Életképek

Ki vagyok én?

Egyedül megy be a kávézóba. Gyerekei már kirepültek és ő elvált. Rengeteg ideje lett. Korához képest jó karban lévén, talál magának partnert. De most teljes ürességet érez. Mintha mindazok a dolgok, amik eddig kitöltötték, elillantak volna. Minden régi érték fokozatosan eltűnt. Testét – nem sikertelenül, de egyre több munkával –, igyekszik formában tartani. De most valahogy teljesen idegennek érzi. Hirtelen felvillan előtte saját arca, amire reggel a fürdőszobatükörben nem ismert rá. Ablak melletti helyre ül le. Az időből mintegy kiesve, üres tekintettel bámul maga elé. Mikor észreveszi a már jó ideje az asztala mellett szótlanul várakozó pincért, hirtelen azt kérdezi tőle: Tudja, ki vagyok én? A felszolgáló először kérdőn fordul felé, majd egykedvű lassúsággal végignéz rajta. Mikor az arcához ér, szenvtelen hangon megszólal: halvány fogalmam sincs. A nő szenvtelenül mered a semmibe, majd kisvártatva csendesen, mintegy csak magának megjegyzi: a nagyobb baj az, hogy nekem sincs.

Életvezetés tanfolyamismertető

Exkluzív pince a felújított belvárosban. A közönség egy része a padlón ül pokrócokon. Még nincs elég szék, de már beszerzés alatt van. Az elmélyedéshez a guru lekapcsolja a felső világítást. Padlófényekkel zajlik a bevezető meditáció. Akik a mormolás közben érkeznek leghátul telepednek le zajosan. A közönség több mint kilencven százaléka nő. A tanító harmincas farmeros, kockás inges férfi. A meditáció után elkezd beszélni a tanfolyamról. Az érdeklődők sötétben jegyzetelnek. A jelenlévők megtudják, hogy a tanítás képességét előző életből kapta, sugallatként, arra épül rá saját rendszere. A tartalom egyéni, a más tanokkal való szóhasználat-azonosság a megértést szolgálja. A tananyag nem csak elmélet lesz, hanem gyakorlás is. Sőt annak aki igényli, magán problémáit is kezelni fogja majd. Kérdésre kiderül, hogy néhány foglalkozás kihagyása nem végzetes, és az is, hogy fontos a megjelenési pontosság. A guru az érdeklődőtől a kijáratnál energiaöleléssel búcsúzik.

Píszí

„Azért a cigány gyerekek között is vannak helyesek”. Ez a mondat fogalmazódott meg a nőben kutyasétáltatás közben a parkban, amikor szembe jött vele két hatéves forma kölyök, egy tarka kiskutyával. Folyamatosan követte őket tekintetével mióta feltűntek. A következő gondolata már az volt, nem szép dolog, hogy ilyenek jutnak eszébe. Azzal nyugtatta magát, hogy ez csak a fejében jár, nem mondta ki, és nem is írta le. A srácok közben, virgonc korcsukkal ellenkező irányba tartva, már el is tűnt a szeme elől. Mivel nem látott senki mást, levette a pórázt golden retrieveréről és szabadon engedte. Az eb azonnal elrohant felfedezni a szagokat. A nő, ösztönösen megigazítva gondozott szőke haját, boldogan figyelte, amint futkározik. Szerette nézni az állat harmonikus mozgását és arányos testalkatát. Furcsa módon az ötlött fel benne, milyen jól tette, hogy miután előző házikedvencük elpusztult, nem engedett a férjének, amikor az azt javasolta, hogy a kutyamenhelyről hozzanak maguknak új kutyát.

Szabadságról többféleképpen

(válogatott törpeesszék)

Nyaralás

Van olyan hely, ahol mindig nyár van. Akinek nyaralásra van szüksége, gondolom, nem jól él. A nyaralás mindenki által megélt esete az „iskolai szünet”. Ha a tanulás olyan természetes emberi funkcióvá vált volna, mint az evés, akkor nem lehetne szüneteltetni. Étkezésben nincs nyári szünet. Ha nem eszünk, éhen halunk. Ha a munka társadalmilag nem természetellenesen intézményesült volna, nem áhítozna mindenki (fizetett) szabadságra. Ez utóbbi fogalom létezésével maga igazolja közösségi működésünk anakronisztikusságát. A szabadság alatti nyaralás a felénk szokásos létezésmódok adott kereteinek alkalmatlanságát bizonyítja. Egy oroszlán nem vágyik turistának a tengerpartra, ahol müzlit szolgálnak fel, miközben ő heverészik a homokon. A nyaralás igénye megélhetésünk biztosításának mai formájából, annak elidegenedett és manipulált jellegéből fakad. Nem több nyaralásra kell törekednünk, hanem jó, boldogító – pazarlás nélkül éltető, alkotó tevékenységgel, szabadságban töltött – mindennapokra.

