Mégis. Ők ott ketten, mintha kiszakadtak volna a nyúlékony időből. Meztelenül, szőrösen is gondtalanok voltak. Szégyen nélküliek. Ezt a szót kereste sokáig. Nem szégyentelenek voltak, hanem szégyen nélküliek. Ez volt az a dolog, ami nem engedte, hogy tovább menjen. Mert miközben őket nézte, szorítani kezdte valami kínos érzés. Egyre erősebben, egyre fojtogatóbban. Mintha felismerte volna a saját szégyenét. A páncélt, ami valahogy lassanként rákerült. Megszédült. Már nemcsak a meleg fullasztotta, hanem a felismerés, hogy ő maga nem a szégyennélküliek táborába tartozik.
Az anyja akkor szégyellte, amikor összekoszolta a fehér harisnyát meg az ünneplő ruhát. Az óvónője akkor, amikor megfogta a leveses tálat és kihörpintette a levét. Úgy nézett rá, mint aki a legnagyobb gonoszságot követte el. Hosszan beszélt arról, hogy ilyet nem illik. A tojásos levest azóta sem tudja megenni. A gimnáziumi tanár mindenki előtt kinevette, mert nem tudta, hogy a gyök 1 az 1. – Szégyenletes! – mondta, hogy itt tartunk.
Az apja szerette volna, ha hosszabb szoknyában jár, ha kisebb a sarka a cipőjének. Az egyetemista pszichológia professzor akkor adott jobb jegyet, ha rövidebb volt a szoknyája. A főnöke pedig szerette volna lekönyörögni róla a szoknyát. Valamiért mindig lehetett szégyenkeznie. Hol a rövid, hol a hosszú szoknya miatt.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban. Kötetbemutató: 2024. december 20. péntek 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár. Mindenkit szeretettel várunk!
Filep-Pintér Eszter
A női (ál)arcosításom folyamata a következő: Kezdetben volt a jó kislány arc, aztán jött a viharlány, az Éjkirálynő, majd a hófehér királykisasszony. Ezt követte a zombie anya, a házisárkány, s a polip karú dolgozó nő. Életem közepén eljutni vágyom a majdnem tökéletes nő arcához, aki csak a ruháját váltogatja, az (ál)arcait nem. Addig is még sok víz lefolyik a Dunán, sok ránc gyűlik az (ál)arcon, míg eljutunk az „igazi” otthonunkhoz, ahol felhőtlenül „arcolhatunk” egymással.
Régóta hagyomány, hogy az IRKA antológiákat a körhöz kapcsolódó művészek fotói, grafikái színesítik. A jubileumi, tizedik Irka kötet illusztrátorának különleges művészt kértünk fel, aki nem csak azért különleges, mert a WMN magazinja mellett a Pagony kiadónál is jelennek meg munkái, hanem mert az írókörünk alakulásakor sokáig tagja volt a csapatnak. Nem csak rajzai, de versei is különlegesek voltak Fodor Katalinnak, Katusnak, akinek a mostani kötet borítóját és belső grafikáit is köszönhetjük.
A kötet bemutatójára 2024- december 20-án 18 órakor került sor a gödöllői városi könyvtárban, ahova sok szeretettel várjuk az érdeklődőket!
Az IRKA 10. antológiájának bemutatójára sok szeretettel várjuk az érdeklődőket.
A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án lesz lehetőség az új kötet megvásárlására is kedvezmények áron, mely kiváló ajándék is egyben az olvasni szerető barátoknak, rokonoknak.
A jó irodalmi szöveg kíméletlenül őszinte, hiszen egy jó író kiváló lélekelemző is. Mélyre ás, megmutatja a dolgok színét és fonákját, a jó írás nem ismeri a szemérmet, a szégyent, lefejti az álarcokat, beles a maszkok mögé. Végső soron az okokat kutatja, azt, hogy mi mozgat minket, embereket.
Az Irka tizedik antológiájában huszonegy szerző tárja az olvasó elé pőrén önmagát és hív mindenkit önismereti utazásra. Mert álarcokat mindannyian viselünk, a novellák, versek olvasása közben megértjük, mennyire hozzánk ragadtak ezek a szerepek, és talán kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, kik is vagyunk valójában, ha lehullanak a maszkok és előtűnik az igazi valónk.
