illusztráció: pixabay.com

Az emberiség mindig mítoszok szerint működött. A mítoszok érvényességvesztése – vagy ha úgy tetszik, az isten(ek) halála – azzal jár, hogy a közös jövőkép elveszik, aminek szükségszerű következményeként zajlik a civilizáció, és az azt alkotó kultúrák felbomlása. Új, közösen létrehozott és elfogadott jövőképre lenne szükség egy olyan környezetben, ahol evidenciává lett, a megegyezés szükségessége, mert megváltoztathatatlan tény a különbözőség. A tudomány által támogatott, a tudatosodásban megnyilvánuló felnőtt társadalommá válás állapotában nem járható út az új isten teremtés. Nem megoldás az sem, ha új sámánok kezdenek működni az új, virtuális emelvényeken. Egyértelművé vált, hogy a szellemi önmegvalósítás anyagi áldozathozatallal jár. Ezt nem elég prédikálni, az eddigi létezésmódon kell gyökeresen változtatni. Ehhez, ideaként, egy lehetőség a „szentség” minőségi újraértelmezése, olyan állapotként, amikor azért nincs vesztenivaló, mert nincs kielégítetlen szükséglet sem. Olyan szellemi egyensúlyi állapot kívánatos, amelyben a „szent” megelégedett magával és a világgal. Csak az a tett válik igazán hitelessé, ami a cselekvő belső hajtóerejéből fakad.

Suhajda Zsuzsa fotója ( Gödöllői Fotós Kör)

Egy járvány nem az egyén betegsége, hanem a társadalomé. Egy lakatlan szigeten a magányos hajótörött csak maga felelős az egészségéért. Genetikai és egyéb tulajdonságait, amelyek betegségekre hajlamosítják, nem tudja érdemben befolyásolni, de életmódja kockázatait igen. Persze az utóbbiak felismerése sem könnyű egyedül. Az egészségügynek éppen az a feladata, hogy abban támogassa az egyént, amire önmaga nem képes. De egészségesnek lenni akarni csak az egyén tud. A nyugdíjas vásárlási sáv bevezetése annak biztosítására szolgál, hogy a vírusbetegségre – a rendelkezésre álló adatok alapján – legfogékonyabb korban lévőket, a 65 évnél idősebbeket védjék a többiektől megkapható fertőzéstől. Ez egy felkínált lehetőség számukra. Hogy egyéb időszakok is nyitottak számukra, szabadságukat jelzi. A pozitív diszkrimináció ára, a többieknek a számukra biztosított sávból való kitiltása, nem elviselhetetlen teher. A felvetés, hogy sokkal több védett korú jár a nem számukra kijelölt időben nem tényszerű, sőt valótlan, pontosabban csak az ő kitiltásuk állapotához képest igaz. Azt jelzi, hogy a panaszkodó a saját javára akarja korlátozni mások jogait, úgy, hogy a dolog az ő szempontjából teljesen indokolhatatlan.

illusztráció: pixabay.com

Ősszel a kertes házak előtt, száznyolcvan forintos, biológiailag lebomló, kukoricakeményítőt tartalmazó anyagból készült zsákokba gyűjtve, sorakozik a “zöldhulladék”. Mióta tilos az avar égetése, a zsákok a házak kertjében élő fák leveleivel vannak tele. A közeli parkba és erdőbe az itt lakók szívesen mennek sétálni, természetes környezetet keresve. Onnan senkinek sem jut eszébe elvinni az ilyenkor a lehullott, száraz lombot. A tisztára söprött udvaraikon elégedetten végigtekintők nem gondolnak arra, hogy miből pótlódnak a telkükön a talajban az évek óta összegyűjtött levelekkel eltávolított hasznos anyagok. Ma már lehet tudni, hogy a monokultúrás mezőgazdálkodás kizsigereli a talajt. Azt, hogy mégis így művelik a földet, a hatékonysággal és a mennyiségi élelmiszertermelés kényszerével indokolják. A kertes házak tulajdonosait már nem a termelés motiválja, hanem egyfajta kertszépség ideál, tömör gyeppel, rendezett virágokkal. Így, amikor észlelik a kert tápanyagszegénységét, szaladnak a kertészetbe trágyáért. Ott kapható, jó áron, az a komposzt is, amit a tőlük elszállított zöldhulladékból állítanak elő.

