Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Második rész: Peresztrojka 
Radnóti Színház, 2026. szeptember 15.

Bár ma ez „nem divat”, szeretem nevükön nevezni a dolgokat. Sőt, nekem még ennél is fontosabbak a tények. A tény, mint olyan létezése, fogalma, közös értelmezése és használata nélkül nem lehet kommunikálni, közösséget alkotni. Mert bár én jól elvagyok a magam egyszemélyes csoportjában, nem akarok egyedül létezni: másokkal együtt akarom értelmezni, ami van. Mindenki tartozik valahová, akár akarja, akár nem. Olyan kategóriába is, amelyben (sokszor akár elenyésző) kisebbségben van. Ez nem identitáskérdés, hanem társadalmi tény. Vannak csoportok, amelyek sokkal több ilyen-olyan figyelmet kapnak, mint indokolt lenne. Az *Angyalok Amerikában* szereplői több ilyen közösségbe tartoznak (homoszexuális, zsidó, mormon, baloldali, liberális). A darab megszületése óta sokat változott e csoportok megítélése. Ami változatlan: a fenti közösségek egy részét kísérő, számarányukhoz képest megkülönböztetett (megkülönböztető!) figyelem. Ez utóbbi megfigyelés is kommunikációs tény.

A jegyet most is előző éjszaka vettem a neten, féláron. (Az előző szezonban nem kaptam!) Az Angyalok Amerikában darabbal először 2019-ben a Müpa Fesztivál Színházában találkoztam, operaként, a Neue Oper Wien produkciójában. Korábban csak hallottam róla, de nem ismertem. Akkor a mű magyarországi bemutatóján Eötvös Péter vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának válogatott tagjaiból álló együttesét. Az előadás nagy hatással volt rám. Utólag nehéz megmondani, minek volt ebben fontosabb szerepe: a „tartalomnak” vagy a zenének. Valószínűleg mindkettőnek.

Az alapul szolgáló irodalmi művet Tony Kushner kétrészes drámának írta. Harmincöt éve, 1991–1992-ben mutatták be. Az elmúlt évtizedekben a darab ikonikus, világszerte elismert művé lett. Magyarországon először 1993-ban játszották el az első részt, majd 2012 őszén bemutatták a teljes darabot a Nemzeti Színházban. Azóta többször is színre került. Színházmániásként sokszor elgondolkodtam már azon, miért van, hogy egyes darabokat sokszor és sok helyen színre visznek, másokat pedig ritkán vagy egyáltalán nem. Eddig nem találtam magyarázatot. A most látott második rész a múlt század nyolcvanas évei végének amerikai AIDS-válságát, politikai kiábrándultságát és a vágyott emberi megújulás lehetőségét járja körül a Reagan-kori New Yorkban.  A történet onnan folytatódik, ahol az első rész (Millennium Approaches) véget ért. Az AIDS-ben szenvedő Prior Waltert meglátogatja egy angyal, aki prófétának jelöli ki őt, és általa felszólítja az emberiséget: hagyja abba a haladást és a változást, mert Isten elhagyta a Mennyországot. Prior azonban visszautasítja az elhívást: küzdeni akar az életéért és az emberi haladásért, betegsége és szenvedése ellenére. Végül feljut a Mennybe, visszaadja a prófétai könyvet, és jobb életet követel a földlakóknak. Közben a többi szereplő élete is alakul. Joe Pitt, a látens homoszexuális mormon jogász felvállalja kapcsolatát Louis Ironsonnal, akivel Prior szakított. Házassága teljesen szétesik. Felesége, Harper, a gyógyszerfüggőségéből és hallucinációiból ébredve végül vállalja az önállóságot: elhagyja Joe-t, és új életet kezd San Franciscóban.  Joe főnöke, a hataloméhes, gátlástalan ügyvéd, Roy Cohn hosszan szenvedve belehal az AIDS-be. Betegágyánál a (fekete) ápoló Belize önzetlenül segíti, miközben korábbi tevékenysége áldozata, Ethel Rosenberg szelleme folyamatosan kísérti. Cohn halála után Louis és Belize megszerzik a férfi kapcsolatai révén illegálisan felhalmozott, kísérleti AIDS-gyógyszereit. Ezzel megmentik Prior életét. (Happy end!?) A darab epilógusában 1990-ben Prior – bár továbbra is beteg – barátai körében jelenik meg. Végső üzenetként (vörös farokként) elhangzik: van remény. A közösség ereje és a küzdelem nyomán a világ halad tovább (… még nincs vége). Bár a „mai világ” szellemével a darab már nem igazán kompatibilis, a valóság és a képzelet, az anyagi és a transzcendens keveredésének ábrázolása a kortárs nézőt is képes megragadni. Ehhez az is kell, hogy a mostani színpadra állítás sok mai (kötelezőnek számító) színházi elemet használ: mozgást, akrobatikát, LED-falat, valós idejű videót, fényeffekteket, sok zenét, látványos jelmezeket és díszleteket. Ez a reprezentációs mód – adott esetben – egyértelműen hozzájárul a hatáshoz.