Kreatív írókurzust hirdetünk felnőtteknek 2025. januárjában a gödöllői városi könyvtárban. Oktató: Istók Anna, négykötetes szerző, az Irka alapítója. Az intenzív, 3 napos tanfolyamra emailben lehet jelentkezni. Elsősorban gödöllőiek, környékbeliek, könyvtárunk használóit várjuk. A helyek telnek, ne maradj le róla!
Előbb a “muszáj” partja omlott le, aztán a “kell” is utánadőlt. A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam, szétporladt az ujjaim között. Ott lebegtem a semmiben, mint egy űrhajós, akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el, amit egy mozdulat levetni. De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott, ahogyan távolodtam tőle. Kitárt karokkal repülni kezdtem vonzás és taszítás, lét és nemlét határán, időtlenül.
Ilonát sokat foglalkoztatta az idő kérdése. Szeretett volna sokkal több mindent belegyömöszölni az idejébe, küzdött vele, vagy inkább ellene, megpróbált kibékülni vele és együtt úszni vele, elkerülve az örvényeket, nem keresve a halhatatlanság mélységeit.
Ha megkérdezték tőlem, kik voltak az Irka alapító tagjai, mindig közéjük soroltam Ilonát. Pedig az írókör 2008-ban jött létre, és Ilona csak 4 évvel később, 2012-ben csatlakozott hozzánk, mikor egy gyors tussal megnyerte az első Gödöllői Irodalmi Díjat próza kategóriában. Pórázon, ez volt a nyertes novellájának a címe. Ilona 59 éves volt ekkor. Jött, látott, győzött és maradt. És úgy hozzánőtt az irkához, hozzánk, olyan szerves részünkké vált, hogy most, amikor itt állok előttetek és arról kell gondolkoznom, mi lesz velünk Ilona nélkül, cserben hagynak a szavak. Sokan szokták rám azt mondani, hogy én vagyok az Irka anyja, a mozgatórugója, kitalálója, fenntartója, stb. Talán igazuk van, de ha mindez én vagyok, akkor az is igaz, hogy Ilona volt kis társaságunknak a másik gondviselője. Ilona a legaktívabb irkásunk volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, éppúgy szívén viselte az írókör jelenét és jövőjét, mint én, rengeteg energiájából szívesen adakozott és végzett felbecsülhetetlen munkát is. Sokszor volt, hogy döntéseimben Ilona véleményét kérdeztem meg, voltak ügyes-bajos dolgaink sokszor, mikor szükség volt az ő higgadt, bölcs meglátásaira. Remekül tudta a dolgok színe-fonákját megvilágítani, sokszor segített nehéz döntéseket meghozni nekem pusztán azzal, hogy higgadtan végigelemezte a helyzetet és megmutatta, hogyan kerüljem el az érzelmi csapdákat, buktatókat.
Ilona egyik legfontosabb írókörös feladata volt, hogy ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Az ide kerülő írásokat szerkesztette, lektorálta és töltötte fel fáradhatatlan buzgalommal és szövegekkel az oldalt. Ő volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt. Sokszor pillantottam bele egy-egy lektorálásába, és örömmel tapasztaltam, hogy sokszor egyezik a véleményünk, hasonló kifogásokkal él, mint én, de számtalan alkalommal fordult elő olyan is, hogy észrevett olyat, amit én nem, vagy éppen máshogy értelmezett egy szöveget. Igazi szellemi kihívás volt vele egy-egy írást együtt boncolgatni, néha meglehetősen el is kanyarodva a témától, belemerülve aztán valamilyen teológiai, metafizikai, vagy esztétikai vitába. Mert Ilonával bármiről lehetett beszélgetni, hosszú órákon át, nem emlékszem, hogy valaha is tudtunk volna röviden eszmét cserélni, még a telefonbeszélgetéseink is mindig hosszúra nyúltak.
Ilona volt, aki Enid halála után kézbe vette a hatalmas mennyiségű kéziratának összefésülését, kötetbe szerkesztését. Az ő érdeme, hogy megszülethetett a Felkapkodott gyöngyök posztumusz életmű. Nem tudom, Ilona után mennyi félbehagyott írás, kézirat maradt, adós maradt még egy gödöllői krimivel, nem tudom, elkezdte-e már írni. De temérdek szövegötlet kígyózott a fejében és ha csak egy mód van arra, hogy írásait összefogjuk egy kötetbe, megérdemelné az olvasó közönség, hogy elolvashassa ezeket a remek szövegeket.