Jólétbiztosíték

Az egyes életek hasonlóak és különbözőek. A személyességnek kisebb tere van, mint tűnik. A hasonlóság okai egyszerre belsők és külsők. Az emberek testi és tudatos mechanizmusai, algoritmusai azonosak, adottak. A természeti és mesterséges környezet – a társadalmi viszonyokkal kiegészülve – korlátokat állít az egyedek és közösségek kiválása, elkülönülése elé. Ez fokozottan igaz a nemzetfogalomra is, bárhogyan definiálják. Ezt az objektív körülményt hívják globalizációnak, ami maga is az emberi faj evolúciójának terméke. Az individualitás szerepe az, hogy lehetőségeket teremtsen a külső, embertől független változásokhoz való alkalmazkodásra. Az egyéni sokféleség védelme képes a fékezhetetlen globalizáció uniformizáló hatásait ellensúlyozni, nem a kezelhetetlen lokális-nemzeti különbözésre törekvés. Az utóbbit elkerülhetetlenül emészti fel a szűkülő világ. Az előbbi színesség pedig tulajdonképpen maga az élet értelme. Az emberség védelmének legjobb eszköze az egyének szabadsága.

Metadinamika

Az eddigi gondolkodók szövegeiből lepárolható, hogy Istennek, szabadságnak és halhatatlanságnak nincs tárgyiasult alakja. Az „Egy” és a „sok lélek” között van a „valószínűségek tere”. A metadinamika tárgya az „összes létenergiák” kölcsönhatása a „teljes mindenséggel”. Tételezzük, hogy a világ, mint rendszer, szavakba foglalható fogalmakkal leírható. A metadinamika eszköze a nyelvi reprezentáció és a szimuláció, amely során megbecsüljük a dolgok helyét a kezelt változók által kifeszített ideatérben, és jelentéseket társíthatunk a feltűnő „fogalmi tájakhoz”. Ily módon közelíthető a „valóság”. E tevékenység filozófiai értelemben a megismerés. A leírás időbelisége ellehetetleníti a korábbi állapotokhoz visszatérést. A megismételhetetlenség oka az „idő”, ami meghatározott iránnyal bír. A valóság jellemzői információként rögzíthetők, így olyan, újabb dimenziók jönnek létre, amelyekben a világ képes saját magát modellezve kiterjedni. Az ebben a szabadságban létrejövő új a „teremtés”.

„Ha az agy olyan egyszerű lenne, hogy megértsük, akkor olyan buták lennénk, hogy nem érthetnénk meg.” Ez a mondat villan fel a férfi fejében, munkába menet az autóban ülve. Miközben próbálja leküzdeni az indulatot, amit a dugóban pofátlanul előzni próbálók mindig kiváltanak belőle. A munkába meneti forgalmi helyzet és bunkó vezetők mindig felizgatják, pedig hosszú évek óta próbálja tudatosan kezelni ezt a reakcióját. Fiatal korában megszállottan hitt az akarat racionalitásában. Abban, hogy az ember képes tudatos döntések mentén élni. Valószínűleg ez is oka volt annak, hogy végül agykutató lett. Ujj Béla: Akarat bővebben… →

Vadvirágkert

(önbeszély)

Erdő mellett jó lakni, pedig sok fát kell hasogatni, ha fával fűt az ember. Manapság a médiában mindenki a természettel való harmonikus együttélésről papol, és közben isteníti az évszázados praxissal tükörsimára gondozott gyepeket. Vidéki házamban, ha nem nyírom a növényzetet, pont olyan lesz, mint a szomszéd erdőben. Mégis, aki benéz megjegyzi, hogy itt nem gondozzák a kertet. Ez nem véletlen, mert én szeretem nézni, mint most is az ablakon át, írás közben, a szabadon burjánzó vadvirágokat. Azért, ahol járok, levágom az aljnövényzetet, mert a bokámra felcsimpaszkodó kullancsokat én sem kedvelem. Mostanában az foglalkoztat, hogyan lehet nem ártva élni a világban. Már túl vagyok a minden áron használni akaráson. Rájöttem, nem tudom mi a haszon, sőt azt sem igazán, mi a jó. Leginkább már afféle hajlok, hogy a jót nem létrehozni, hanem megtalálni kell. Az egyetlen változatlan bennem a meggyőződés, hogy a jelenlét eszköze az alkotás; nem javítgatás a múlton, hanem jövőteremtés.

Ébredésálom

Amikor felébredek, egy lány fekszik mellettem, felém fordulva, csukott szemmel. Arcának tömény bujaság szaga van. Nem tudom, hogy került ide. Fiatal arc, de nagyon gyűrött. Mélyen alszik. Néha grimaszokat vág. Arcrángásai se nem mosolyok, se nem félelemráncok. Talán éppen álmodik. Amire tegnapról emlékszem, az a tömény egyedüllét, ami elől egy színházba menekültem. Találomra választottam ki az előadást az Interneten. Most is, mint mindig korábban, kaptam jegyet az utolsó pillanatban a kezdés előtt. Ez a lány ült mellettem. Nagy, kerek, meghatározhatatlan színű szeme tűnt fel, amikor a darab egy-egy katartikusabb pillanatában összenéztünk. Nem tudom milyen a teste, most is csak az arca van kint a takaró alól. A hangja otthonos melegségére emlékszem. Amikor a ruhatárnál éppen elém került, megszólítottam. Hívtam és ő eljött velem. Olyan őszintén beszélgettünk, mintha régóta ismernénk egymást. Attól kezdve kihagy az emlékezetem, pedig csak teát ittunk. Becsukom a szemem.