Csak a könyvbemutatón fogtam először kezembe a még nyomda szagú, szépre sikerült kötetet. Belelapozva néhány novella már ismerős volt. Belekezdtem és gyakorlatilag egy szuszra faltam be. Nagyon tetszett.
Fontos tapasztalat, hogy a szerző nemének az írásokban nincsen jelentősége. Az író nőként és férfiként egyformán Ember, aki mint olyan ugyanúgy hánykolódik kapcsolatai tengerén, próbálva nem belefulladni. A siker reménye nélkül is próbálja saját tartalommal megtölteni a valóság megnevezésére készen kapott fogalmakat. Ez a törekvés, a dologba belenyugodni-nem-tudással párosulva tud olyan (igazi!) prózát teremteni, mint Istók Anna ebben a vékony, de velős kötetben.
Az emberi együttélés reménytelensége nem ment föl attól, hogy sziszifuszi makacssággal, folyton – újra meg újra – megpróbáljuk. Mert az ember társas lény. A viszonygubancot tovább bonyolítja a szerelemnek nevezett többletkín, amit a zabolátlanul ható evolúciós ösztönök tesznek kezelhetetlenné. Csak a tudatosság segít, az meg nem jön létre magától. Dolgozni kell rajta. A szeretet az egyik megoldást ígérő gondolati konstrukció. De azzal meg az a gond, hogy nincs a gyakorlatára örökölhető ösztönkonstrukció. Mindenkinek magának kell kiszenvednie a módját. Ezt a szerző már tudja, mint ahogy azt is, hogy a megválaszolatlan kérdések éltetnek.
A novellákban lelepleződik az a várakozás, hogy a jólét biztosította anyagi eszközök tudnak segíteni az együttélésben. Kiábrándító látni, hogy az anyagiak hiánya, mint magyarázat, mennyire hamis, de ugyanakkor a kapott tudás kijózanító, segít megszabadulni az illúzióktól. Kendőzetlenül kiderül, hogy a megszerezhető dolgok nem képesek javítani viszonyainkon. Közvetlenül nekünk embereknek kell (együtt) cselekednünk.
Lehet kísérletezni szerekkel, de ha összeadjuk az aznapot a másnappal, mindig negatív eredmény jön ki. Bármitől le lehet menni sertésbe. De a szerző is tudja, bár “Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa.”, hogy a disznólét csak disznókat tud boldogítani. A függőségek választékába való belekóstolás sem látszik segíteni. Mindig kiderül, hogy aki függ, az nem szabad, hiába tetszetős magyarázat a függés, úgy is mint betegség.
Minden tudattal áldott/vert ember sajátos viszonyba kerül saját testével. Ennek női “plusz” járuléka egy másik test a tiédben, amihez külön (is) viszonyulni kell. Fel kell tenni a kérdést, vajon csak a test sejtjei cserélődnek folyton? Vagy a lélek sem marad ugyanaz? Az előbbi keretét hívjuk életnek, amiről tudható, hogy a vége a halál. De hogyan nevezhető meg az utóbbi és meddig tart?
Nehéz megbirkózni a felismeréssel, hogy a kapcsolatok alapvetően életidő üzletek. Azt sem könnyebb belátni, hogy az együttlét az adás/nyújtás és a kapás/elfogadás harmóniája nem jön létre magától. Meg kell küzdeni érte magunkkal és a másikkal. Az még keserűbb tapasztalat, hogy a szeretet, maga természetellenes. Nem teremti meg (magától) az evolúció, csak tudatosan alkotható meg, ha egyáltalán.
A szövegekben sok a filozófia. Ez nem erőszakolt, mert a szerzőnek sikerül szembenézni az elvek természetével. A felismeréstől, hogy azokat nem a rézfaszú bagoly szellenti, egészen addig jut el, hogy elvek maguk is okoz(hat)nak függőséget. És jobb kábulat nélkül.
Mikor elolvasás után újra lapozgattam a könyvet, magam számára is meglepően a Névházasság című novellán időztem el legtöbbet. Talán azért, mert az írás a legkendőzetlenebb megjelenítése mai “együttélési intézményeink” vigasztalan válságának. Jobb diagnózist nagyon nehéz lenne felállítani. Be kell vallanom, hogy van hiányérzetem a terápiát illetően, de ez túlmutat egy recenzió keretein.
A szerző szövegeiben megnyilvánuló szemérmetlensége nem azonos a szemérem hiányával, hanem egy rá jellemző, különleges létmód. Természetességgel tud viszonyulni a világ dolgaihoz, annak ellenére, hogy a különböző (hatalmi) érdekek teremtette tabuk szisztematikusan kiirtották ezt a képességet az emberekből. Ez a nyitottság lényegi jellemzője a kötet novelláinak.
A szövegek (talán leg)fontos(abb) közös üzenete, hogy nincs tanulság, a dolgok állásának rögzítése maga a tett. A szemérem határai nem receptgyűjtemény. Azoknak való, akik amikor éhesek abból főznek, ami van, és azt próbálják élvezni, amit maguk létrehoztak. Van rosszabb a nem tudásnál: a feladás. Saját időnket mi teremtjük. Don’t give up!
Még nem dugom be a vékonyka kötetet egy a könyvespolcon még néhol fellelhető hézagba (a szerző regényei mellé sem teszem), mert olykor szükségem van a lét elviselhető nehézségeinek felidézésére, amiben olvasása segít.