Ilona az ész embere volt. Ő volt a racionális elme, az elemző, gondolkodó agy, erős volt, rendíthetetlenül hitt az életben, szerette a jó ételeket, filmeket, könyveket, beszélgetéseket, szeretett utazni, játszani, nem ismertem nála pozitívabb embert. És persze ott volt neki a gyönge oldala. A sebek, a ki nem beszélt fájdalmak, érzések papírra kerültek és általa megismerhettük egy életvidám ember másik, olykor komor, olykor, önmarcangoló oldalát is. Szerettem azt az Ilonát is, olyan húsbavágó verseket tudott írni, hogy nem csak irigyeltem tőle, de néha egyszerűen azt éreztem, pont azt mondja ki, pont úgy, ahogy bennem van.
Ilona a szív embere volt. Reggelente alászállt abból a másik világból, ahol a lélek szabad, ahol sokkal jobb nekünk, ahol mi magunk alakítjuk az életünket, ahol bármilyen testbe beköltözhetünk. Ahová ingyen röpít el bennünket a leggyorsabb utaztató: a fantáziánk.
Ilona alkotó ember volt. Nem csak mert írásban alkotott, hanem az élet minden területét alkotásnak tekintette. Művész volt, alkotásként élte meg egy étel megfőzését, egy virág elültetését, egy faliszőnyeg elkészítését, egy könyv elolvasását.
Nem tudom, hogyan lesz Ilona nélkül. Hirtelen távozott, azt hittük, még sok időnk van együtt, nem gondolkoztunk még lehetséges forgatókönyveken. Talán úgy élünk majd, ahogy ő írta Enidnek a kötet végén: „Nem búcsúztál el tőlünk. Hiszen velünk akarsz maradni örökre.”
Drága Ilona, igyekszünk helyt állni és folytatni nélküled a munkát. Hamarosan elkészül az új könyvünk, melyet még te lektoráltál, apád álarcairól írtál benne, és melyet szomorú szívvel ajánlottunk neked. Talán nem bánod, hogy egy alig egy évvel ezelőtti versedet beválogattuk még a kötet elejére. Ezzel búcsúzunk most tőled.
…s az élet kaland marad a halál pillanatáig, szembe kell nézni az élet gyanús, kissé moziszerű kalandjával, s aztán meg kell írni: ez a feladat…(Márai)
A repülőgépeken elől lévő Business osztályon közömbösen mentem át minden alkalommal. Ismerve horribilis árát nem is vágyódtam rá. Még csak nem is irigyeltem az itt utazókat. Tudtam, hogy milliós összeget sose fogok erre áldozni. Hihetetlen, hogy éppen most, ebben a pillanatban, Saint-Denisből Párizs felé repülve mégis itt pihenek a Business Class egyik luxus kabinjában. Már csak három óra negyvenkilenc perc van hátra a tizenegyből. Szinte még nem tértem magamhoz, hogy az elmúlt időt kényelmesen, s főleg vízszintben tölthettem.
