Suttyó
– Normális maga, Ferenc? – hangzott a megszólított elmeállapotára irányuló kérdés. A fölcsattanó válasz nem is késett:
– Nem én vagyok normális! Maga a normális! – tiltakozott Ferike céklavörös fejjel. Minek nem nézné őt Rozi, a nagylány! A netán szegről-végről rokon, vagy talán távolról sem. A pöttöm legényke szókincsében még nem szerepeltek idegen szavak, s azt hitte, megint sértő jelzőt akaszt rá ez az egyébként nagyon kedves lény. Az elmarasztalás egyébként indokolt is lett volna – érezte lelke mélyén Ferike – mert’szen oly konokul ellenállt az óvodába készülődésnek, hogy Rozi angyali türelme végül is semmivé foszlott.
A két nagyobb testvér jó gyerek volt. A családban a „nagyok”. Ferike csak két évvel utánuk született, mégis rajta ragadt a „kicsi” minősítés. Ezt nem tudta ellensúlyozni a Rozival magázódás sem, mely igazán felnőttes szokásnak látszott. Emberkénk érzelmei Rozi iránt odáig alakultak, hogy megígértette vele: megvárja, amíg megnő, s akkor feleségül veszi. Aztán Rozi tényleg feleségül ment – haza a falujába. Ettől Ferike vérig sértődött.
Szülei, hogy önérzetét helyre billentsék, szereztek neki egy simaszőrű magyar vizslát. A „nagyok” nem, csak ő kapott ilyen komoly megbízatást! A „kicsi” egyszerre gazda lett. Az ebnek – neve még nem lévén – hosszas tanakodás, válogatás után a Suttyó nevet adták.
Aztán Rozi pótlására megjelent Mári. Pótlás? Ferikénél semmikép. Nyomába sem léphetett a nehezen felejthető Rozinak. Mári a háztartásban sem tudott teljes értékűn segíteni. Rendes lány volt, jó szándéka is kétségtelen, de gyakorlati tudása – hát az bizony híjas volt. „Csak tunnám!… csak tunnám” – mondogatta gyakran mentségül. Suttyó, a bohó kölyökkutya, előítélet nélkül fogadta. Még bevásárolni is elkísérte. Sőt!
Mári szorgosan eljárt. Nemcsak a piacra, boltba. Hanem ha tehette, János tizedest is fölkereste. S ha az is szolgálaton kívül volt, együtt sétálgattak, beszélgettek, tervezgettek. Ennek tanúi ugyan csak a szigeti óriás platánok voltak, leszámítva Suttyót, aki inkább velük tartott csöndes pihenő helyett. Vagy netán Ferikével játszadozott volna. Így hát mi sem tudhatunk részleteket ezekről a sétákról.
Mári azonban nagyon derék, vallásos lány volt. Időnként szükségét érezte, hogy a gyóntató atyával is megossza, ami alkalmasint nyomta lelkét. Hogy mi, mi nem, ezt a gyónási titok szigora fedi jótékonyan. De talán Suttyó! Ö ekkor is hűségesen követte a lányt, aki már csak a templomban vette észre, hogy követi. Ám nem volt elég, hogy a templomba, hanem a gyóntató fülkébe is! Hogy mi volt neki ennyire sürgős és fontos, erre legföljebb az elmélyült eb-lélektan próbálhatna választ találni.
Így aztán a térdeplő, töredelmesen valló Mári mellett Suttyó föl-fölbukkanó feje is megjelent a gyóntató rács keretében. A lány zavartan igyekezett újra s újra visszanyomkodni, de amint Suttyó egy csöpp rést látott, azonnal előfurakodott. Na, így folyt le a környék kétségtelenül legkülönösebb gyónása. Végül rendeződött, s Mári nagy sóhajjal, megkönnyebbülve tért haza… Persze Suttyóval a nyomában.
Ekkortájt az idő, a történelemé – szó szerint rettenetesen – fölgyorsult. Forgószele hamarosan elsodorta Márit, János tizedessel, a „háromszemélyes” gyónással, s magával Suttyóval is. Emlékük a felhők szeszélyesen változó alakzataiban tűnik föl olykor-olykor…
illusztráció: pixabay.com
