Gyanútlanul megállok a Harangvirág utca 11 alatt. A telefont a kezemben szorongatva próbálom kitalálni, jó helyen járok-e. A csaj csak egy címet dobott át, mikor tegnap randira hívott. Kicsit mondjuk égett a pofám, hogy neki jutott eszébe először, de hát tíz per tízes a gádzsi, úgyhogy végül is nem bánom. Bár egy hangyányit be vagyok fosva, mert még rendes randin sem voltam soha, nem hogy rögtön átlógjak egy csajhoz. Végül aztán mégis úgy döntök, hogy becsöngetek, és nem leszek egy kis beszari pöcs.

Ő nyit nekem ajtót. Meg kell hagyni, döglesztően néz ki. Rövid feszes haspólót visel, ami kiemeli kerek melleit, haját pedig szexi lófarokba fogta. De hát az embernek vannak is elvárásai, ha már így áthívják, úgyhogy még szerencse, hogy nem okozott csalódást.

Kissé hevesen betessékel a nappaliba, ami meglepetésként ér. Úgy tűnik, nem akar finomkodni, ami nagyon is bejön. – Nincs kedved felmenni a szobámba?- szegezi nekem a kérdést, miközben zavartan csavargatja egy copfjából kilógó hajtincsét.  Meredten bámulom, hirtelen nyelnem kell egyet. Az ajtó előtt még azt gondoltam, hogy talán mégis otthon kellett volna maradnom EB összefoglalót nézni, de ha rögtön a szobájába megyünk…Még szép, hogy előre engedem a lépcsőn, egyrészt én még nem is tudom, mi merre van, meg hát udvarias is akarok lenni. De igazából rohadtul nem ezért, hanem hogy megbámulhassam a seggét. Arra eddig még nem esett jó kilátás.

Megállunk az ajtó előtt. – Kérlek, ne ijedj meg – néz rám. – Elsőre talán kissé furcsának tűnhet, amit látni fogsz.

– Már mitől ijednék meg? – kérdezem értetlenül. Ennyire csak nem fest rémesen meztelenül.

Nem válaszol. Kitárja az ajtót.

Érzem, ahogy megmerevedik a testem. A szoba tele van plakátolva rólam készült képekkel. Én, ahogy felszállok a sulibuszra. Én, miközben vacsorázom. Én, miközben otthon tévézem, házit írok, videójátékozom. Én, miközben a haverommal beszélgetek a suliudvaron, én fogmosás közben. Én, a fürdőszoba ablakából fotózva, miközben a levetett boxeremet fogva állok a fürdőkád mellett.

Elszorul a torkom, fuldoklom. Megfordulok, és mintha az életem múlna rajta, lerohanok a lépcsőn, majd pedig ki a házból.

Hazáig futok.

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lábam alig érintette a göröngyös talajt, ágak, gyökerek, bokrok nyúltak utánam, de ügyesen kikerültem őket. Szemem végig rajta tartottam, ő is gyors volt, ide-oda szökkenve próbált eltűnni, annyi idő óta még most sem érti, nem áll szándékomban bántani. Meseszép volt, ahogy puha teste el-el tűnt az ágak között, hatalmasokat ugrott, hogy megmássza a nagy köveket. Menekülése felfoghatatlan, hát miért nem érti meg, ő mindazt megtestesíti, amire én vágyom?  Másra sem tudok gondolni, csak rá, gyönyörű kerek formáitól azonnal éledezni kezd a farkam. Ő mégis minden egyes alkalommal, amikor meglát, kilő, mint egy puskagolyó, el, minél messzebb tőlem. Kész lennék meghalni érte, ő mégis menekül. Gyönge teste nem bírja sokáig ezt a kegyetlen iramot. Hamar fáradni kezd, lassul, majd mozgása szétesik, és nekicsapódik az ágaknak. Hangosan nyekken egyet, én pedig felnyüszítek. Egyre közelebb érek hozzá, már látom a fehér pöttyöket rajta, érzem az ízét a számban. Már csak lépésekre vagyok tőle, amikor minden erejét bevetve elrugaszkodik egy kőről, megpördül a levegőben, és halkan suhogva beesik egy babérbokorba. Elnémul az erdő, a színek eltűnnek. Fejjel előre ugrok utána, lábam alatt ropognak a gallyak. Ide-oda forogva kutatok utána, de nemhogy nem látom, már édes otthont jelentő illatát sem érzem többé. Megszégyenülve mászok ki a bokorból, és leülök elé. Vége. Elveszett, hiába volt annyi verejték, annyi mérföld, amit érte futottam.

– Apollón!

– Gazdi! –  Felkapom a fejem, ő biztos tudja, mi történt, ő mindig mindent tud. Hangos csörtetéssel érkezik meg mellém, és hatalmas kezével simogatni kezd, a világ pedig újra reményteli hellyé változik.

– Na, hol van a labda? Csak nem elnyelte a föld? – megszégyenülten hasalok le a földre, orromat a földbe túrom, onnan nézek fel rá szomorúan. Gazdi leguggol hozzám, és megpaskolja a fejem.