Most a Prémium Economy kategória volt a jegyem, amit a visszaútnál egyszer kétszer megengedtem magamnak. Érdekes, hogy oda-vissza horribilis lenne ez is. A becsekkolás most is ugyanúgy zajlott, mint máskor. Csupán azon csodálkoztam, hogy a kedves férfi alkalmazott a frissen kinyomtatott beszállókártyán zölddel kiemelte, hogy a Business váróba nem mehetek be. Miért is akarnék én oda menni, nevettünk lányommal ezen, nem sejtve a változást. Szuper fotót csinált rólunk a reptéri kamera, amire már régóta vágyódtam, de eddig vagy nem működött, vagy elfelejtődött a búcsú pillanatában. Az üzletben a réunioni termékek bőséges kínálata ellenére most nem nézelődtem, hanem célzottan a Baileyshez hasonlító, krémes, Bourbon pointu kávés rumot kerestem. A polcok roskadoztak az összes létező márkákkal, ízzel, de pont ezt a kávésat nem találtam. Tetszett a legújabb réunioni termék, a díszdobozban kapható Dalons sör, de látva a pénztárnál hömpölygő sort, lemondtam róla. Fáradt voltam, beszállni vágytam, minél előbb elfoglalni a helyemet. Ha már ülök a gépben, akkor nagy valószínűséggel célba érek, szoktam mondani. Általában megjegyzem az ülésszámot, de biztos, ami biztos, mindig ellenőrzöm a beszállókártyán. A 22 H- hoz érve értetlenül álltam, mert nem láttam a számot a papíron, sőt hirtelen zavaromban semmilyen számot nem találtam. Ez nem lehet, gondoltam, és végre felfedeztem a 7 L Business feliratot. Kezdtem gyanakodni, utaztam már eleget ahhoz, hogy rájöjjek, ez bizony a Businesst jelenti, igyekezzek csak gyorsan visszafelé a 22 – es sorból.
A stewardess hölgy mosolygott rám, mint mindig mindenkire. A Premium Economy szó hallatán szerencsére nem értette meg, hogy gyér francia tudásommal azt kérdeztem volna tőle, hogy-hogy ide szól a jegyem. Ellenőrizte a beszállókártyát és rendben találta. A C’est bon? kérdésére helyeslően rábólintottam, nemhogy jó ez, hanem nagyon jó! Lányom félve szólt a telefonba, azt hitte baj van, hiszen ilyenkor már nem szoktam felhívni, csak a WhatsApp-on jelzem neki, hogy minden rendben, beszálltam. Valószínű ennek a gépnek nem volt elég Premium helye, s ilyenkor átrakják az embereket, mondta, és megnyugtatott, hogy utólag fizetés nincs, örüljek a szerencsének, sokadik utamnál végre ez is megadatott. Azóta itt pihenek, teljesen egyedül elszeparálva a kényelmes kabinban, aminek az ajtaja gombnyomásra nyitódik, csukódik.
Már ittam az előre bekészített Evian vizből, és felfedeztem az elegáns neszesszert az ugyancsak elegáns, zajszűrős fülhallgató mellett a szekrénykében. Ilyen utazó szett, amiben fogkefe, miniatűr fogkrém, hidratáló krém, puha zokni, toll és alvószemüveg van, nem jár a turista osztályon, és sokkal egyszerűbb a fülhallgató. Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy egyszerhasználatos papucs is várt rám, aminek nem sok hasznát vettem, hiszen majdnem végig feküdtem. Szemben velem egy hatalmas monitor. Dupla akkora, mint az Economy osztályon. Az előbb néztem meg egy dokumentumfilmet Párizs szép épületeiről, meghallgattam Rachmaninov c moll zongoraversenyét, és pár híres operaáriát egy számomra ismeretlen, francia tenor, Vincent Niclo előadásában. Közben mindent fotózok. Ellenállhatatlan késztetést érzek megörökíteni a pillanatot a véletlenül kapott szerencsémről. Még a vizespohárban szervírozott pezsgőt is lefényképeztem, amit még felszállás előtt tálcáról kínált a mosolygós cabin crew, ahogy napjainkban hívják a légi utaskisérőket. Feltűnt, hogy hozzám mindig ez a hölgy jön, az előttem ülőhöz meg egy férfi.
Messziről látva azt hittem vizet hoz, s amikor már nyúltam a pohárért, akkor hallottam meg a champagne szót. Elfogadtam, pedig tudtam, hogy most még éhgyomorra, enyhe hasi utazási izgalommal nem szerencsés alkohollal indítani. Nem beszélve a tíz évvel ezelőtti rossz emlékről, amikor a mosdóba menet egyszer elájultam a folyosón. Akkor azt a rosszullétet az ebédre megivott vörösborra fogtuk, és azóta megvagyok alkohol nélkül, pas d’alcool (padalkol), ahogy a franciák mondják. A kedves hölgynek szeme sem rebbent, amikor elvitte a majdnem teli poharat. Megérthette magyarázatomat, mert mosolygott, amikor azt mondtam, hogy még nem ettem ma, és igy többet nem kérek. Gondolom az évek során találkozott már más csodabogárral is, nemcsak velem, aki nem issza meg a francia pezsgőt, sőt egyéb alkoholt se kér. Pedig most aztán lehetett volna korlátlanul, bármit. Nemsokára megkaptam a több oldalas, elegáns étlapot és itallapot, amiben a shéf fényképpel és féloldalas szöveggel üdvözöl, és amiben többféle whisky, rum, sör, fehér és vörösbor szerepelt. Hogy csak a legjobbak egyikét említsem, a Bordeaux melletti, híres Saint- Emilion Grand Cru 2016 Chateau de Sant Pey vörösbora. (A Bordeaux-i borvidéket nagyon kedvelem, anno voltam is Saint-Emilionban, írtam is róla egy esszét.)
Finom volt a sajtos palacsinta rudacska, mind befaltam, de a nyersnek látszó halat csak éppen megkóstoltam. Szerencsére az ételek francia neveit az évek során megtanultam, így a hölgy tabletjén a négy! lehetőség közül teljesen könnyedén kiválasztottam az ebédemet, a Tourdenos de boeuf grillé, sauce béarnaise, gratin dauphinois et harricots verts persillés-t, így nagyjából tudtam mit fogok enni. Ugye értették, grillezett marhabélszín béarni mártással, francia burgonyával és petrezselymes zöldbabbal. Mindez mindenesetre jól hangzik, de előtte még jött az előétel, kardhal és füstölt kacsamell szeletek, exotikus salátával. Az ételek mennyiségében és minőségében nagyon nagy a különbség a kategóriák között. Itt „igazi” pohárban adják az italokat, „igazi” evőeszközökkel. A só és bors kis tasakja külön kis dobozban feküdt a tálcán. Minden gusztusos volt, ízletes, egyszerűen tökéletes. Ilyennek képzelem a Michelin- csillagos éttermi minőséget. A francia szokás szerint a desszert előtt kínált sajttálból nem kértem, és bár nagyon ínycsiklandozónak látszott a Sablé crémeux gianduja, krémes süti, mégis a gyümölcssalátát választottam. Túl töménynek tűnt a gianduja tartalom, ami egy mogyoróvajjal kinyújtott csokoládé. Majd elfelejtem, minden étkezés előtt melegvizes, vagyis inkább forró kéztörlőt szolgáltak fel, amit csipesszel fogott a hölgy, és pár perc múlva már el is vitt. Annyira forró volt, hogy égette a bőrömet, nem mondanám kellemesnek.
Szigorúan csakis vizet ittam, már nem is kellet mondanom, hogy de l’eau s’il vous plaît, a hölgy rám nézett, és máris hozta. Később egyszer ittam coca zérót, és teát, amit porcelán csészében tálaltak. Ebben a csodálatosan kényelmes luxusban észrevétlenül gyorsabban teltek az órák. Kihasználtam, hogy a fotelt egy gombnyomással teljesen vízszintbe állíthattam, a turista osztályon még félig fekvőbe sem lehetett, a párna is nagyobb, így ebéd után kéjesen beburkolóztam a pihe-puha takaróba, és élveztem, hogy kinyújthatom a lábamat. Miközben a fülhallgatón andalító zene szólt a szeretteimre gondoltam. Felidéztem magamban az elmúlt hetek eseményeit, az unokákkal töltött csodás pillanatokat, és hálát adtam a Jóistennek, hogy újra eljöhettem. Az Airfrance légitársaság nem is tudja, hogy most, a tizenkilencedik utamon mennyire jót tett velem ezzel a luxus helyzettel. Félálomban úgy éreztem, megérdemeltem, hiszen nem sajnáltam időt, pénzt, fáradtságot, hogy az unokáimmal lehessek. Ahogy írtam egy régi versemben első unokámnak, Sophienak, kétéves korában: Átutaztam érted a fél világot, hogy halljam, ahogy a Ajiiii-t! kiáltod. (Sophie januárban tíz éves lesz.) Bóbiskolás közben írótárs barátnőm, Ilona hangját hallottam, amilyen dallamosan a szia Zsuzsát szokta mondani a telefonba. Halálhíre nyaralásom közben ért, utána nem volt olyan este, hogy ne gondoltam volna rá. Elképzeltem mit érezhetett kórházba kerülve. Pótolhatatlan űrt hagyott bennem, a tizenegy éve elhunyt anyukámnál érzek hasonlót. Jól esett fekve pihenni. Ez a turista osztály szűk helyén nem lehetséges. Esetleg akkor, ha véletlenül üres a szék mellettünk, de ekkor is macerás a fekvés. Most annyira nem akaródzott felkelnem, hogy csak este hat órakor szántam rá magam egy kis mozizásra.
