Azt talán mindenki tudja, hogy az ingatlanok jelentős része lakóhely. A lakóingatlan telekkönyvben nyilvántartott, mindennapi életre alkalmas épület. A lakás egy életfunkció. A lakhatás sok helyen „polgárjog”, de mindenhol – többnyire jövedelemből – finanszírozandó létfeltétel. „Közgazdaságilag” nem haszonforrás, hanem a munkaerő előállítás egyik költsége. De az ingatlan lehet üzleti kellék, tőke is, amelynek legfontosabb tulajdonsága a profittermelő képesség. A saját ingatlan, amiben valaki lakik – az otthon –, nem befektetés. Világosan el kell tudni választani a funkciókat. Ez az elválasztás a piacgazdaságban történelmileg megoldatlan. Ha a nemi szervek hasznosítását tekintjük analógiának, azok alapvető funkciója a szaporodás, de ugyanakkor jövedelemszerzésre is használhatók. Ez esetben sincs valódi korlátozás, de az anyát mindenki meg tudja különböztetni a kurvától. Nem széleskörűen tolerált, ha valaki mindkettő akar lenni egyszerre. De térjünk ki az értékre gyakorolt pozitív hatásra is. Ez az áremelkedés eufemisztikus körülírása. Utalás arra, hogy többet fog érni az ingatlan. De kinek jó, ha drágábbak lesznek az ingatlanok, mint eszközök? Annak, aki csak lakni akar bennük, biztosan nem.

illusztráció: Pixabay

A koronavírus-járvány miatt, bizonyos adósok esetén, hitelmoratórium lépett életbe. Azoknak, akik elfogadták, a mostani szabályok szerint kétezerhúsz december végéig nem kell törleszteniük. Utána azonban folytatni kell a hitel visszafizetését. Senki semennyit nem törleszt helyettük, sem a tőkéből, sem a kamatból. A kockázatosabb helyzetben lévő, változó kamatozásra hitelt felvevők tartozásai adják a hitelállomány közel felét. Számukra a moratórium lejártával meglehetősen kritikus időszak következik, hiszen a jövőben változhat a törlesztőrészletük. Nyilván nem csökkenni fog, mert a bankok továbbra is ragaszkodni fognak betervezett jövedelmükhöz. Kiszámíthatóbb hatás vár a több évre rögzített kamattal – és ezáltal törlesztőrészlettel – rendelkezőkre, de közülük is csak azok sorsa megnyugtató, akik a futamidő végéig fix kamatozást, törlesztést választottak. Teljesen fizetőképtelenné tenni a hiteleseket a bankoknak nem érdeke, de megmentésről beszélni, ismerve a bankok – pontosabban a tulajdonosaik és menedzsereik – nyereségéhségét, erős költői túlzás. Aki egy kéjenctől – mint szakértőtől – vár segítséget a nemi erőszak ellen, az – nagy valószínűséggel – tévedés áldozata.

illusztráció: Pixabay

Nem tudok betelni a nyelv rugalmasságával, és még mindig képes vagyok meglepődni a kommunikátorok ügyességén. Azért azt most is megjegyzem, mert nem lehet elég sokszor elmondani, hogy egy nyelvi közlés – ha úgy tetszik, egy mondat – célja az, hogy kommunikáljon, hogy nem-tudást szüntessen meg az érintett felek között. Manapság, amikor mindenki a mesterséges intelligenciáról beszél – többnyire anélkül, hogy tudná, mit is ért alatta – nagyon emberi a természetesség. Vannak, akik szerint az intelligencia azt a kreatív képességet jelenti, amit váratlan helyzetekben használunk. Olyankor az ember – látszólag előzmény nélkül – újat talál ki. A természetességet a ráhibázás adja. A felelősség ugyanakkor kitartó, elszánt törekvés, közös idea, egy cél elérésére, akár a külső hatások ellenében is. Akarat, hogy közreműködőként részt vegyünk a kívánt hatás okozásában. Jelenlét egy közösségi helyen, annak normái szerint. A felelősséget a gyakorlatban többnyire valamilyen társadalmi norma megsértése veti fel. Ezért egy működő társadalomban a felelősség nem bármilyen intelligencián, hanem közösen kialakított, elfogadott, elsajátított és alkalmazott értékeken, törvényeken alapul.

illusztráció: Pixabay

A munka nem dolog, hanem az Ember képessége az alkotásra. A munkaerőpiac szereplői az úgynevezett “közgazdaságtan” szerint a munkaerő: a munkát keresők (emberek), és a munkaadók: munkaerőt keresők (nem emberek: cégek és az állam). A munkavégzés, a kapitalizmusban, a korábbi fizikai vagy törvényi béklyóból, megélhetési kényszerré vált. Alapvető szempont, hogy a „munka” nem választható el az embertől. A piac – elméletileg – olyan hely, ahol egyenjogú szereplők, áruként viselkedő, egyenlő értékű dolgokat cserélnek egymással. Az árak – mértékként –, a kereslet, a vevők megjelenése, és a kínálat, az áruk felkínálása, függvényében változnak. A munkaerőpiacon munkaadók és a munkáltatók nem egyenrangúak. Pedig a felügyelő állam a polgáraié, nem a cégeké. Nem a régi állami eszközök rekonstruálására, hanem újak kialakítására van szükség. A politikusoknak fontos érteniük, hogy az emberek – akiket képviselnek – nem dolgozni, hanem megélni és hasznosan cselekedni szeretnének. A koronavírus az emberekre van pusztító hatással, a munkaerőpiacot nem ez a kór, hanem a mai gazdaság és politika félreműködése pusztítja. Jogai az embereknek vannak, nem a „munkaadóknak”.