Zsidó Kulturális Fesztivál 2018: Budapest Klezmer Band & Barcelona Gipsy Balkan Orchestra koncertje
Fúzióvarázs
(mások zenéjétől elbűvölve)
Vasárnap (2018. 08. 26) este amikor a Budapest Klezmer Band & Barcelona Gipsy Balkan Orchestra (Sztárvendég: Palya Bea, közreműködik: Szokolay Dongó Balázs)[1] koncertjére igyekeztem lógott az eső lába. A helyszín, a Dohány utcai zsinagóga, gyönyörű. A koncert késéssel kezdődött, mert a hely jellegéből adódóan, a szükséges biztonsági beléptetés áteresztő képessége valószínűleg nem olyan teltházra lett kalkulálva, amilyen volt. A csillárokon azért nem lógtak, viszont a várakozó bámészkodásban a több ezer csillár izzóból egyet sem láttam kiégve. A késés jól is jött, mert a helyek számozási logikája, nyomtatott útmutató híján, többeknek időigényes volt. A program, elviselhető hosszú megnyitó beszéd után, a barcelonai zenekar fergeteges muzsikálásával kezdődött. A nemzetközi zenész társaságból a produkcióba mindenki a legjobbik énjét vitte. Aki dolgozott már csapatban, tudja, ez mekkora teljesítmény. A megszólaló “balkáni” zene nem tudományosan autentikus volt, hanem harmonikusan szintetizált, megragadó és megmozgató. A zenekar tagjainak különbözősége adta a teljesen egyedi közös megszólalást. A katalán énekesnő és az olasz zenekarvezető akcentusai egyáltalán nem zavarták a megszólaló zenei értelmezés érvényesülését. A barcelonaiak tapsának elülése után technikai szünet volt. A tömött nézőtér miatt pragmatikus rendezői döntés volt nem tartani igazi kivonulós szünetet, bár az előadás hossza elbírta volna. Ujj Béla: Fúzióvarázs bővebben… →
„Ha az agy olyan egyszerű lenne, hogy megértsük, akkor olyan buták lennénk, hogy nem érthetnénk meg.” Ez a mondat villan fel a férfi fejében, munkába menet az autóban ülve. Miközben próbálja leküzdeni az indulatot, amit a dugóban pofátlanul előzni próbálók mindig kiváltanak belőle. A munkába meneti forgalmi helyzet és bunkó vezetők mindig felizgatják, pedig hosszú évek óta próbálja tudatosan kezelni ezt a reakcióját. Fiatal korában megszállottan hitt az akarat racionalitásában. Abban, hogy az ember képes tudatos döntések mentén élni. Valószínűleg ez is oka volt annak, hogy végül agykutató lett. Ujj Béla: Akarat bővebben… →
Erdő mellett jó lakni, pedig sok fát kell hasogatni, ha fával fűt az ember. Manapság a médiában mindenki a természettel való harmonikus együttélésről papol, és közben isteníti az évszázados praxissal tükörsimára gondozott gyepeket. Vidéki házamban, ha nem nyírom a növényzetet, pont olyan lesz, mint a szomszéd erdőben. Mégis, aki benéz megjegyzi, hogy itt nem gondozzák a kertet. Ez nem véletlen, mert én szeretem nézni, mint most is az ablakon át, írás közben, a szabadon burjánzó vadvirágokat. Azért, ahol járok, levágom az aljnövényzetet, mert a bokámra felcsimpaszkodó kullancsokat én sem kedvelem. Mostanában az foglalkoztat, hogyan lehet nem ártva élni a világban. Már túl vagyok a minden áron használni akaráson. Rájöttem, nem tudom mi a haszon, sőt azt sem igazán, mi a jó. Leginkább már afféle hajlok, hogy a jót nem létrehozni, hanem megtalálni kell. Az egyetlen változatlan bennem a meggyőződés, hogy a jelenlét eszköze az alkotás; nem javítgatás a múlton, hanem jövőteremtés.