Az aktuális színrevitel minőségének és hatásának legfontosabb tényezői – egyénileg és csapatként egyaránt – a játszó színészek. László Zsolt Roy M. Cohn megszemélyesítése (most is) kivételesen erősen van jelen. Tóth Ildikó minden szerepében (Hannah Porter Pitt / Henry / Ethel Rosenberg) nagyszerű; alakításai karakteresek és jól megkülönböztethetők. Lestyán Attila Belize-ként és Mr. Lies-ként is (nem csak testileg) kimagaslóan eredeti. Krisztik Csaba Joseph Porter Pitt figuráját ritka hitelességgel eleveníti meg. Major Erik Prior Walter-ként eljátssza, amit kell (amit a “főszerep” enged). Berényi Nóra Blanka angyala kellően transzcendens, Emilyje is helyén van. Bata Éva Harper Amaty Pittje a környezetünkből ismerősen szétesett. Louis Ironson bőrébe bújva Pál András profin hozza a rá osztott ironikus figurát. A társulat teljesítménye újabb bizonyíték arra, hogy egy előadás minőségének a megvalósítás legalább olyan fontos része, mint az alapanyag. Adott esetben talán még fontosabb is. (Akár gyengébb darabot is élvezhetővé lehet tenni. A most látott második rész rendezőjének, (az első részt is jegyző) Nagy Péter Istvánnak nagy része van abban, hogy a társulat olajozottan működött, és nem kevésbé fontos a szerepe a „nem látszó” megvalósítók összehozásában. Neki is köszönhető, hogy a két szünettel játszott, több mint háromórás darabban nem volt zökkenő, és folyamatosan lekötötte a nézőket. A háttéralkotók közül a fordító Upor László és a dramaturg Sándor Júlia hozzájárulása mindenképpen említésre méltó. A díszlettervező Devich Botond, a jelmeztervező Szabados Luca, a zeneszerző Bocsárdi Magor, valamint a koreográfusok (Nagy Péter István, Lestyán Attila, Csuzi Márton) jelentős munkát végeztek a mai, naprakész nézői elvárások kielégítéséért. Wurk Ilona média- és LED-design tevékenysége pedig hozzáigazította a kivitelezést a mai kánonhoz.  A darab új, jelenkori „aktualitása”, hogy Roy Cohn (aki valóságos személy volt) a regnáló amerikai elnök, Donald Trump ügyvédjeként is dolgozott. Az eddigi, bemutatókat kísérő reakciók szerint az Angyalok Amerikában üzenete (35 éve még? „kellett” ilyen) az, hogy a változás örök, és az emberi túlélés kulcsa a felelősségvállalás, az együttérzés és a közösség. Most a recenzeáló már kissé máshol találja a darab ma is vitathatatlan hatásának magyarázatát: abban, hogy az ember identitása nagyon törékeny, és hogy mennyire fontos a mindennapi együttéléshez az előítéletmentes empátia. Hazafelé először is örültem, hogy hirtelen ötletből (last minute) megnéztem ezt az előadást. Azután hosszan azon elmélkedtem, miért van az, hogy ebben az esetben a darabba szőtt transzcendens elemek erősítették (bennem is) a hatást, pedig „úgy általában” nem kedvelem ezt a fajta megoldást. Magam számára is meglepően arra jutottam, hogy a transzcendencia (nagy valószínűséggel) természetes emberi igény, amely nélkül (talán) nem tud teljes lenni az Élet.

Kiemelt kép: a szerző fotója

Maja Zade: Changes, Katona József Színház Sufni (2026. szeptember 12.)

Színházba menet, a Váci utcán sétálva Európán gondolkodtam. Így, elvontan. Talán furcsán hangzik, hogy ebben a turbulensen változó világban kontinensünk sorsa foglalkoztat. Nyilvánvaló jelei vannak, hogy a „többiek” hatékonyabban alkalmazkodnak az „új világrendhez”. Számtalan jele mutatkozik Európa, az EU teszetoszaságának, gyakran impotenciájának. Földrészünk demokráciái látszólag tehetetlenek a kihívásokkal szemben. Mégis ez a legvonzóbb hely a világon a győztes és a vesztes országok polgárai számára egyaránt. A színházhoz közeledve egy olasz étterem teraszán észrevettem a gasztroenterológust, akihez járok. Üdvözöltük egymást. Ő egy nálunk élő arab orvos, aki vidéken praktizál. Mielőtt e recenzió olvasója azt kérdezné, „hogy kerül a csizma az asztalra”, érdemes leszögezni: a Changes című színmű – amiről szó lesz – valahogy rímel a fentiekre. A leegyszerűsítő magyarázat az, hogy nyilvánvalóan jobb túlbürokratizált, néha ostoba szabályok szerint élni, mint törvények nélkül, védtelenül, kihasználtan bántalmazást szenvedni. Vagy más szóval: ma nem létezik élhetőbb környezet, mint a „jóléti állam”, amelynek köznapi bajait – mintegy állatorvosi lóként – mutatja be a Changesben a szerző, Maja Zade, aki a berlini Schaubühne dramaturgja. Az író kora ötvenes. Műve friss, 2024-ben született, és nagyon mai, nyugat-európai szöveg. Egy körkörös dráma a modern kapcsolatokról, az eltávolodásról, az elidegenedésről és a személyes döntések láncreakcióiról. Egyesek szerint a mű szerkezetileg Arthur Schnitzler híres Körtánc (Reigen) című művének szellemi örököse.

