És végre! Idén megjelenik harmadik regényem, úgyhogy ha van kedvetek, segítsetek nekem, hogy ismét olyan szuper borítója legyen, mint az előzőknek!

Egy kis segítség a tervezéshez:

SZERZŐ, CÍM: Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine

RÖVID TÖRTÉNET spoiler nélkül, amolyan fülszöveg féle:

Lilla és Eszter két ellentétes személyiség, a gimnáziumi évek alatt barátkoznak össze. Egyikük sorsa sem könnyű, mindkettejük életét meghatározza egy bántalmazó kapcsolat, vagy család, a barátságuk jelenti számukra a menekülést. Mindaddig, míg mind a ketten egyszerre bele nem szeretnek Olivérbe, a nehéz sorsú zenészbe. Innentől árulások, titkok övezik hármuk kapcsolatát, melynek végkifejlete csak tragédia lehet.

Évek múltán Eszter lesz az, aki felvállalja, hogy végigmegy még egyszer azon az úton, amit közösen tettek meg, hátha meg lehet még egymásnak bocsátani és újrakezdeni. A dolog azonban nem talál viszonzásra, Lilla hallgat, Olivér pedig halott. Az egyetlen, ami az igazsághoz elvezet, ha Lilla és Eszter mindketten hazamennek és végiglépkednek az ismerős utakon, minden akkordon, minden utcán, minden apró kis kövön. Ahogy a zenében is felcsendül újra meg újra a refrén, ahogy a darab végére érve, az elejétől meg kell ismételni a végéig a zeneművet (da capo al fine), úgy kell az olvasónak is újra meg újra végigmennie a történteken, hogy meglássa az igazságot. A másik ember igazságát, mely mindegyik szereplő nézőpontjában másként hangzik.

Vajon milyen új titkokra, árulásokra derül fény az utazás alatt?

Hogyan lesznek az árulókból elárultak, és vajon meg lehet-e állítani a (tragédiák sorát) zenét, és befejezni a végénél a (történetét) dalt, vagy az egész folytatódni fog, ismétlődni újra és újra?

ÉRINTETT TÉMÁK:

családon belüli erőszak

bántalmazó kapcsolat

barátság

szerelmi háromszög

árulás, megbocsátás

hazatérés, szembenézés az igazsággal

FONTOS SZIMBÓLUMOK a regényben:

– a zene, és azon belül is az ismétlődés (pl. refrén, vagy a da capo al fine)

– az idő és a dolgok végtelensége, ismétlődése, pl. Möbiusz-szalag

– az utazás, pontosabban a hazatérés, mely egyszerre belső és fizikai utazást is jelent.

HELYSZÍN:

A történet Magyarországon játszódik a jelenben, a helyszínnek nincs konkrét jelentősége, csak magának az utazásnak

SZEREPLŐK KÜLSEJE:

Lilla: szőke, dekoratív, impulzív, nagyon csinos nő

Eszter: sötét göndör hajú, légies nő, művészlélek

Olivér: nagyon magas, inkább érdekes, mint szép arcú férfi, zenész

A regény több főszereplős, összességében egyikük sem hangsúlyos, hármójuk kapcsolata a fontos, tehát ha megjelennek a borítón, akkor egyszerre mind legyen ott. A könyvben egyébként még számos mellékszereplő felbukkan, akiknek a személyes sorsa szintén hangsúlyos.

A regény a Könyvmolyképző Kiadó Arany Pöttyös sorozatában jelenik meg.

Egy pályázó több tervet is beadhat, de fontos, hogy ezek valóban különbözzenek egymástól, szóval ha egy képhez többféle betűtípussal terveztek borítót, küldjétek azt, ami nektek a legjobban tetszik.

A NYEREMÉNY:

Idén is választani fogok a pályázati tervek közül több olyat, amit Katona Ildikó kiadóvezető figyelmébe ajánlok, és egyet, ami számomra a legkifejezőbb. Ennek készítője dedikált példányt kap tőlem a könyvből.

A végleges borítóról minden esetben a Könyvmolyképző Kiadó vezetője dönt.

Kérlek, nagyon figyeljetek arra, hogy jogtiszta fotót használjatok. Vagy saját munkával dolgozzatok, vagy a következő két oldal valamelyikén nézelődjetek: https://www.dreamstime.com/

HATÁRIDŐ ÉS LEADÁS:

– a tervek leadási határideje 2022. augusztus 21. (vasárnap) éjfél

– a leadás módja: küldd el a képet üzenetben a Facebook oldalamra!