Délután ötkor, forró júniusi napon, hírtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy megnézem este a Katona József Színházban a Homérosz Odüsszeia című műve alapján Závada Péter és Szabó-Székely Ármin által átírt szöveggel játszott előadást, amit Székely Kriszta rendezett. Jegyem nem volt, de gondoltam, valahogy majd csak bejutok. Így lett, kocsiba ültem és elindultam színházba. Tíz perccel a kezdés előtt, parkolni szokás szerint nehéz volt, kaptam állójegyet, amivel végül is egy jó ülőhelyhez jutottam. Ujj Béla “kritikája” Odüsszeusz kapcsán bővebben… →
Amikor felébredek, egy lány fekszik mellettem, felém fordulva, csukott szemmel. Arcának tömény bujaság szaga van. Nem tudom, hogy került ide. Fiatal arc, de nagyon gyűrött. Mélyen alszik. Néha grimaszokat vág. Arcrángásai se nem mosolyok, se nem félelemráncok. Talán éppen álmodik. Amire tegnapról emlékszem, az a tömény egyedüllét, ami elől egy színházba menekültem. Találomra választottam ki az előadást az Interneten. Most is, mint mindig korábban, kaptam jegyet az utolsó pillanatban a kezdés előtt. Ez a lány ült mellettem. Nagy, kerek, meghatározhatatlan színű szeme tűnt fel, amikor a darab egy-egy katartikusabb pillanatában összenéztünk. Nem tudom milyen a teste, most is csak az arca van kint a takaró alól. A hangja otthonos melegségére emlékszem. Amikor a ruhatárnál éppen elém került, megszólítottam. Hívtam és ő eljött velem. Olyan őszintén beszélgettünk, mintha régóta ismernénk egymást. Attól kezdve kihagy az emlékezetem, pedig csak teát ittunk. Becsukom a szemem.
Reggel vállamon kereszttel elindultam a szavazókörbe. Már jó régen hordom, mára szinte részemmé vált. Az utóbbi évek rakták rám. Azóta kényszerűen mindenhová magammal viszem. Nem könnyű vele élni, lenyom, megnehezíti a mindennapjaimat. Most megint megígérték: megvédenek. Gondoltam, itt az alkalom, hogy letegyem valahová. A bejáratnál megállítottak és nem engedték, hogy bevigyem. Azt mondták túl nagy, és egyébként tiltják a szabályok, nem kerülhetnek be oda zavaró tárgyak. Furcsálltam a dolgot. Próbáltam érvelni, mondtam, azt olvastam, úgy szavazhatok, hogy valaki mellé teszek egy keresztet. Rögtön közölték velem, nem ilyen keresztre gondoltak, hanem olyanra, amelyik nem nyúlik túl a rajzolt körön, a kiválasztott név mellett. Az én keresztem túl nagy, le kell tennem az ajtó mellé, ha befejeztem a voksolást vihetem tovább, ahová akarom. A szavazólap újságnyi volt, mégsem találtam megfelelő jelöltet. Ráírtam a lap aljára, hogy Barabás. Rajzoltam mellé egy kört és abba tettem keresztet.
A létezés megfelelő feszessége a megtartódás alapfeltétele. Ha kevés a tónus, összenyomódnak, ha sok szétmállanak a dolgok. A világmindenség nagy részét a részecskék közötti űr tölti ki, a testesült dolgok abban mozognak. A tudomány azt állítja, hogy pontosan nem képes meghatározni mikor hol vannak. A szűkösség és tágasság dualitása a tudati, lelki, szellemi dimenziókat is jellemzi. Egyrészt minél nagyobb a tudás, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel, másrészt minél kisebb dologra koncentrál, annál pontosabban képes feltárulni. Az öntudatra ébredt én a külső és belső végtelen határán posztol. Az élet is egyszerre kiáradás és befogadás. A túlzott befelé irányulás veszélye az eltűnés, a mértéktelen tágulásé pedig a szertefoszlás. Mivel nem vagyunk egyedül, lehetőségünk van mások beengedésére, és másokba való behatolásra. A megmaradás alapfeltétele e két folyamat egyensúlya. Különben vagy megfagyottá sűrűsödünk, vagy azonosíthatatlanul ritkává válunk.