A drámában egy házaspár egyetlen hétköznapja elevenedik meg. Nina lelkiismeretes, aktív képviselő, Mark általános iskolai tanító, aki sikeres vállalati jogászból váltott jelenlegi hivatására. A darab egyik csavarja, hogy Mark a „háziember”, aki az otthoni ügyeket kezeli. A történet közös reggelivel kezdődik, és a Mark főzte vacsora elfogyasztása után közös filmnézéssel végződik. A darab kétszemélyes párbeszédekből áll, amelyek egy zárt kört alkotnak. Minden jelenetben két szereplő találkozik, majd a következő jelenetben az egyik szereplő továbbhalad egy új partnerhez. Így kapcsolódnak egymáshoz a felbukkanó figurák: férjek, feleségek, apák, szeretők, kollégák, szolgáltatók, tanítványok és szüleik. A dialógusok hétköznapiak, a közös bennük, hogy a változásokra (Changes) koncentrálnak, amelyek mögött belső bizonytalanság és magány húzódik meg. A Changes a változástól való félelem és a változás iránti vágy összeütközésének drámája. A modern, európai ember egyszerre keresi az önmegvalósítást és az érzelmi biztonságot, de közben képtelen a jelenlétre és a kapcsolódásra. A karakterek kommunikációi gyakran monológok párhuzamaiként hatnak: a felek elbeszélnek egymás mellett. Az egyéni sorsok a társas magány csapdájában vergődve a saját narratívájukat építik. A darab együttérző iróniával tárja fel a középkorú generáció morális és érzelmi útkeresését. A körtáncstruktúra érzékelteti, hogy az egyéni sorsok és nagy elhatározások ellenére a mintázatok ismétlődnek: a mókuskerekek pörögnek.

Ninát, a képviselőt Fullajtár Andrea, Markot, a tanárt Rajkai Zoltán játssza, de ebben az előadásban mindketten még tucatnyi szerepet alakítanak, közben gyakran a nemi jellegüket is lecserélve. A két színész folyamatosan váltogatja karakterét főszereplőként és a különféle epizódszerepekben (politikusok, jogászok, tanárok, befogadottak, aktivisták, családtagok, idegenek stb.). Megelevenednek a támogatott befogadó menedékház dolgozói és lakói, az áldozatok (Nina szálán), valamint az iskolai tanár kollégák, diákok, szülők (Mark szálán). A két színész virtuóz módon teszi le és veszi fel a szerepeket, a parókákat és a kellékeket. Ez a gyors és gyakori karakterváltás teszi lehetővé, hogy két színész huszonhárom különböző embert jelenítsen meg a színpadon. Természetes, hogy ilyen nagy számú karakternél az egyes epizódfigurák között vannak „erősebb” és „gyengébb” megformálások. Talán néhány alakításban jobbak a játszók, mint a „főszereplő” házaspár tagjaiként. Ami feltűnő, hogy a színészek láthatóan élvezik a rövid, de karakteres mellékszerepeket – azokat is beleértve, amelyek halványabbra sikerültek.

Feltétlenül meg kell említeni az előadást a háttérből támogató alkotókat is. A díszleteket és jelmezeket tervező Kálmán Eszter jelentősen hozzátesz az élményhez. Ugyanez igaz a hangot és fényt biztosító Balázs Krisztiánra, valamint a zeneszerző Matisz Flóra Lilire. Hangsúllyal kell megemlékezni a fordító-dramaturg Szabó-Székely Ármin munkájáról. A magyar szöveg és a beszélőket jellemző stílusos párbeszédek egyaránt megmutatták az ábrázolt társadalom sokszínűségét és a kommunikáció ebből eredő nehézségeit.

A végére maradt a rendező Székely Kriszta méltatása, aki ma már a Katona igazgatója. Székely rendezői alapkoncepciója minimalista és színészközpontú. Nyilatkozata szerint tudatosan választotta a szinte külső jelzések nélküli színpadra vitelt. A már tárgyalt, kizárólag Fullajtár Andrea és Rajkai Zoltán színészi eszköztárára támaszkodó, kétszereplős megvalósítás is rendezői koncepció. Az eredmény igazolja a megoldást: kevés eszközzel sikerült drámaivá tenni egy középkorú pár életének látszólag jelentéktelen mozzanatait. Székely Kriszta nem széles gesztusokkal és melodramatikus hatásokkal dolgozik, hanem a kapcsolatok repedéseiben keresi a drámai potenciált. A darab és az előadás nem von le konklúziókat, hanem szituációkat sorakoztat fel a mindennapokból. Azt emeli ki, hogy a másokkal való találkozások formálnak minket, és hogy a sorsunkhoz óhatatlanul kapcsolódnak mások sorsai. A kihívás az, hogy a folyamatos és elkerülhetetlen változások ellenére találjunk életünkben biztos pontokat.

Az előadás egyrészt társadalomrajz: egy jómódú, értelmiségi házaspár, egy politikus nő és egy karrierváltó jogász férfi szemszögéből mutatja be a középosztály kollektív szorongásait, a politikai korrektség mögötti képmutatást és a morális bizonytalanságot. Másrészt bemutatja a mindennapi szerepek és maszkok kavalkádját, azt, hogy a modern világban a határaink elmosódnak: egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak, megcsaltak és megcsalók, főszereplők és statiszták. A helyszín, a Katona Sufni szűk tere erősíti az érzést, hogy mindannyian csapdában vagyunk. Nincs menekülés a krízisek elől, a megszokott – stabilnak hitt – életünk bármikor összeomolhat. A látszólag hétköznapi és sokaknak ismerős események avatott ábrázolása nem várt folyamatokat indít el a nézőkben, akik a Sufniban testközelből látják az egy óra negyvenöt percnyi, szünet nélküli játékot. A hatás meg is látszik a reakciókon: a közönség – beleértve e recenzió íróját – hosszas tapssal köszönte meg a kapott élményt.

