Ujj Béla: Ki a bolond? Száll a kakukk fészkére… Club Színház

illusztráció: muza.hu

2018. október 13-án este, egy jó délutáni úszás után, elmentem a gödöllői Művészetek Házába. Véletlenül láttam meg a MUZA programjában, hogy egy Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére művére épülő amatőr előadás lesz. Öt perccel a kezdés előtt alig találtam parkolót, de gondoltam, mégis megpróbálok bejutni. Hamar kiderült, hogy az érdeklődés a helyi Szimfonikus Zenekar Remekművek Gödöllőn bérlete aktuális programjának szól, így gond nélkül kaptam jegyet.

A teremhez, amiben az előadást tartották, kellemes emlékeim fűződnek még az „elmúlt századból”, amikor ott működött az amatőr Kerekasztal műhely. Utána nézve megtudtam, hogy a mostani előadást megvalósító Klub Színház valamiképpen leszármazottja is a régi műhelynek.

Tulajdonképpen a „darab” keltette fel az érdeklődésemet, mert a Száll a kakukk fészkére először filmként, aztán Ken Kesey regényeként is fiatalkorom meghatározó élményei közé tartozott. Most már nem az teszi számomra érdekessé a témát, hogy Ken Kesey ihletője az a CIA által támogatott gyógyszerkísérlet volt, amiben pénzért ő maga is részt vett, hanem az, hogy a mai orvosi technológia mellett a „nem normálisnak” tekintettek mennyivel kifinomultabb eszközökkel „kezelhetők”. És persze az is, hogy ma már tudom, nehezen azonosítható a normalitás.

Az alaptörténet, hogy a valamilyen okból mások “bolondnak” (érthető ez “más”-nak is) nyilvánítottak közé valamiért bekerülő „normális” mihez tud kezdeni. A mindenkori McMurphy maradhat kívülálló, de megpróbálhat – azonosulva – segíteni azoknak, akik közé került, akiket a társadalom az „(orvos)tudomány” eszközeivel próbál „gyógyítani”, valójában elszeparálni, tovább rontva állapotukat. McMurphy példája mutatja, hogy az utóbbi nem veszélytelen vállalkozás.

Az előadásról magáról.

Szerencsére az elhatározásom, hogy csak arról írok, ami tetszett, most nem gátol a „kritika”- írásban. Ugyanakkor – mivel az amatőrök, tapasztalataim szerint, a bírálat elfogadásban is kevésbé profik –, próbálok árnyaltan fogalmazni.

A rendezés bevonta a nézőket az előadásba, a játék közöttük folyt. Az “ebédre” kapott főtt rizs kicsit sótlan volt, de fegyelmezett kéretlen statisztaként megettem. Egy pohár víz jól jött volna utána. Az ötlet, hogy az el nem játszott részleteket a néma indián mondja el, a többiek kimerevedése mellett, érdekes, legalábbis nem zavaró – alkalmas a jól játszható jelenetekre való koncentrálásra. A szövegtelen mozgások erősségei az előadásnak. Ezekben éreztem azt a többletet, ami a mai világba helyezi a történetet, nem a szereplők neveinek lokalizálásában. A háttérben szinte folyamatosan villogó TV, mint aktualizáló gesztus, működött, bár technikailag a műsor váltások akadoztak. A nézői arénában és a(z árnyék)háttérben zajló játék arányai jók és jelentőséggel bírók voltak. A díszlet és jelmez, figyelemmel az amatőr lehetőségekre, alkalmas volt a játék támogatására.

A szereplők, mint csapat, jól támogatták a cselekmény kibontakozását. Csoportdinamikájuk jeles. A mellékszereplők megjelenítésére kitalált karaktereket a játszók, bemutató előadáshoz képest, jól hozták. A McMurphy alakítás sikerült honosítás, a főnéni elfogadhatóan hiteles, az indián biztató (fejleszthető) alakítás.

Az előadás közben nem néztem az órámat, bár ez inkább annak köszönhető, hogy mióta van mobilom nem hordok órát. Az okostelefonomat pedig nem vettem elő, ami csak kevés profi előadásnál történik meg velem. Kíváncsisággal várom a „csapat” következő produkcióját.

[1] https://muza.hu/programok-ken-kesey-szall-a-kakukk-feszkere%E2%80%A6-a-club-szinhaz-eloadasa-2018-10-13-19-00-ora

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *