Gödöllő kultúrváros. Nem ritka itt a több nyelvet beszélő, művelt ember. Mégis, még mindig van, amivel meg tud lepni.

*

A központi újságosbódé mögötti bokrok között guggolt a férfi. Nem láttam, kihez beszél.

– Na, mondjál már valamit! – gügyögte szeretetteljesen.

Trillázó hangot hallottam.

– Gyere csak, gyere közelebb! Úgy-úgy!

Csak nem valami orv-madarász, gurultam dühbe, és indultam meg a füvön a férfi felé.

– S-s-t! – integetett felém.

Egy feketerigó állt vele szemben, úgy egy méterre tőle. Nyugtalanul forgatta a fejét, hol jobb, hol bal szemével nézett a férfira. Megint hallottam a díszes trillákat. De nem a madár fütyült. A férfi.

A rigó egyre közelebb ugrált hozzá, végül kicsit bizonytalan, rövid füttyökkel válaszolgatni kezdett. Beszélgettek, minden „mondat”-nak más volt a dallama.

Végül a férfi felállt, a rigó elrepült, csak én maradtam mozdulatlan.

– Szerelmes szegény! – tárta szét a karját.

– Honnan tudja?

– Megtanultam a nyelvüket.

Az arcomra volt írva, hogy kételkedem.

– Ilyenkor, tavasszal, a hímek párt keresnek. Így hívják a párjukat – füttyögött. – És a nőstény így válaszol – folytatta.

Nevetni akartam, de akkor a bokrok közül előhussant egy másik rigó, és rákezdett a hímek hívó dalára.

---

---

---

---

---