vagyonátadás eme módjának társadalmi és természeti fenntarthatóság-ellenességére, arra, hogy a tulajdon szerepének újragondolása az életünkben elkerülhetetlen.

illusztráció: pixabay.com

A klímaberendezések többlet energiát hoznak a környezetükbe, nem hűtik, hanem valójában fűtik lakóhelyünket. Lehet, hogy a lakásunk hűvösebb lesz, de az utcánk melegebb. A nyári villamosenergia felhasználási csúcsok már meghaladják a télieket. És – a környezetkímélőnek mondott – áram termelése még ma is jelentős mértékű széndioxid kibocsátással jár, tovább fokozva a felmelegedést. A természetes megoldás mifelénk otthonaink hűvösen tartása lehet, aminek legkézenfekvőbb eszközei a növények, azok közül is leginkább az árnyékot adó lombos fák, amelyek nyáron szűrik, télen áteresztik a napfényt. De minden növény párologtat, ami – energiát vonva el – hűti élőhelyünket. Forróságcsökkentő lehetőség a vízfelületek növelése is, amellyel szintén mérsékelhető a hőség. A meglévő fákat és erdőket nem kivágni, hanem gondozni érdemes, ahol pedig nincsenek, újakat kell ültetni. Ha nem akarunk saját levünkben megfőni a hétköznapi és a szellemi “köztereken”, ezek kialakításához sokkal kevesebb rideg térkő és beton, és lényegesen több élő növény és vízfelület volna szükséges.

illusztráció: pixabay.com

Mindenekelőtt említendő, hogy egy vasárnap este előzetes egyeztetés nélkül beadott, kedden megszavazott és szerdán hatályba lépő törvényt nem lehet ismerni. A törvény társadalmi eszköz, ami nem eseti előnyszerzésre való. Az alkalmazás – talán – legfontosabb feladata a közösen megfogalmazott nemkívánatos cselekvési kimenetelek elkerülése. Biztosan nem véletlen, hogy magyarul a törvény és a jog nem fejezhetők ki egy szóval. Aki normatívan közelíti meg a törvényességet azt kérdezi, hogy “mi legyen a törvény?”, aki analitikusan, azt, hogy “mi a törvény?” Egy bármilyen módú “szabályozás” akkor jó, ha megalkotása szükséges, egyszerűen alkalmazható és a kívánt hatást eredményezi. Nem feltétlenül előnyös bárkinek és nem korlátoz mindenkit. Egy törvényt nem hasznossága, hanem az általa teremtett módosult, közös életfeltételek minősítenek. Az írott és kanonizált jogszabályokkal ellentétben az erkölcsi törvények nem kikényszeríthetők, de a közérdekű hivatalos jogrend támogathatja őket. Amikor még a Néphadseregben fegyveres őrszolgálatot teljesítettem, azt sulykolták a parancsnokok, hogy ha mégis lőni kell, ne legyen minden golyó az áldozatban, mert a fegyverhasználat csak figyelmeztető lövéssel “törvényes”.

illusztráció: pixabay.com

A mondat gyönyörű példája a hivatali zsargonnak, de bizonyítéka a nyelv határtalan rugalmasságának is. Tartalmilag arról van szó, hogy a nagyobb, látható vadállatok jelenléte az ember lakóhelyein és egyéb élettereiben nemkívánatos. Még senki sem hallott patkány vadászati engedélyről, a nyest határeset, a róka, a farkas már tárgyai a “párbeszédnek”, de az igazi fókuszban – mifelénk – a veszélyesnek tartott vaddisznó és medve van. A szintén nagytestű őzek és szarvasok – növényevőként – kevesebb félelmet keltenek. Az érintettek körébe a formális logika magukat a vadászható vadfajokat is belesorolja, de nem nagyon létezik olyan módszer, amivel az ő “véleményük” is becsatornázható lehetne a “párbeszédbe”. A kívánatos helyzet az, amikor legalább a “vadászható vadfajok” távol tartják magukat az ember élőhelyeitől. A kézenfekvő kölcsönösséget az nehezíti – vagyis inkább ellehetetleníti – hogy a homo sapiens a teljes Föld bolygóra igényt tart. Ezért – bár van benne némi lelkiismeret furdalás – az ember számára nem látszik más megoldás, mint a behatolók további “gyérítése”.