Élmény és trauma
Minél mélyebb vizsgálatnak vetjük alá az embereket érő hatásokat, annál nehezebb megkülönböztetni a jellegüket. Az élmény olyan tapasztalat, megélt esemény, átélt történés, amely mélyebb hatást tesz egy személyre. A hatás lelki eredménye egyformán lehet pillanatnyi benyomás és maradandó emlék. Az így tudatosult tapasztalás az elme működését, a gondolkodást és ítéletalkotást is érinti. Az élmény flow[1]-val is járhat. A trauma, ami maga is egyfajta „élmény”, a szervezetet érő hirtelen, erős hatás, ami megzavarja a megszokott testi és/vagy lelki funkciókat. Traumáról általában akkor van szó, ha a hatás kimutathatóan maradandó. A megrázkódtatásnál általában a negativitás is feltétel, bár vannak olyanok, akik pozitív traumákat is tételeznek. A tartalmas létezés nem kiküszöbölhető része a sokk. A megrendülés és olykor a szenvedés természetes. A stressz nem elkerülhető a tudatosult lények életében. Ne féljünk a traumától. Sok igazság van a mondásban: “Ami nem öl meg, az megerősít.”[2]
Bűn és büntetés
Bűnösek vagyunk-e, ha megszegünk egy törvényt, ami csalárd? Nézzük a bűnt magát. A bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit valamilyen norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart. Ha ezt egy (jog)államban törvény teszi, akkor az adott vétek büntetést von maga után. Annak, aki el akarja kerülni a büntetést, nem szabad megszegnie a törvényt. Régi elv: „Ignorantia juris non excusat.[3] Vagyis ismerni kell a szabályokat. Tudni, hogy egy adott tett „bűnös” vagy nem. Ez nem egyszerű. A hatalmon lévők megoldásnak gondolják hozni egy új szabályt, hogy amit tesznek az törvényes legyen. De ez nem megoldás, csak annak tűnik. Van egy hibája, a korábbi törvények létezése. A törvényesség alapkövetelménye a szabályrendszer ellentmondásmentessége. Ennek biztosítása a törvényhozók feladata. A szabályoknak betarthatóknak is kell lenniük, és nem lehetnek életidegenek sem. Nem betartható törvény megszegését csak a létrehozók büntetése követheti.
Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni
(felhőtlen, személyes és bátorító méltatás)
Istók Anna első kötete az Éhes felhő a napot (Könyvmolyképző, 2017) . Azt mondják, ahhoz, hogy valaki profi legyen valamiben, vagy ahogy mondani szokták, valamit „tudjon”, legalább tízezer órát kell töltenie a dolog tanulásával és gyakorlásával. Ez körülbelül ezerkétszáz-ezerháromszáz munkanap vagyis hat munkaév, a mifelénk szokásos munkarenddel számolva. A szerző első „regénye” megjelenése előtt rászánta ezt az időt az írás elsajátítására. Tette mindezt úgy, hogy nem ebből él. De nem csak ez látszik meg a köteten, hanemaz is, hogy a szerző szeret írni. A szövegen átsüt az igyekezet is, hogy megfeleljen a ma az írókkal szemben támasztott olvasó elvárásoknak. A szöveg mégis, minden szerkesztői kéznyom, és kánonba formázó szándék ellenére megőrizte a spontán, eredeti életigenlő őszinteségét. A dolgokra való egyéni, romlatlan és szemérmetlen rátekintés képessége teszi a szöveget eredetivé és számomra élvezhetővé. A mindenen átütő életszeretet és boldogulni akarás kiragyog a gondosan szabott keretekből. A könyvet olvasóban megerősödik, vagy éppen, ha mélyben van feltámad a remény, hogy mindegy mi volt és mi van, mindannyian tehetünk azért, ami lesz. Nekem ez a könyv arról szól, hogy felmenőkre, társadalomra, globális felmelegedésre, a politikára miegyébre mutogatás helyett meg kell próbálni saját módon élni. Arra is rávilágít, hogy a saját boldogságkeresésünk nem önzés, hanem ellenkezőleg hozzájárulás a többiek életminőségéhez. Életünk, sem másnak, sem magunknak, nem ajándék, csak, sokszor csak szenvedés árán kibontható lehetőség. Ujj Béla: Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni bővebben… →