Jó munkát!

Hiszem, hogy a dolgok nem váratlanul történnek velünk. Hiszem hogy a velünk bekövetkező történések éppúgy rendeződnek, készülnek, mint a molekulák, más molekulákkal való találkozások alkalmával. Keresik helyüket,vonzzanak és taszítanak, löknek és közelebb húzódnak hozzánk. Éppúgy, ahogy könyvek, versek, még nem ismert hangok húzódnak közelebb hozzám, vagy taszítanak messzire.

Néhány éve – hála az Irkának – érzem, tudom, hogy jó verset olvasni olyan, mintha ünnepi vacsorára készülődnék. A legjobb alapanyagot keresem, alkalmat, időt, hogy valami tápláló jusson el hozzám a sok üres, semmitmondó poszt után. Hogy valami mélyen emberit fogyasszak: valamit, ami nem mindennapi, mégis a mindennapokról szól.

Sokszor megrettentem már a mai költészettől, ami érthetetlenül, élesen, acélosan meredt a semmiben, és úgy olvastam, mintha mezőgazdasági jelentést tanulmányoznék kínai nyelven.

Izsó Zita versei nem ilyenek. Mélyen emberiek, teljességgel érthetőek, élesek, fájóak. Nem pihentetni akar, hanem felébreszteni. Valamiért úgy éreztem a napokban, hogy Izsó Zitát kell olvasnom.

Verseskönyvet rendeltem hát tőle, egyszerre kettőt is. Kinyitottam a 2018-ban megjelent Éjszakai földet érés című könyv lapjait, várva, hogy mit üzen ma nekem. Mintha a ma történeseiről szólna: a háború borzalmairól, amik, úgy tűnnek, mindig aktuálisak: ostromról, behúzott függönyökről, félig rombolt házakról, befogadóállomásokról, határátkelésről. Csak a nevek változtak: Aleppó helyett Mariupol,

A molekulák, vadászgépek, országok rendeződnek, helyüket keresik, csak az emberek és a versek szeretnének megállapodni, nyugovóra térni egy puha kanapé ülésén.

Izsó Zita: Fakír

Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.

Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig
megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak
az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.

Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.

Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.

Bizonyára minden családban megvan az a szituáció, amikor egy-egy összejövetelen, ünnepek alkalmából sztorizni kezdenek az öregek, és felemlegetik utódaiknak az unalomig ismert történeteket a nagyapáról, dédnagymamáról. Bizonyára minden családban lóg is a falon egy régi fénykép ezekről az ismeretlen ősökről, fekete-fehér fotó, melyen legjobb ruhájában bámul mindenki mereven a kamerába. És bizonyára akad minden családban a szekrények mélyén néhány nipp a nagymamától, egy-két megsárgult papíros, emlék, bizonyítvány, valami tárgy, ami bizonyítja, hogy itt járt ezen a földön. Jón Kalman Stefánsson: A ​halaknak nincs lábuk bővebben… →

Pedig a regény jól felépített és briliánsan szerkesztett, hiszen visszafelé olvassuk az időrendet. Mondjuk néha elgondolkozom azon, hogy tényleg szükség van-e a lineáris történetmesélés helyett különböző légtornász mutatványokra egy írónak ahhoz, hogy kiemelkedjen a tömegből? Persze kell egy pluszt adnia az írásnak, és bátran vállon veregetheti magát Schulman is, hogy perfektül megoldotta ezt, sehol nem akadok el, követhető az időrendiség, az ok-okozat láncolat visszafelé is, remekül rímelnek a közbeékelt jelenetek is a jelen időben, de végtére is mi szükség volt erre?

Alex Schulman: A ​túlélők bővebben… →

Vannak fogalmak, melyeknek jelentése állandó, de vannak olyanok is, amelyek változnak… A ” ki vagyok én, és hol van a hazám” kérdésre több évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt a válasz… Akkoriban még érvényes volt Euripidész megállapítása, mely szerint “nagyobb kín nincs, mint ha az ember elveszti hazája földjét.”

Ma, a XXI. században hazánkban szinte nincs olyan család, ahonnan valaki útra ne kelt volna. Más-más országban élnek, ott próbálnak érvényesülni, gyermekei már onnan házasodnak, ezért idővel elhal a hazájukból kiszakított gyökérzetük is.