Almási Lajos alkotása

A demokrácia legalapvetőbb feltétele annak elfogadása, hogy nem vagyunk különbek, mint a többiek. Persze az is nyilvánvaló, hogy a dolog csak úgy tud működni, ha a többiek is így gondolják. Már ebből a kiemelt szempontból is világosan látszik, hogy a demokráciát működtetni folyamatos, soha be nem fejezhető napi munka, saját magunkon és egymáson. Sir Winston Leonard Spencer Churchill közismert mondása, “a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik” – ugyanerre világít rá. Ez a mondat nem tagadja a próbálkozást, de felhívja a figyelmet a minden változtatással kapcsolatos szükséges óvatosságra. Mivel a demokrácia emberek közötti viszonyháló, nagyon sérülékeny; fenntartásához bizalom, és elfogadott közösen vallott hiedelmek is kellenek. A szükséges közös nevező nem transzcendens, hanem emberi, olyan, ami feltételezi a közjó lehetőségét. Egy ilyen létezésnek alapvető feltétele az átláthatóság. Ami azért is fontos, hogy lehessen tudni, éppen mennyi aktivitásra van szükség az együttéléshez nélkülözhetetlen empátia működtetéséhez. Ezt a mondatot Melania Trump írta a Twitteren férje elnökválasztási veresége után.

Almási Lajos rajza

Sokan hiszik, adott feltételek között jogosan, hogy gazdagnak lenni biztonságosabb, mint szegénynek. Azt kevesebben tudják, mi a függetlenség. Ők sem gondolnak bele, hogy akkor független valaki, ha szükségleteit a maga erejéből ki tudja elégíteni. Nem értik, hogy a felhalmozott pénz is “más” tényezőktől függés. A pénz értéke a társadalmi viszonyrendszer függvénye. A vagyonra támaszkodás is függés, akkor is, ha sokan biztosítéknak vélik a vagyont. Az ideális önállóság mentes minden külső, idegen, erősebb jogán gyakorolt befolyástól és beleszólástól. Olyan életmód, amely lehetővé teszi a saját létezés feltételeinek megválasztását. Ez – mint a teljesség – kivitelezhetetlen vágykép. Bebizonyosodott, hogy a vagyon önmagában nem elég biztosíték, számtalanszor fosztottak meg tőle embercsoportokat a történelemben. És a mégoly tökéletes társadalomban létezés sem lehet független a természettől. Az elérhető személyes függetlenség nem jelenti azt, hogy nem kell együttműködni mással. Az anyagi nem függés nem önálló érték. Akik ezt vallják, tévesen azonosítják biztonságuk fő tényezőjeként. Meg kell érteni, hogy a bizonytalanság nem szüntethető meg, mert a valóság egyik, örök paramétere.

Almási Lajos alkotása

Komolyan így gondolja, aki mondja? Nem csak pillanatnyi az érzett elkeseredés? A valóban megélt, tényleg volt „régen”-t, vesszük számításba? Egy testi öregedés keserűségétől megtisztított jelenből tudunk visszanézni? Sok a megválaszolandó kérdés. A balgaság fiatalon sem erény, de az idő gyógyítja. De bölcsesség csak annak jut, aki eleget tesz érte. A „minden” akarása a semmibe markol. A számtalan próbálkozással kiválasztott valaminek kell egyre jobban valamilyennek lennie. Valaminek, ami mindenkinek más. Helyesen akarni megtanulható. Nagy kérdés, mi a „jobb”, a régi sovány, vagy az újabb kövér szegénység. Abban, ha ma rosszabb, mint egykor, nem az út a hibás, nem is a táj, hanem az utazó. A jó nem állapot, hanem viszony, nem cél, hanem irány. A személyes lehetőségeket nyilvánvalóan befolyásolják a környezeti feltételek. De az, hogy valaki saját életidejében, adott kapcsolatai mellett, bejárt élettereiben mennyit tud kihozni magából nem a külvilágon múlik, hanem saját teremtőképességén. Azon, hogy mennyire képes önmagával kitölteni mindenkori jelenét. Aki csak használja a világot, annak öregségére egyre kevesebb marad. Aki elfogyó testéből szellemet épít, az nyugodtan várhatja a halált. Akinek régen jobb volt, az hiába élt.

Almási Lajos alkotása

A cím egy közgazdász konferencián természetesen hatna, de nem ott hangzott el, hanem az “operatív törzs” széles közvéleménynek szánt tájékoztatóján. Mindez egy olyan országban, ahol a lakosság több mint fele egyáltalán nem olvas, a matematikához való viszonya pedig még többeknek elég távoli. Egy olyan országban, ahol a fenti mondat a gyorsulás csökkenéseként biztosan nem közérthető. Bármilyen mennyiség időbeli változása leírható egy függvénnyel, ahol a függőleges tengely a mennyiséget, a vízszintes az időt ábrázolja. Ha mennyiség a megtett út, a meredekség a sebesség. Ha a mennyiség a sebesség, akkor van gyorsulás csökkenés, ha a meredekség esik. De ettől még gyorsulás van továbbra is. A használt ráta kifejezés: arány, két mennyiség viszonya. Ennyi matematika elég, most nem az ismeretterjesztés a cél. Azért hangzott el ez a mondat, mert benne van a lassulás kifejezés, ami a romló adatok esetében jó hír. Az, hogy a kijelentés tartalma felfogható-e a magyar lakosság többségének számára, láthatóan nem tényező a kommunikátoroknál. Ha az igazság nem hasznos, misztifikálni kell. A dolog kicsit arra hajaz, mintha az orvos azt mondaná a betegnek, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy rákja van, a jó pedig, hogy a rák terjedése kicsit lassult.