illusztráció: pixabay.com

Az állam a társadalom eszköze. Hatalmi szuverenitásának tényleges “tárgya” a birtokolt fizikai földterület. Az emberek – természeti lényként – területhasználók. Állampolgárságot alapvetően a valahol, valamilyen szülőktől születés keletkeztet. E státusz társadalmi absztrakció, nincs természetes eredete. Az “individualizmus” az egyéni autonómia primátusát hirdeti, akár az állammal szemben is. Az egyénközpontúság nem a közösségi formák fontosságának tagadása, hanem a fiktív, manipuláló faji, nemzeti és bármilyen más csoportérdekek elsődlegességének elvetése. Megölni és büntetni is csak egyéneket lehet. A jogintézmények csak a természetes személyeknél értelmezhetők egyértelműen. A kisebbség jogainak védelme a legkisebb kisebbség: az egyén érdekében történik. A szabadság egyéni létmód, akkor is, ha csak a társadalmi jó részeként tud érvényesülni. Az atomizáció szülte egyszemélyes csoport nem akadálya, hanem feltétele az egyéni boldogulásának a társadalomban és – beláthatóan – a társadalom túlélésének is feltétele.

illusztráció: pixabay.com

A házi veréb, ahogyan a házi ló – ha nem is valódi háziállatként – régóta kapcsolódik az emberhez. Nem válogat, egyaránt képes megtelepedni falun és városban. Sokféle helyen és éghajlaton meg tud élni, de kerüli az emberi településektől távoli helyeket. Emberhez kötődő állat. Igazi migráns, európai eredete ellenére, szerte a világban elterjedt. Mára, az egyik leggyakoribb vadon élő madárként, egyaránt betelepült Ázsia, Ausztrália, Afrika és Amerika területének nagy részére. Idegenhonosként is képes életben maradni, beépült az őshonos fajok közösségébe, a tápláléklánc részévé vált. Talán ez az oka, hogy sokszor alaposan, ám többnyire sikertelenül üldözték. Kártevőként kezelték, mert főleg gabonafélék magjaival táplálkozik, mint az ember. Tartották fogságban, társállatként és élelemforrásként is hasznosították. A lóürülék még tovább emészthető gabonatartalmát tényleg nem veti meg, de fogyaszt – többnyire az ember szempontjából káros – rovarokat is. Fontos megemlíteni, hogy a homo sapiens expanziója következményeként a verebek száma is csökkenőben van. Mifelénk már védett és sok helyen ritkává vált madár. A ló számunkra kultikus állat, ezért akár az is előfordulhat, hogy lószar még akkor is lesz, amikor veréb már nem

illusztráció: Által Anikó Gödöllői Fotós Kör

A fenti megállapítás az érintett lények biomasszájára vonatkozik. Bárki, aki képes elvonatkoztatni attól, hogy maga is ember, ebből nyilvánvalóan arra következtet, hogy a fenntarthatóság alapvető feltétele az emberek számának korlátozása. Még mielőtt bárki emberirtást, vagy kannibalizmust emlegetne, fontos megjegyezni, hogy az ember nem csak emlősökkel képes táplálkozni, és a populációt a szaporodás visszafogásával is lehet csökkenteni, a már élők “boldogítása” mellett is. Fontos tudni azt is, hogy halakkal, sőt növényekkel sem állunk túl jól. A tengeri lényeket túlhalásszuk, a növények teljes mennyisége a Földön fokozatosan csökken, az egy főre eső pedig rohamosan. Mindeközben az ember a természetességről ábrándozik, táplálékának egyre nagyobb része módosított – nemesített vagy kitenyésztett – élőlényekből, ipari módon kerül előállításra. A vágyak és lehetőségek diszkrepanciája ordító. Bár nem hiszek az egyéni megoldásokban, én egyre inkább hajlok arra, hogy azt egyem meg, ami magától terem. Már többször ettem gyermekláncfű levest. Dédelgetett tervem valami új étel lapulevélből, a kedvenc növényemből.