Feketéné Bencsik Julianna ötödik kötete elgondolkodtató regény  egy kétségekkel teli nőről, aki hazájától távol próbál meg boldogulni. Talán még soha nem volt aktuálisabb erről a témáról írni: vajon mi lesz az ára a szabadságnak egy globalizált világban, hogyan lehet gyökértelenül élni, mit lehet a leszármazottaknak egy idegen haza emlékeiből átadni?

A gödöllői szerző könyve megvásárolható a bookline áruházban, a regény bemutatója a gödöllői városi könyvtárban 2022 tavaszán lesz.

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.

Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

A libri irodalmi díj listájára is felkerült az elsőkötetes Halász Rita regénye, a Mély levegő. Egy válás története a rövid könyv, szinte egyetlen, mély levegővel végigolvasható :-). Volt, ami tetszett benne, és volt, ami nagyon nem. Az eleje kifejezetten idegesítő volt, egy harmincas anyuka unalmas rinyálása, de szerencsére néhány oldal után változott a szöveg minősége. Számomra a legjobb részek a mellékszereplőkhöz köthetők: az apa és anya figurája telitalálat, zsörtölődésük élvezetessé tette a regényt. Szerettem a főhős néha filozófikus eszmefuttatásait is: a gamerek világába helyezett teremtés a csúcs, ahogy egyre magasabb szinteket kell teljesíteni az emberiségnek.

“Az is elképzelhető, mondom később, hogy ez egy játék. Kódokat kell feltörnünk, hogy továbbmehessünk. Megvan a tűz, mehetsz a következő szintre, feltaláltad a kereket, lépj tovább, papír, szövőszék, ugorj egyet, gőz, elektromosság, internet. A végén pedig ott a kulcs. Ha megtaláljuk, megmenekülünk. De ki tudja, hogy jó úton haladunk-e, talán nem ezeket a kódokat kellene feltörni. Talán más tudásra, más képességekre van szükségünk a meneküléshez, és ez az egész zsákutca. Lehetséges, hogy egyszerre több teremtése van, és egymással versenyeztet minket.”

És persze a regénybe szőtt mesék is tetszettek, különösen az évszakokról szóló nyár és ősz vitája, élveztem a regényen átfolyó víz motívumát,  a cseppet sem finomkodó, őszinte hangot, és szerettem a humorát is:

“Boldogok, akik a bírósági tárgyalás előtt hánynak, mert ők megkönnyebbülnek.”

A vége kissé megint elkedvetlenített, ellaposodott, szétcsúszott, akárcsak a főhős személyisége, aki végighaluzza a bírósági tárgyalást. Értem én az írói szándékot emögött, de nekem akkor is hiányzott a katarzis, a regény leült a végére, nem hagyott teret a további gondolatoknak. Azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy olvastam egy majdnem jó kortárs női regényt, de valószínűleg egy év múlva már semmire sem fogok belőle emlékezni…

Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan az Irka nyolcadik antológiája, melyben húsz szerző ír tájakról, városokról, idegen, valóságos, vagy képzeletbeli úti élményekről. Elutazhatsz velük számos országba, megismerkedhetsz idegen kultúrákkal, szokásokkal, felülhetsz melléjük a vonatra, repülőre, buszra. A Gödöllői Fotós Kör, valamint a szerzők saját fotóival gazdagon illusztrált kötet kellemes útitárs lesz bármilyen utazáshoz.

Ahogy azt megszokhattuk az Irka antológiákban, minden szerző a maga stílusában dolgozta fel a témát, így vannak a kötetben komolyabb versek, ízletes és kevésbé gusztusos gasztronómiai élményekkel tűzdelt novellák, a fantasy határát súroló írások, humoros és elgondolkodtató szövegek egyaránt.  A könyvet még 2019 nyarán kezdte el tervezgetni a gödöllői könyvtárban működő helyi és környékbeli alkotók csoportja, akkor még nem sejtették, hogy hamarosan nem, hogy utazni nem tudunk, de már az utcára sem léphetünk ki, négy fal közé szorulunk, és az eddigi normálisnak tűnő életünk átfordul egy 25. században játszódó scifi novellába. A világ megváltozott körülöttünk, a lehetőségek beszűkültek, így nem maradt más, mint a gondolatok segítségével bejárni a világot.

A könyv hamarosan elkészül, de a kötet bemutatójára még várni kell egy kicsit. Az alkotók remélik, hogy júniusban már az Ünnepi Könyvhéten kerülhet sor erre a programra. Addig is a könyvtárban március végétől kölcsönözhető, illetve önköltségi áron megvásárolható az Öt perc indulásig gödöllői antológia.