A darab után, a kellemes őszi estén hazafelé megnyugodva sétáltam a metróhoz. Éreztem, hogy azzal, hogy én – akárhogy is, de – európai szeretnék lenni és maradni, nem vagyok egyedül. A látott darab szerzője, rendezője, színpadra vivői és nézői mind láthatóan osztoznak velem ebben a vágyban. Az előadás finom, intellektuális humora és iróniája biztató – akkor is, ha mindannyian tudjuk, nem a „létező világok legjobbika” az, amiben élünk.

kiemelt fotó: a színház honlapjáról

Orosz barát az Örkény Színházban (2026. január 18)

Az előadás iránt Sipos Balázs konzulens és a játszók között szereplő: Mácsai Pál, Znamenák István, Csákányi Eszter, Hajduk Károly, Nagy Zsolt, Kerekes Éva személye keltette fel érdeklődésemet. A szerző Kemény Lili csak, mint kedvenc könyvem, David Foster Wallace: Végtelen tréfa társfordítója (Sipos Balázs mellett) bír számomra referenciával. A Nem című könyvét olvastam, ami számomra teljesen érthetetlenül lett túlértékelt. Ez (a színpadra erőltetett) szöveg hasonló gondokkal küzd, mint a Nem. Azt egyikről sem lehet mondani, hogy szerény, tömör és szürke. A szerző falánk mindenevő, ezért az eredmény vegyes összetételű, részben emésztetlenül visszaadott, túláradó szöveg-ömleny, amin még “a kevesebb több” bölcsesség sem tud érdemben segíteni.

Nehéz helyzetben vagyok, mert úgy döntöttem, hogy csak akkor írok recenziót, ha tudok pozitív gondolatokat kifejteni az előadásról. Ez most nem könnyű, mert az én előrehozott tömör “véleményem” meglehetősen markáns. Nem értem, hogy kerülhetett ez a zagyva és közhelyekkel zsúfolt, dramatizálatlan “mű” színpadra az ország egyik legprofibb színházában.

A “darabról” magáról nem lehet írni, mert nincs. Fizikailag az előadás két felvonás négy (egymáshoz erőszakolt) “jelenet”. Az időt és helyet a díszleten feliratok jelzik. (Szánalmas.)

Egy. Örök bennfentes “filmesek” egy “pályázat” körül fontoskodnak. (Az nyer, akinek kell.)

Kettő: “Hazai értelmiségi” és volt szovjet maffiózók üzletelnek. (Így ment, megy és fog menni ez.)

Három. Karanténban Harry Potter értelmezést távtanítanak. (Bármelyik MI nagy nyelvi modell “ír” ilyen elemzést.)

Négy. “Lázadó” fiatalok oligarchát rabolnak el, majd el/lebukásukba a “körön” kívüliek belehalnak. (Oszt jónapot, függöny.)

Az “orosz” kapcsolatokból oligarchává válás konteós közhely. A “barát” fogalom darabbeli szerepe nem világos. (Miheztartás végett a barátság nem statikus állapot, hanem folyamatosan alakuló dinamika. Olyan kapcsolat, ahol nem vérségi kötelék vagy a törvényi kötelezettség: házasság, szülőség stb, hanem tiszta szándék és szeretet köti össze a feleket. Ez is biztos benne van a Harry Potterben, hol is?)

Nyilvánvaló tapasztalat, hogy az “értelmiség” idősebb (rendszerváltó?) generációja, kívül marad/helyezkedik, alkalmazkodik, “bátran” (pl. nyakkendős) verset ír, gagyi tévé sorozatokat gyárt és önkritika nélküli, nárcisztikus utódokat nevel, akik a szülők nélkül semmire sem mennének. Aztán csodálkozik, hogy aki nem pszichopata az csak sodródik a “történelmi átrendeződés” hullámain és elmebajnak nevezi a gyávaságot. A dolog vége az értelmiség fogalmának totális kiüresítése. Erről lehetne akár érvényesen szólni.

A kapott “látleletről” (ami inkább valamilyen szeres hallucináció) semmi sem következik. Egy valódi diagnózis a gyógyításhoz készül, nem csak úgy. Itt nincs szemernyi cselekvőképesség sem, ez csak duma, duma, duma … (Dumaszínház?)

Az alapanyag színpadi kiszerelésének áttekintése közben tapasztalt néhány egyéni teljesítménnyel próbálom indokolni (legalább magamnak) azt, hogy megszületett ez a recenzió.

Vegyük végig, jobb híján jelenetenként, azokat, akik valamit hozzátettek a szöveghez.

Egy. Mácsai Pál Mortiván Frigyese, Znamenák István, Lakisovszky Ödönje, Csákányi Eszter Török Kati alakítása élő cáfolata a mondásnak, hogy “szarból nem lehet várat építeni”. A vár impozáns lett, amihez Hajduk Károly Faruzsa Miklósként próbált hozzátenni néhány lapáttal.

Kettő. Hajduk Károly már idősebb Faruzsa Miklósként és Nagy Zsolt Gorán Attilaként mindent megtesz, hogy életet leheljen a dialógusokba. Erőfeszítésük eredménytelen. Néhány kósza árnyék is felbukkan körülöttük.

Három. Kerekes Éva teljesítménye távoktató tanárként példás. Újabb bizonyítéka annak, hogy egy jó színész a telefonkönyvet is hatásosan elő tudja adni.

Négy. Az emberrablás történet teljes színpadi káosz. A jobb sorsra érdemes “fiatal játszók”, minden rendezőelv nélkül, reménytelenül küzdenek a rájuk osztott szöveggel. Csak a hosszan túszként kikötött Nagy Zsolt (fizikai) produkciója említésre méltó. Bár majdnem mindenkit agyonlőnek, a közönség nehezen észleli, hogy ezzel vége van.

Néhány szó a háttérben működőkről. 

