„… nem minden intézkedés működik a gyakorlatban, sok szociális problémával küzd az ország, de maga a gesztus, hogy a kormány nemcsak a gazdasági növekedésre kíváncsi, hanem a lakosság lelki, mentális és fizikai jóllétére is, már önmagában értékelendő, éppen ezért mindenképp hasznos lehetne itthon…” *
(mondatértelmezés)
Azt, hogy Bhutánban boldogságban mérik az ország fejlettségét, sokan tudják. A szkeptikusok hozzáteszik, Bhután messze van és nálunk nem a buddhizmus a fő hit. Az azonban, hogy boldogságügynökök mérik fel a lakosság boldogságszintjét figyelemre méltó. A “boldogság interjú” 148 kérdésből áll. A mindennapi létezés olyan területeit ölelik fel, mint a lelki egyensúly, az életszínvonal, a közösségi élet, a kulturális sokszínűség, az időbeosztás, a hatékony kormányzás, a természeti környezet, az egészség és az oktatás. Biztosan lehetne lokalizált, helyi kérdéscsoportokat is alkotni, de az a tény, hogy a társadalmat szolgálni hivatott állam legalább foglalkozik a polgárok közérzetével, és ezt ráadásul olyan módon teszi, hogy az alkalmas legyen valamiféle fejlődésmérésre, olyan gyakorlat, amit minden állam polgára igényelne. Miért nem követelik ezt meg mindenhol? Miért nem vezeti be az Európai Unió? Egy közös életminőség mutatóra égető szükség lenne.