Nemsokára hozták a vacsorát, amit nem részletezek, mert nem kértem el. Előrelátóan a párizsi átszállás gyötrelmeire, ismerve a CDG reptér mosdó elérhetőség viszonyait, a hosszú sorbaállást, inkább nem reszkíroztam meg elrontani a jelenlegi kellemes közérzetemet holmi tökéletesen grillezett lazaccal padlizsán morzsával, kandírozott paradicsomos quinoával, tejszínes csőben sütött susuval (chouchoux), és a bizonyára istenien csokis browniéról nem is beszélve. A hölgy kicsit csodálkozott, hogy én, a Madame nem kérem mindezeket, de máris hozta a finom vizet és a teát. Lassan közeledett a leszállás. A fotón a kis repülőgép a vonal végére ért, huszonhét perc volt már csak hátra. Szívem szerint maradtam voltam még. Ilyen érzésem sem volt eddig a tizenegyórás repülés után az elmúlt tizenöt évben. Persze ezt csak Budapestig gondoltam, hosszabb út már nem hiányzott.
A napokban megnéztem a jövő évi Business Class jegyárakat. Nem hiszem, hogy valaha is elérhető lesz számomra. De fő az optimizmus! Forrest Gump anyukája mindig azt mondta, hogy Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Soha nem tudhatod mit kapsz. Ki tudja, jövőre lehet, hogy én leszek a sokmilliomodik utazó, és ingyen felajánlják a Business kabint. Vagy nyerek a Lottón, nem számít majd az összeg, simán megveszem a luxus jegyet. Ehhez mondjuk lottózni kéne. Az biztos, hogy ezentúl már irigykedve fogok átmenni az Economy helyemre a Business fülkék között. Mindenesetre tágra nyitom a szemem, hátha meglátok egy francia üzletembert, akinek „véletlenül” a karjaiba omlok, (én a nagymama, így hetvenen túl.) Elvesz feleségül, és utána együtt utazzuk be a világot a Business osztályon. Korkülönbség nem számít. Omnia vincit amor. Ha valaki azt hiszi, ez a latin mondás csak a mesékben igaz, nagyot téved. A francia Première dame, Brigitte Macron pont egykorú velem.
– Borzasztó dolog meghalni (…). – Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet… Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek… Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe. (Wass Albert: A funtinelli boszorkány)
“…már tudok a férfiakkal rendesen is beszélgetni, mert van, aki tényleg csak beszélgetni akar velem, míg korábban kifejezetten nehezen viseltem az ebből adódó konfliktusokat.” *
(mondatértelmezés)
Olvasom a színésznő “vallomását”, akinek nőiessége töretlen hatással van rám. De gondolatai most elnyomják a személye által bennem rendre kiváltott érzéki benyomást. Az jut eszembe, hogy mennyire nem működött, amikor már ifjú koromban próbálkoztam “csak” barátkozni a lányokkal. Fiú kortársaim egyszerűen kiröhögtek, az érintett lányok pedig – mint azt néhányan a sokadik érettségi találkozókon beszélgetve elmondták – gátlásos balfácánságnak vélték a csak intellektuális közeledésemet. Tény, hogy aki a másik nemben csak szexpartnert keres nem a nála idősebbeket részesíti előnyben. Az is igaz, hogy férfiak előnye ebben a “versenyben” biológiai, a szaporodási képesség tovább fennáll, és gazdaságilag is eltartóképesebbek. Ez nem igazságos, csak az esetek többségében tény. A dolgok azért változnak. A kommunikáció nő és férfi között szabadabb lett. Már nem “kizárt” a barátság sem. Ennek fő oka, hogy a nemiség és a nemek közötti színes viszonyok, megszabadítva az evolúciós tabuktól, ma már nem csak biológiai, hanem egyre inkább társadalmi szinten is újraérzelmezhetővé váltak.
