A “művészet” (is) keresi a helyét.
Jó hétvégém volt. Két kiállítást is meg tudtam nézni úgy, hogy csak néhány száz méterre mozdultam ki a házamból. Már jó ideje foglalkoztat az egyediség és tömegesség viszonya, de csak most a két tárlat egymás utáni és egymást kiegészítő, teljessé tévő hatása után derengett fel bennem, hogy ez a “kérdésfelvetés” a mai művészet talán legalapvetőbb dilemmája.
Mai valóságunk jól látható sajátossága, hogy a tömegember tömegtermékeket fogyasztva éli tömeges, szinte teljesen egyforma és azonos mindennapjait. Már csak egy kisebbség törekszik arra, hogy valahogy különbözzön. De ez a csoport sem azonosítható már elitként. Egyre növekszik azok száma, akik a nyáj-meleg, másság-mentes azonosság-identitásban vélik megtalálni maguknak a
legfőbb értékként kezelt biztonságot.
A Florárium kiállítás alkotói – mind (fiatal) nők – arra vállalkoztak, hogy a helyi művészeti egyediség tradícióiból hozzanak létre színvonalas, tömegesen alkalmazható iparművészeti formákat, motívumokat. Ezt nagyon meggyőzően tették. A GIM ház (Gödöllői Iparművészeti Műhely) puritán, de példásan igényes környezete kiváló helyszínnek bizonyult.
Az Esőnap kiállításon a GÖMB (Gödöllői Művészbarátok) csoport
különböző műfajú és korú alkotói, kihasználva a kiállítótér – a Nagy Sándor Ház – adottságait, az amúgy is sokféleképpen egyedi műtárgyakat egyénítik még tovább a varázslatos atmoszférájú épület enteriőrjeibe helyezve el őket. Az alkotói megközelítések és eszközök kavalkádja inspiráló volt, bizonyította a különbözés élmény és általában élet gazdagító voltát.
Mindkét kiállítás koncepcióban tetten érhető a törekvés arra, hogy
helyet találjon a művészi létezésmódnak a mindennapokban. Én még azt az üzenetet is felfedezni véltem, talán függetlenül a rendezők közvetlen szándékától, hogy művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes.
Mindkét tárlat – bár gyökeresen más módon – felhívja a látogató
(betévedő?) fenntarthatatlan anyagi felhalmozás kulisszái között rohanva botladozó, elmélyedésre egyre alkalmatlanabb ember (néző?) figyelmét arra, hogy csak a minőség felé van kiút. És az a tanulság is bátran levonható, hogy ha túl akarunk élni, sokkal több teret kell biztosítani az életünkben a művészetnek. Ehhez az alkotást magát kell – egyszerre alkotói és befogadói gesztusként – a mindennapok szerves részévé tenni. Az életben és nem a piacon kell egymásra találnia a művésznek és a műélvezőnek, nota bene akár
önmagunkban. Ez a viszony az, ami értő és építő továbbvitele lehet a
gödöllői művészeti tradícióknak is.