Dohy Balázs rendezőt a Katona 2031 előadásában ismertem meg. Ott tetszett amit csinált, ha nem is volt hibátlan a munkája. Ebbe az előadásba csak a hibák kerültek át. Ott az összeszokott kis csapat teljesítménye eltakarta a rendezői bizonytalanságot, itt a sok heterogén hátterű szereplő gyakran szétszaladt, mint az őrizetlen nyáj. (Ez egy népi hasonlat az urbánus közegben.) Hiányzik az összefogó koncepció. (Ha a “mission impossible” nem kell belefogni.)

Zilahy Z. Anna dramaturgot nem irigylem. (Szegény.) Hetényi Zsuzsa (korlátozó) szakértelmére az eredeti szöveg gyártása idején lett volna nagy szükség. 

A zenét, a díszletet, a fényeket, a jelmezeket, a mozgást totálisan elnyomta a szöveg áradat.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel. (Emlékeim szerint csak az öreg Vidnyánszky Bűn és bűnhődése volt ennél hosszabb.)  

Amikor befejezték az előadást, nem tapsoltam (ilyet ritkán teszek). Azonnal távoztam, így elsőnek érkeztem a ruhatárba és a WC is néptelen volt.

A színházból kifelé tartva több távozó fiatal(!) nézőtársat megkérdeztem, hogy tetszett nekik az előadás. Az első válasz egy huszonéves nőtől így kezdődött: Hát … (A dolog azért érdekes, mert amikor a tavalyi legnagyobb színházi melléfogásom a Nemzeti Színház új megzenésített /sic!/ Csongor és Tünde bemutatója után érdeklődtem a kijáratnál a fogadtatásról, egy hasonló korú nő ugyanígy kezdte a mondatot.) Csak kritikákat hallottam. (Katarzis szóba sem jöhetett.)

Kínomban próbáltam magyarázatot találni ritkán tapasztalt fanyalgásomra. Először saját hozzáállásomat vizsgáltam. Lehet az én megközelítésem nem megfelelő. Ilyenkor jó bevonni másokat. A darabokról véleményeket csak megtekintés után veszek elő. Most hazafelé a metrón olvastam bele egy kritikába: “…indokolatlanul és logikátlanul túlírt szöveg, amelynek tekintélyes részét – legalábbis úgy látszik – még csak meg sem kísérelték színpadi helyzetbe illesztve dramatizálni.”

www.kutszelistilus.hu/szinhaz/jegyzet/1126-kutszegi-csaba-kemeny-lilivel-eltem

Nem tudok nem egyetérteni.

Hiába nagyon leegyszerűsítő, elsőre az merül fel bennem, hogy a “kapcsolati tőke” nem csak az innovációhoz kevés, a katarzis létrehozásához is több kell. Hamar előkerült a belterjesség fogalma is, mint magyarázat a kritikátlan befogadáson alapuló melléfogásra. Az sem kizárható, hogy a fiatalok bevonzása a színházba félretol több egyéb (minőségi) szempontot. Sok minden felmerült még bennem, de nem lettem sokkal okosabb.

Végül leginkább Sipos Balázs szerepe foglalkoztatott. Ő, mint konzulens szerepel a színlapon. (Nem igazán világos, ez mit jelent.) Becsülöm mint szerzőt, szerkesztőt, fordítót, követem az Interneten elérhető megnyilvánulásait. Kevés nála tisztánlátóbb kortársát ismerem. Meglep, hogy ő nem látja, hogy milyen lett az általa “konzultált” darab. 

Tudom, hogy szoros szálak fűzik a szerzőhöz. (A Nem című könyvében név szerint is szerepel.) Kész vagyok tudomásul venni, hogy az érzelmek (az ő korában) eltérítik az értelmet, de remélem, hogy intellektusa képes lesz dominálni és részt vesz majd olyan látlelet készítésében is, ami valódi segítség a (nagyon várt) terápiában.

Nem tudom honnan, de hazafelé a kocsiban középiskolai kémiatanárom ikonikus mondata tolakodott az agyamba: “Körbeadom a bróm szagát, nézzétek meg.” Akkor nem láttuk … most sem.

kiemelt kép: a szerző fotója

Kivégzés. A „színházat”, mint olyat nem lehet kiiktatni, mert (látens?) létszükséglet. 2031, Katona Kamra (2025. május 3.)

Most hagyjuk Shakespeare-t. Az emberek ősidők óta fogékonyak minden szemük elé kerülő látványra, amiben van valamiféle vélhető rend (ígéret). Szeretnek rácsodálkozni a lappangó, nem közvetlenül megnyilvánuló, de mégis jelen lévő, de nem azonnal érezhető, tudható, a felszín alatt húzódó összefüggésekre különösen, ha azok saját (meglévő) „igazságukat” támogatják. (De ne legyünk negatívak, sokszor akkor is, ha nem.) 

A körülményeim alakulása úgy hozta, hogy egy ideje nem voltam színházban. Végre újra elkezdek járni. Első alkalommal visszatértem a régi szokásomhoz, hogy kiválasztom a „legkívánatosabb” darabot odamegyek fél órával a kezdés előtt és valahogy bejutok. Most is így lett.

A Katona Kamrában végül 2031 címen futó darab eredeti címe a Kivégzés volt, ami nagyon találó, mert sok más – talán még fontosabb dolog – mellett az „utolsó szabad játszóhely” a Petri György Színház felszámolása idején játszódik. (Katona, az Örkény és a Radnóti már „megszűntek”.)