Behatolni, kitölteni és befogadni, feltöltődni olyan emberi igények, amelyeket nem szabad nemi meghatározottságúvá tenni. Vannak kultúrák, ahol a nemek egyenjogúsága vitatott, és olyanok is léteznek, amelyekben az emberek sem egyenlők. A nemekre szakítottságot mégis mindenhol természetes választóvonalnak tekintik. Pedig nem az, ha az egyenértékűség társadalmi alapérték. Nekem nem elég, hogy valakibe behatolhatok kitöltve őt magammal. Azt is szeretném, hogy valaki belém jutva engem egészítsen ki magával. Világomban nincsenek hódítók és meghódítottak. Csak hol egymásba gabalyodó, hol elkülönülő önálló személyek vannak, akiknek a testi és lelki érintkezés életük értelme. Mozgatóerőm nem a küzdés, hanem az együttlét. A szaporodás sem harc, hanem közös feladat, amelyben a közösség minden tagjának dolga van. Az utód csak annyira a biológiai szülőké, mint amennyire a nemzők életpraxisa magán. Egy új élet egyszerre forma és anyag, az utódnevelés a legfontosabb társadalmi alkotás.
Bizonytalanság és erőszak
Tapasztalati tény, hogy a bizonytalanság a mindenkori hatalomgyakorlókat támogatja. Az is, hogy aki elveszti biztonságérzetét, kiszolgáltatottá válik. Minden társadalomban vannak olyanok, akik saját biztonságukat mások bizonytalanságának fokozásával akarják megteremteni. Ez demokráciában semmiképpen nem lehet elfogadható, mert annak alapját, az egyenlőséget rombolja. Nem csak az esélyek egyenlőségét, hanem a létezését is. A tartós bizonytalanság szükségszerűen szüli a félelmet. Az a hatalom, amely közvetlenül kelt félelmet, nyilvánvalóan egyenlőség-ellenes, akár kimondja ezt, akár nem. Ha egy közösség eltűri ezt, feladja egyenlőségigényét, újrateremti a szolgaságot és megtagadja a szabadságot. De a többiekben keltett bizonytalanság és félelem a manipulátorok biztonságát is aláássa. Másokat félelemben tartani tartósan csak erőszakkal lehet. Még időben meg kell fékezni az erre törekvőket. Félelemben nem lehet élni. Az egyenlőség alapérték. A félelmet csak a szabadság oszlathatja el.
Szétszedés és összerakás
Nem igaz a vád, hogy a posztmodern destruktív. Az is hazugság, hogy a fogalmak dekonstruálásával nem lehet problémákat megoldani. A dekonstrukció nem puszta jelentéstelenítés, hanem az újhoz szükséges alkatrészek létrehozása a régiekből. A jelenlétre képes éber tudat eszköztárában egyaránt jelen kell legyen a kauzalitás és a holisztikus analógia. Az oksági gondolkodás sem elvetendő. A dekonstruáló környezetben is marad szerepe. Az elemekre bontás nem a kauzalitás tagadása. Nem végzetes entrópia. Alternatívája nem az örök transzcendens analógiák meglátása és átvétele. A való világ egyetemes totalitás, de nem eleve determinált. A lét nem örök ideák átszüremlése, hanem nyitott organizmus, amit a szabad akarat is alakít. A teremtés folyamatos, nem egy létező, kőbe vésett mester-terven alapul, sokkal inkább a meglévő valóságból dekonstruált elemekből és az ismeretlenből való szabad és kreatív alkotás. A szétszedés nem akadálya, hanem éppen ellenkezőleg, eszköze az összerakásnak.