Sokan, sokszor elmélkedtek azon, hogy bármely jogrendszer képes-e igazságot szolgáltatni. A megoldáshoz mindenekelőtt az igazság fogalmának konszenzusos meghatározására lenne szükség, de az nehezen hozható létre. Krisztus vonatkozó üzenete egyszerű: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” De ezt mindenkinek magának kell(ene) tudni alkalmazni a napi gyakorlatban. Az igazság kettős alapproblémája, hogy egyrészt fogalmat kell alkotni a viszonyítási alapról, másrészt egy életképes praxist kell létrehozni, hogy érvényesülni tudjon. Nyilvánvaló, hogy jog és igazság két különböző fogalom. A jog és a jogértelmezés folyamatosan változik. A kulcskérdés az igazság természete. A joggal való visszaélés és csalárd, testre szabott jogalkotás, jogértelmezés elkerülése alapvető társadalmi érdek. Az igazságkeresés pedig emberi alapérték. A szinkronizáció a politikai feladata. A címmondat Barack Obama emlékirataiból származik, akinek egykori alelnöke ma az Egyesült Államok elnöke.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

A mesterséges dolgok létének oka valamilyen természet által nem kielégíthető igény. Ha példának a főzést tekintjük, akkor a konkrét igény régóta az ételek melegítése, forralása, sütése valamilyen tűzhelyen. Ehhez ma már legtöbben vezetékes gázt használnak. Az ételkészítéshez, meleg biztosításhoz képest lényegtelen, hogy milyen módon kerül a gázszámla kifizetésre, az sem bír semmilyen jelentőséggel, hány szervezet szolgáltat. Szükséges fejlődés-e, hogy egy pénzbeszedő országos cégnek, okostelefonról, ágyban fekve lehet fizetni, ahhoz képest, hogy a házhoz jövő díjbeszedőnek a fizettünk készpénzzel? Javult-e ettől a “szolgáltatás”, a gáz, vagy végső soron a főzés minősége? Biztonságosabb lett-e? Olcsóbb? Hatékonyabb? Tudjuk-e mi a helyzet a sparhelthez, vagy a napelemes villanyrezsóhoz képest? Az a szolgáltatás, hogy jön a gáz, a fogyasztó szempontjából, aki fizet érte, semmit nem változott. A többi körülmény költséges és szükségtelen szemfényvesztés. Amikor meglátogat a mérőóra leolvasót, ma is nyugodtan beszedhetné a szolgáltatás díját. A valódi fenntarthatósághoz elengedhetetlen az igénykielégítés megtisztítása a rárakódott árfelhajtó manipulációktól.

A család – mint elsődleges közösség – megjelenésekor az emberek másfél emberöltőnyit éltek, nem négyet, mint ma, és még nem léteztek összetettebb társadalmi intézmények. Már az állam megjelenése előtti törzsi társadalom is kulturálisan absztraktabb volt, mint a családi. A ma tapasztalható atomizáció nem lebomlás, hanem ellenkezőleg, egy működőképesebb, fenntarthatóbb társadalom létrejöttének feltétele. A család megkérdőjelezhetetlenné merevített primátusának kiemelése az elkülönülést és az anakronisztikus vérségi függőséget támogatja, nem az olyan bonyolultabb közösségek megalkotását, amelyekre szükség van a globalizált és informatizált világban. A család szerepének állami szintű túlhangsúlyozása valójában azt a hatalmi törekvést leplezi, ami meg akar szabadulni a polgárok iránti demokratikus állami kötelezettségektől, a társadalombiztosítási elvektől, és ki akarja sajátítani az erre szolgáló közvagyont. Az is nyilvánvaló, hogy ha nincsenek magasabb szintű közösségek, könnyebb uralkodni a társadalmon.

illusztrációk: pixabay.com