A szerző Biró Zsombor Aurél neve ismerős volt számomra, mert nemrégiben nagy élvezettel olvastam „Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek” című 2024-ben megjelent rendhagyó regényét. Ő és a rendező Dohy Balázs még csak húszas évei második felében járnak (már az Orbán rendszerben eszméltek), mégis valami olyan szellemi nyitottságot áraszt az előadás, ami különleges élmény. 

A szöveg és a rendezés egyformán szolgálja a hatást. A közlendő láthatóan közös. Szerző és rendező ritka szimbiózist képesek teremteni. Ugyanazt a nyelvet beszélik. A dramaturgia működik. Az „üzenet” világos, a felvetett művészeti és társadalmi kérdések húsbavágóan valódiak. A „kiszenvedett” (mert nem megy könnyen) válaszkísérletek nem ígérnek csodát, a dolog mégis valahogy működik és hat.  

Biró Zsombor Aurél és Dohy Balázs önmarcangoló elemzése saját korosztályukra irányul, (érthetően) főleg azt boncolja. A többiek (mint a darabban Gelléry, a nagy túlélő, rendező idol), és a létező (való)világ csak viszonyítási pontok. A feltett kérdések azok, amik egyetemesek. 

Arról, hogy mi a „kerettörténet”, nem lehet jobb összefoglalót írni, mint ami a színlapon van. „A hetedik Orbán-kormány második éve. Gelléry Károly, az Európai Polgár díjas művész, legendás egyetemi tanár és színházigazgató osztálytalálkozóra várja egykori rendező hallgatóit. Budapesten egész éjjel intenzív havazás várható.” A résztvevők egymás után érkeznek és mélyítik el a (sejthetően bekövetkező) „pszichodrámát”. 

Gelléry (valószínűleg nem először ebben a közegben) kifejti ars poeticáját. A színház nem „mintha”, csak akkor hat, ha a „játék” valódi. „Megkarcolni, felperzselni és belehalni.”

Kevés ijesztőbb/felemelőbb dolog van mint saját magunkat elfogulatlanul látni. (Nem is gyakran esik meg.) Az előadás egy nem tökéletes, de ígéretes kísérlet erre. Én nagyon várom a folytatást.

A szereposztás és a nyújtott teljesítmény parádés. 

Gelléryként Fekete Ernő remekel. Sallangmentesen sikerül illusztrálnia a(z el)játszott figura fentebb kifejtett elveit. Mindent felvonultat (beleértve a fizikai meztelenséget) hogy egyszerre legyen apa figura, bölcs tanár (osztályfőnök), született Nárcisz és túlméretes ego. Közben elhiteti, hogy kivételes zseni és azt is, hogy szörnyeteg. Nehéz vele, de aki bekerül a bűvkörébe, beleszeret és/vagy (meg)gyűlöli. Fekete alakítása hozza Gelléry világmegváltó ambíciót és érthetővé teszi környezete kisebbség érzetét.

Andor alakításánál Béres Bence a központba az érvényesülni akarást teszi. Itt és most kell létezni. A hatalmat tudomásul kell venni. Nincs másik világ ebbe kell illeszkedni ehhez kell alkalmazkodni, ha kell akár harsányan, gátlások nélkül.

Tasnádi Bencének nagyon „fekszik” Bálint szerepe, aki nem igazán bátor, mentálisan bizonytalan (rágja a körmét), de belül mégis képes úgy látni a dolgokat, ahogy vannak és amikor kell, tud érvényeseket kérdezni. Tehetsége kétségtelen, de nincs lehetősége a kibontakozásra.

Vizi Dávid Misije igazi „doer” (cselekvő). Érzékeny és tettrekész. Ő megmaradt Gelléry mellett. Ő tud róla a legtöbbet. Függ tőle és szolgálja, de a mester is rászorul gyakorlatiasságára. Persze neki is vannak lappangó sérelmei, fenntartásai.

Ricsi kulcsszereplő, bár már nem szakmabeli (pályát elhagyva vendéglőt grundol), de azért eljött. Az őt ért Gelléry féle faszszorongatás kapcsán szakadnak fel a régi sebek. Lengyel Benjámin Ricsije nem tudja túltenni magát a történteken. Az ő (hím)sérelme a dramaturgiai hajtóerő, ami előhozz a traumákra emlékezéseket.

A darabban nincs sok női szerep.

Mentes Júlia tartózkodó, megfejthetetlen Hannája mögött a rendező(nő), mint alkotó homályban marad. Leszbikussága is csak akkor derül ki, mikor beállít barátnője. (Ennek a mellékszálnak nincs dramaturgiai indokoltsága, legfeljebb Katonabeli szimbolikája.) A tanulmányok alatt ő is összejött Gelléryvel. Ezt mindenki látta. De azt ő maga se tudta/tudja eldönteni, mi volt ez a viszony, szerelmes volt-e belé vagy sem.

A kívülállóként betoppanó Petra figurájából Kanyó Kata kínozza, ami benne van (nem sok). Hihető a féltékeny, labilis, társfüggő, konformista humánértelmiségi, aki más. (Ez a figura talán a legsikerületlenebb, hiába igyekszik Kanyó életet lehelni bele.) 

Rába Roland (hangfelvételről) a hatalmi kapcsolatot – telefonból szólva – jeleníti meg életszerűen. Az előadás úgy hiteles, hogy közben autentikusan köznapi. A darab végén az ő hangján sejlik fel az „utolsó mohikánként küzdő” Petri György Színház várható sorsa. (A kivégzés.) 