– Semmi baj, Apollón, majd veszünk másikat, gyere! – feláll, és máris elindul. Az új reménytől megkönnyebbülve még utoljára odalépek babérrá változott szerelmemhez, leharapok belőle egy ágat, majd a Gazdám után futok.

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Szorongva léptem be a fényes és hangos bálterembe. A falak krémszínűek voltak, cirádás díszítések szaladtak rajtuk körbe-körbe. A padló tükörsima, akár a márvány, a csillár gyertyái olyan fénnyel árasztották el a termet, mintha a nap ontotta volna magából a meleget. Úgy éreztem, jó lenne nekem ott, egynek a sok közül, egyenlőként. Az egyik sarokban ismerős hölgytársaság állt, selymesen koppanó léptekkel indultam feléjük. A kötelező udvariassággal társalogtunk egymással, habár a kis csoport minden tánc előtt megfogyatkozott, majd ismét bővült, olyannak tűnt ez, mint a tenger, egyszer még a lábaidat nyaldossák a hullámok, később pedig messze elmaradnak az előzőek mellett. Számomra veszélyes volt a partról szemlélni a víz játékát. Minden tánc egy apály és dagály gyors egymásutánban, minden alkalommal egyre nagyobbodott a gombóc a torkomban. Két újabb kihagyott keringő után, mialatt ismét a tenger felé nyúltak gondolataim, immár viharfelhők tájékán jártam. Ekkor állt meg előttem egy bársony inget viselő, kék szemű és vörös hajú férfi, bőre tejfehér, arca szeplős, akárcsak az enyém. Ragyogó mosolyt villantott rám, ösztönösen saját göndör tincseimhez nyúltam. Felkért táncolni, én pedig megkönnyebbülve sétáltam utána a táncparkettre. Kezem a kezében tartottam, érintése puha volt, mégis tekintély áradt belőle. A zene megindult, ő pedig vezetett engem lágyan, de magabiztosan. Belevesztem az égszínkék szempárba. Forogtunk, a világ elhalványult. Aztán a varázs hirtelen megszakadt.

Egy idősödő, tagbaszakadt úr lépett oda hozzánk, ritkuló ősz haja diszkréten tapadt a fejére. Megkocogtatta partnerem vállát, megtorpantunk, társam keze lecsúszott a derekamról, az oldala mellett lógott. Az úr súgott neki valamit, ő pedig még jobban elfordult tőlem. A torkomba gyűlt a keserűség, ahogy bocsánatot kért, mély, meleg hangon. Aztán ott hagyott, egyedül a táncoló párok között, és eltűnt a teremből. Ott álltam, a boldog nők és határozott férfiak között, és úgy éreztem magam, mint egy magányos szikla az óceánban, örökké csak a partot és a hullámokat lesve, egyedüli kívülállóként, aki tudja, hogy sohasem lesz olyan, mint a víz, a homok, a fák, ő egyedül fog állni a többiek sűrű sorfalában, különcként. A világ elszürkült körülöttem, ahogy a szégyen erőt vett rajtam, és mintha csak az én szoknyámat átölelve világítottak volna a gyertyák az éjszakában, felhívva az összes bálozó figyelmét csalódásomra. Az ablakon túli táj fokozatosan skarlátvörösbe fordult, ahogy lelkemben növekedett a harag, majd végül a megaláztatástól piros arccal én is elhagytam a termet, és közben arra gondoltam, a rókavörös hajú idegen nevét azért megkérdezhettem volna.

Szabó Lili vagyok, 14 éves. Időmet főként olvasással, röplabdázással töltöm és tagja vagyok az iskolaújság csapatának, főszerkesztőként.

Sirokai Mátyás: Lomboldal
/részlet/
Ahalo hatitta, tevola rekla. Évla utaldon, bolongi boló enyissze udd. Lehem é telvia ilvi, ető futtam sutári. Domoll fúa. Uzza utaldan, bolongi szisztri fojanda, szisz halda. É szojjo, szojja nído madaé, up eriddi, üppe erdi.
Séa. É séati. Arindá uc arajgó imbó, uc badro. Bolongi boló, sze néa tulpa, sze tulilpa. Ető futtam sutári, mitysí fúa, lolc fúaé, jup aé. Szisztri fojda, szit halanda, bolongi boló.



Fordítás: Tóth Emese
Ahogy ott hajlítja, teszi és rakja, évről-évre untalan bolognai spagettit eszünk mi mindannyian. Lehelem tele szájjal, ettől jobbat soha már. Tekerem közbe benne a villát, húzom untalan, bolognai szerelmem, fogadj el, s szeress újra. Közben szóljon szája, vidám tánca, ugorj, pörögj, ropjad drága.
Járjad így, járjad úgy, ó te drága kéj úr. Bolognai spagetti ízed néha felvidul, színed néha elpirul. Ettől jobbat soha már. Leteszem a villát, de még annyit kérek: Szerelmem fogadj, s szeress újra, ó bolognai spagetti.

Tóth Emese, 16 éves könyvmoly vagyok. Imádom a természetet, legszívesebben minden este a csillagokat nézve aludnék el, zene nélkül nincs életem.