A külső szabadság, amit köznapi értelemben szabadságnak nevezünk, életvezetésünk külső tényezőktől, kényszereitől való függetlenségét jelenti, vagyis azt, hogy belső indíttatásunkat érvényesítjük a külvilágban. A belső szabadság ugyanez saját magunkon. Fontos megérteni, hogy a szabadság és a biztonság összege meghatározott. Ha az egyik nő, a másik csökken. A csak elméletileg létező teljes szabadság teljes bizonytalansággal jár, hiszen nem veszi figyelembe a környezetet. Az ugyancsak elméletileg létező teljes biztonság pedig a szabadságot nélkülözi teljesen, hiszen egészen a környezet által determinált. A köztes, létező valóság a kockázat világa. Szabadságunk mértékének növelésével a biztonságunkat kockáztatjuk, fokozott biztonság igényünkkel pedig a szabadságunkat. Folyamatosan dönteni kell, merre mozdulunk. A felnőttség annak tudomásulvétele, hogy nincs olyan megoldás, ami egyszerre növeli a szabadságot és a biztonságot. Belső szabadságunk a miénk, minősége csak tőlünk függ.
Vevő és adó
A vásárlás valamilyen értelemben maga az élet. Az árukon keresztül kapcsolat és viszony a világgal. Abban a pillanatban, amikor az előző mondatot a tiranai piactéri kávézóban leírtam, odafutott hozzám egy hat év körüli szőke, copfos, aranyos kislány a közeli cukrászdából. Éppen azt akartam kifejteni, hogy a vásárlás személyközi kapcsolatpótlás, mikor rám nézett nagy kerek szemekkel. Ő még nem szégyelli, és nem pótolja mással az érdeklődését mások iránt, hanem cselekszik. Aztán még többször is oda-vissza futott, mindig előttem lefékezve. Megfordult a fejemben, hogy megszólítom, de aztán a nyelvi nehézségekre hivatkozva magamban, nem tettem. Valószínűleg jól döntöttem, mert nem biztos, hogy a környezet tettemet a kezdeményezésre adott válaszként értékelte volna, hanem cukros bácsinak néznek. A kislány közben elment a mamájával, én pedig visszatértem a vásárlás, és annak folyományaként a birtoklás kapcsolathelyettesítő jellegéről való elmélkedésre. Így vagyunk ezzel mi felnőttek.
Test és lélek
A tudomány a világ fizikai tulajdonságaival nem képes magyarázni a tudatot. Nagyon valószínű, hogy vannak önálló mentális jellemzők. Ha megkülönböztetünk testet és lelket, akkor sem szükségszerű, hogy egyik dominálja a másikat. Lehet, hogy békésen, kooperálva, demokratikusan léteznek együtt. A tudat materiális magyarázatához fizikai kiterjedést kellene hozzárendelni. De ez nem értelmező redukció vagy elimináció, hanem expanzió, a probléma kiterjesztése. Olyan elmélet kellene, amiben a szubjektívnek van objektív karaktere. Kérdés, hogy ez nem fából vaskarika-e. Lényegi dilemma, hogy test és tudat elválasztása csupán hiányos tudásunk következménye-e, vagy mélyebb összefüggések okozzák. Ha feltételezünk is valamilyen szoros összefüggést egy mentális jelenség és az agy fizikai-kémiai állapotai között, ezzel a tudat megértésében nem igazán jutunk előbbre. Ahogy a síkban nincs gömb, úgy a fizikán alapuló tudományokban sincs lélek. A teológiai dimenzió segíthet az ontológiai komplexitás kezelésében.