Az alig egy hónapja bemutatott előadás annyira színészi játék centrikus, hogy a díszlet, jelmez, zene, zaj, hang, fény effektusok nem hagytak említésre méltó benyomást. (Persze lehet, hogy ez a játékba belesimulás az erényük.)

A hatásosnak szánt bonmot (mém csíra), hogy „a férfi nem kávézni akar a nővel, hanem baszni”, nem tartozik az előadás legerősebb „üzenetei” közé. A recenzió író (aki negyven évvel idősebb az alkotóknál), sajnálja hogy ezen a megközelítésen nem jutott túl (még!) ez a nemzedék (sem). A (társadalmi) nemek és a nemiség ösztöneinek kezelni tudása alapvető a közös „boldoguláshoz” (és nem politikai vagy anyagi kérdés). Ezzel még van dolog.

Egyértelműen ki kell mondani, ez az előadás katartikus élmény volt. Ez különösen azért nagy dolog, mert témáját tekintve lehetett volna akár „szokásos belterjes köldöknézegetés” is.

Utóirat. A Katona Kamra élmény utáni estén – lévén erős benne a sokszínűség iránti kíváncsiság – a recenzióíró megnézte a Nemzeti Színházban Eugène Labiche Marc-Michellel közösen írt Olasz szalmakalap című 1851-ben bemutatott, néhány hete újra a nemzet színházának színpadára vitt „bohózatát”, amibe (a rendelkezésére álló) apait anyait bele toltak. Azt a dohszagot, ami áradt ott, nehéz feledni. (De stop, a szerző megfogadta hogy, csak olyan előadásról ír, amiben valami tetszett.) Ennek kapcsán egy égető kérdés tolakodott elő és nem akar távozni: Lehet hogy már most 2031 van? 

Az érzelmi lények egymás rovására „nyaralnak”. Carlo Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház (2025. május 24). Fotó: Katona József Színház

Az elmúlt évek tapasztalata alapján nem volt kétségem, hogy élmény lesz Goldoni Egy nyár címen, Ascher Tamás rendezésében játszott darabjának megtekintése. Shakespeare és Csehov (akik számomra nehezen felülmúlható zsenik) műveiből könnyű jó előadást csinálni. (Persze rosszat sem nehéz!) Egy (régi) vígjátékból releváns élményt kreálni csak igazi profi színház képes.

Nem sorolom magam a „körúton belüli balliberális értelmiség” körébe, de az a fajta „színház” amit az Egy nyár előadás képvisel egyezik az én ízlésemmel. Bár a kortárs műveket nézem legszívesebben, ezt a klasszikust most nagyon tudtam élvezni. Ebben döntő szerepe Ascher Tamásnak és Katona társulatának volt (nem a darabnak magának).

Carlo Goldoni (1707–1793) az olasz vígjáték atyja és a 18. századi európai színház jelentős alakja volt, aki megreformálta az olasz komédiát, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte merevségétől jutott el a kidolgozott, realisztikus és jellem központú ábrázolásig. A Nyaralás trilógia (Trilogia della villeggiatura) 1761-1762-ben készült el. Három különálló, de összefüggő komédia, melyek egy nyaralás körüli eseményeket, illetve az akkori velencei polgárság társadalmi szokásait és viselkedését mutatják be. Ezt „aktualizálta” Ascher Tamás úgy, hogy az ma is értelmezhető módon tudott szórakoztatni (szünettel együtt) három órán át. (A rendezőt egyébként láttam a nézők között. Végignézte az alig több mint egy hónapja játszott előadást.)

Az Egy nyár a három eredeti darab lepárlása. Az elején (Le Smanie per la villeggiatura – Mániákus nyaralók) a velencei polgárok készülnek a nyaralásra, bármi áron. A státusz és a látszat fontosabbak, mint a lehetőségek józansága Az érintettek abban versenyeznek, ki extravagánsabb (ha hitelből is). Azután következik maga a nyaralás (Le Avventure della villeggiatura – Nyaralási kalandok). A szereplőket már a nyaralóban látjuk, ahol folytatódnak a korábbi rivalizálások, pletykák, udvarlások és szerelmi bonyodalmak. A „felszín mögött” megjelennek a komolyabb érzelmek, konfliktusok. Felizzik a szerelem és a féltékenység. A végkifejletben (Il Ritorno dalla villeggiatura – Hazatérés a nyaralásból) felvillan a nyaralás utáni időszak, a hazatérés utáni élet. Láthatjuk a következményeket, a szereplőknek szembe kell nézniük a valósággal, az anyagi nehézségekkel és a romantika és a lehetőségek elérésével.

Az előadásban egy „polgári társaság” készül a városból a tengerpartra, mert nyaralás nélkül nem lehet létezni. (Pedig itt a nyaralás nem a munka kipihenése.) Nyaralni kell, mert aki számít, azt teszi, ha kölcsönből is, éjjeli utazást vállalva, hogy egy éjszakával kevesebb legyen a szállásköltség. Már az oda utazást kapcsolati és anyagi bonyodalmak hátráltatják. Végül azután mindenki megérkezik a tengerpartra, ahol (kényszeresen) előtörnek az érzelmek, kapcsolatok élednek és érdekek bonyolódnak. Ám sem a darab, sem az előadás nem végződik hepienddel. A végén mindenki visszatér a „nyaralás” előtti realitásba. Nincs szabadulás a társadalmi helyzet béklyóiból. Hiába nyilvánvaló, hogy a helyzet akadálya a boldogságnak, senki nem (mer) lázad(ni) a konvenciók béklyója ellen. 