A mondatban erősnek tűnik a vagy-vagy jellegű választás igénye. De nézzük, mi az, amit valójában mond. Mindenekelőtt elengedhetetlenül szükséges meghatározni, mi is az EU? Tényleg áhított cél-e, vagy valami más elérésének eszköze? Az Európai Unió (EU) gazdasági és politikai egyesülés, melyet olyan európai országok alkotnak, amelyek elkötelezettek a regionális integráció iránt. Magyarország ezzel az elkötelezettséggel lépett be, hosszú befogadási eljárás után, ebbe az akkor már létező, ma is nyitott szervezetbe. Így már nyilvánvalóan nem cél, hiszen országunk már maga is az EU. Tehát, ha úgy tetszik, eszköz, de ugyanakkor felvállalt feladat is. De mi a jövőkép? Mi az, amire, felismerve a lét törvényeit, időt, erőfeszítést, figyelmet, szeretetet és tiszteletet összpontosítani érdemes? Mi az, ami alapján tudhatjuk, hogy amit csinálunk jó vagy rossz? Mitől lesz az EU olyan cselekvési tér, amiben jól élhetünk, vagy ha emelkedettebben fogalmazunk: jók – és talán olykor boldogok is – tudunk lenni? Nem az ösztönindulat, szembenállás, hanem a kölcsönös empátia-építés és a pozitív kimenetelű együttműködés kell a közös sikerhez. Az EU nekünk valójában se nem cél, se nem eszköz, hanem maga az út, az élet, a jelenlét.

A mondatot – most – egy “politikus” mondta. Olcsó élcelődés lenne, hogy a kivezetés feltételezi a bevezetést. Sokadszor felsejlik, hogy a nyelv veszélyes fegyver, gyakran sül el visszafelé. A hálapénz olyan evidencia mifelénk, amiről mindenki tud, de senki nem akar foglalkozni vele. Már maga a fogalom is farizeus. Sok kínlódással lehet csak elhatárolni a vesztegetéstől, ami minden jogállamban köztörvényes bűncselekmény. Vannak, akik az ajándékozáshoz kötéssel enyhítik elfogadását. Az igazi specialitás itt abban van, hogy olyasmiért adják, aminek értéke nehezen forintosítható: egészségért. Pontosabban a gyógyulás reményéért. A mértéke nem kirívó, egy olcsó köztelek megszerzése – egy hamarosan fejlesztendő helyen – jóval több pénzt hozó “hálát” generál. Csak látszólag világos, kinek jó, ha “kivezetik” – honnan is? – ezt az “intézményt”. Az adónak sokszor – növelve hitét a gyógyulásban – gyógyszer, a kapónak gyakran nélkülözhetetlen megélhetési forrás. Nincs olyan normális polgár, aki a hálapénz megszüntetésének szándékát ellenezné. De, aki belát az “egészségügy” mindennapi valóságába, nem gondolhatja komolyan, hogy az előnyhöz jutás kiskapuját az orvosi bérek akármekkora emelésével be lehet zárni.

kiemelt kép: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

A mai (adat)kapitalizmusban a fogyasztó, a felhasználó a legfontosabb “termék”. Ami áruvá tehető, az nem lehet ingyen a használónak, annak ellenértékét behajtják a “gyártók/szolgáltatók”. A gazdaságnak, amiben élünk, legfőbb hazugsága, hogy létezik szabadpiac. Ha bárki “piacra” termel/szolgáltat, a bevételeinek minimálisan azonosnak kell lennie a kiadásaival, sőt a növekedés- és sikerközpontú gazdaságban a nyereség – a bevételek és kiadások pozitív különbsége – „elvárás”. Ingyen csak bizonyos természeti javak vannak – egyelőre -, és az, ami törvényesen jár, de azért küzdeni kell. Az információrobbanás és az azzal járó információ-túltengés körülményei között az emberi kapcsolattartás és az információhoz jutás olyan szükségletek, amik mindenkinek járnak, kielégítésük nem lehet a monopolizált és manipulált “piac” profit-vadászterülete. Az emberi közösség rítusai nem nyereségforrások. A kapcsolatok piacosítása, az emberi vágyak fogyasztássá degradálása jóvátehetetlen károkat okoz mind a társadalomban, mind a természetben. Ez az emberi lét szabadságának egyik legnagyobb kihívása.