Talán éppen ezt a(z időtlen) tehetetlenséget akarja bemutatni sz előadás. Nyilván az is szempont lehet, hogy Goldoni figurái nem egydimenziós vígjátéki karakterek, hanem bonyolult kapcsolatokkal áldott/vert összetett (drámai) személyiségek. A népes nyaraló társaság sok jó alakításra lehetőséget adó szerepet kínál a társulatnak. Az urak és szolgák egybefolyva is elkülönülő világa pedig ideológiamentesen nyújt betekintést a polgári társadalomba. A sokszereplős darab jó néhány közel azonos súlyú szerepet kínál. A rendezés ritkábban látható idősebb társulati tagokat bevonva ad teret a Katona társulatának az együttes játékra. Az így létrejött eredmény példamutató. 

Bezerédi Zoltán szokásos bölcs profizmussal játssza a nyaralás szervezőjeként központban lévő, engedékeny, jószívű Filippo apa figuráját. Fulgenziot, az örök közvetítőt (Filippo és Leonardo barátját) Dankó István hihető buzgalommal kelti életre. Borbély Alexandra „komédiázáson” messze túllépő beleéléssel kelti életre a két férfi közt őrlődő Giacintát (Filippo lányát). Mások vágyának és saját szenvedélyének tárgyaként egyaránt nagyon hitelesen, modorosság nélkül tud jelen lenni a színpadon. Bányai Kelemen Barna Leonardoja (szinte már mai férfiideál) szerelmes macsó, aki számító és féltékeny, de már megjelenik benne a neki testhezálló empátia is. Jordán Adél jó választás Vittoria (Leonardo húga) szerepére. Alkata, mimikája és hangja kifejezi a figura mesterkélt női rafinériáját, de ha kell, párosul a realitásba belenyugvás képességével is. Guiglielmo bőrébe bújva Mészáros Béla maga a megtestesült (reménytelen) szerelem. Egyszerre folyton aktív és menthetetlenül tehetetlen. Úgy sodródik az eseményekkel, hogy nem hat rájuk. Fullajtár Andrea Sabina (Giacinta nagynénje) figurájába belesűríti a szereleméhes, idősödő, korával nem békülő nő minden jellemzőjét. Vagyonát is használva férfira vadászik. Sabina üldözésének tárgya, Ferdinando, akit „élősködőnek” neveznek a többiek.

Belőle Keresztes Tamás (kicsit túljátszott) mulatságos karaktert formál, jellegzetes gesztusokkal láttatva a figurát. Pancraziot (Leonardo nagybátyját) Elek Ferenc sallangmentes hitelességgel hozza. A földön maradva létezik és rendületlenül szereti Costanzát. Pálmai Anna Costanza szerepében érett nőt alakít, aki fiatalon megözvegyülve tisztában van magával és lehetőségeivel. A darab „fiataljait” Rosinát (Costanza unokahúgát) Erdős Lili m.v. és a bele szerelmes orvostanhallgatót Togninot Jakab Balázs korrektül játsszák el. Ők (legalább) egymáséi lesznek a darab végére. 

A „szolgák” egyenrangú részesei a hatásnak. Közülük Pálos Hanna Brigidája emelkedik ki, józanságával, szókimondásával. Ő a legtudatosabb a cseléd. Paolot (Leonardo mindenesét) Gloviczki Bernát távolságtartó szarkazmussal jeleníti meg. A többi személyzet megelevenítését nagy öregekre bízták. Aldot (Filippo szolgáját) Bán János, Titát (Costanza szolgáját) – a színlapon szereplő Szacsvay László helyett – Takátsy Péter, Beltramet, (Pancrazio szolgáját) Újlaki Dénes néhány gesztussal és puszta jelenlétével is képes  életre kelteni (sőt emlékezetessé tenni). Pásztor Dániel szakácsa megszólalás nélkül magára tudja vonni a nézői figyelmet. 

A színváltásoknál időnként megjelenő dizőz Roszik Hella m.v. és kísérő billentyűse Banga Dániel Gábor m.v. mai zenéjükkel szervesen illeszkednek a feszes színpadi játékba. A zene és a dalok Matisz Flóra Lilinek köszönhetők. A dramaturgokként Balázs-Piri Noémi és Török Tamara (aki az újrafordítást is végezte) és konzultánsként Nádasdy Ádám dolgoztak a rendező keze alá. Khell Zsolt mértéktartóan „gazdaságos” díszlete és Szakács Györgyi ábrázoláshoz éppen szükséges külcsínt adó jelmezei kellően segítették a darab értelmezését. Ugyanez igaz Bányai Tamás világítására és Vajdai Vilmos hangtechnikájára.

A(z idősebb korosztályba tartozó, nő többségű) közönségnek tetszett, amit látott. Lelkes tapssal köszönte meg az élményt. Ez az előadás (bombasztikus hatás nélkül) mintegy összefoglalta a Katona József Színház erényeit. Az egyéni profizmust minden színházcsináló funkcióban és egyidejűleg a képességet a csapatjátékra.

Hazafelé a Deák térnél találkoztam Gryllus Dorkával és a Trojka Színházi Társulás néhány színészével, akik az „Anna Karenina befejezetlen története” című előadásukról tartottak hazafelé. Ez arra emlékeztetett, hogy ma választanom kellett az Egy nyár és az ő előadásuk között. Megkérdeztem mikor játsszák legközelebb. Megtudtam, hogy lesz még egy belőle júniusban. (Örültek érdeklődésemnek!) Már a földalattin azzal „nyugtattam” magam, hogy vigasztaló a tény, hogy még mindig van olyan eset, hogy egyidőben két olyan darab van műsoron, amit látni szeretnék.