Istók Anna bejegyzései

Reindl László: Karácsonyi égők

Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Varga Mónika: A karácsonyfatalp

Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Nagy-Laube Csilla: Húsz év eltűnt

Koponyámba tolulnak négyütemű emlékeim,
Illatos fotók villannak be és arcok,
füstjárta felvételek homályos időkről, egy valaha volt valóságról.
Kacajok orgiája keveredik a kimerevedő emléktöredékekkel.
A háttér szüntelen morajlás és tajték.
Az arcokon ráncokat vet az éttermi fény,
Patinásak a hajszálak, néhol pocakot eresztett a téboly, de a színek vakítanak,
szabadon szárnyalnak a lelkek.
A burkolat ugyanolyan, talán a motor is,
de a kilométerek nyomot hagytak a tekinteten.
Mégsem teljes az osztály.
Nem lehet velünk, aki vadvirágmezővé változott, akit elnyelt a föld.
Szelleme táncol, rakott szoknyája pördül,
Repül a szőke fonat és utolsót dobbant a tánccipő.

Farkas Máté: Négy évszak

Tél (impotencia)
Nincs is
olyan hogy tél!
Sár van, meg zúzmara.
Hó helyett csak sűrű, nyálkás
szándék.

Ősz (nincs is végtelen)
Van-e,
vagy lesz-e ok,
hogy a hidegben
a kabátomból a kezed
kivedd?

Nyár (Lacika)
Sípszó,
kisgyatya és
búvárszemüveg kell,
az átfagyott testnek lángos,
dinnye.

Tavasz (modern gentleman)
Ez sem
az mint régen.
Madárcsicsergés van,
a parfüm leng, de nekem nincsen
pénzem.

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Ne halj meg minden percben

Mersdorf Ilona tavaly hagyott itt minket. A gödöllői írókör legaktívabb tagja volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Ilona volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt.
Halála után rengeteg írás maradt, melyből egy kötetre valót most összegyűjtöttünk és mindazok számára, akik ismerték és szerették Ilona írásait, egy kis ízelítőt nyújtunk abból, milyen hatalmas szellem és alkotási vágy fűtötte.

Várunk szeretettel minden érdeklődőt!
Kérjük, az istoka@gvkik.hu email címén jelezzék, ha szeretnének egy példányt Ilona könyvéből. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.

Farkas Máté: Üres medencébe ugrottak

Szörnyethalt az a két német férfi, akik egy bajorországi strandon egy toronyugró emelvényről ugrottak az öt méter mély üres medencébe.
A kulmbachi strandon egy 20 éves és egy 24 éves fiatalember vesztette életét. A tragédiát vasárnap reggel fedezték fel. Nem tudni, hogy a két fiatalember miért ugrott az üres medencébe és fogyasztott-e alkoholt vagy kábítószert a halálos ugrás előtt. A tragédia időpontjában a strand zárva volt, a toronyugró medencét pedig már a strandszezon elején lezárták és leeresztették, mert nem jó a szigetelése. A toronyugró emelvényre vezető lépcsőt le is szerelték.”

Főhőseinknek nem volt könnyű élete. A húszéves Johan Meyer állami gondozottként nőtt fel Karlsruhe városában, majd tizennyolc éves korában felvételt nyert a Berlini Zeneművészeti Egyetemre, ahonnan az első szemesztert követően rossz magaviselete miatt kirúgták. Ezután elszegődött kőműves-, majd festőinasnak, végül az OnlyFansen találta meg a megélhetését, ahol láb- és hónaljfotók árusításából tartotta fenn magát.
Barátja, a huszonnégy éves Frank Hesler látszólag nyugodt családból származott, ám otthona közelről sem volt nevezhető békésnek: apja verte, anyja alkoholba fojtotta bánatát. A menekülés reményében költözött a távoli Karlsruhe városába, ahol egy éjszakai klubban ismerkedett össze Johannal. Barátságukat az alkohol és a kábítószerfogyasztás iránti közös vonzalom, valamint a MMORPG-játékok jelentették. Johan fehér lovagkét, Frank bajor kurtizánként volt jelen az élőszereplős online térben.
Ezzel a háttérrel érkeztek 2024. május 4-én a kulmbachi strandra – ám nem a fürdés motiválta őket. Fogadást kötöttek, hogy ki mer előbb leugrani a húszméteres toronyból. Bátorságukat a strand büféjében gyűjtötték össze, ahol rövid idő leforgása alatt fejenként hat korsó sört és hat gyomorkeserűt döntöttek magukba, majd nekivágtak a torony lépcsőinek. A felfelé vezető út több mint három órán át tartott. Mikor felértek, némi mélybe bámulás és az élet értelmén való töprengés után elfáradtak, és hátukat a korlátnak vetve elaludtak.
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredtek. A medence feletti üvegkupola lágyan engedte be a szűrődő hajnali fényt. Még vacilláltak kicsit, hogyan kéne leugrani, de végül inukba szállt a bátorság, és eldöntötték; szégyenszemre inkább gyalog távoznak. Ekkor vették csak észre, hogy a lefelé vezető lépcső nyomtalanul eltűnt. Eleinte nem aggódtak emiatt, ám a nap vége felé, amikor minden kiáltozásuk hiábavalónak bizonyult, letargiába estek. A nap végére felmérték a lehetőségeiket, és arra jutottak, hogy ha ez így marad, odafenn ők bizony új életet kezdenek.
Ennek az új életnek az első napja 2024. június 6-án, hétfőn vette kezdetét. Frank ekkor pappá szentelte magát, és esküt tett, hogy élete végéig a kvéker egyházat szolgálja. Johan eközben szerelembe esett egy, a torony tetején felejtett strandlabdával, amelyet – a Számkivetett című filmből ihletet merítve – kidíszített. A fent töltött idő alatt gyermekáldásra nem került sor, ám erre való kísérletek születtek.
Hegemóniájuknak 2024. július 3-án vetett véget a vízhiány okozta hallucinációs roham, amikor Johan túlszerette a labdáját, amely kidurrant, és a hirtelen szerelmi bánat hevében levetette magát a toronyból. Frank ezt látva isteni üzenetet kapott, és elhatározta, hogy megmenti társát. Levetette fürdőgatyáját, a húszméteres torony széléhez lépett, megfeszült, elrugaszkodott, majd egy tripla csavart követően, fejjel a 2×2 centiméteres, babazöld csempékkel kirakott medencébe csapódott.
Hogy mi ebből a tanulság? Így ért véget a toronyban született civilizáció, amely alig két hónap alatt eljutott az államlapítás, a vallási szabadság, és a szabad szerelem szintjéig – majd összeomlott, mint minden birodalom, amelyet a férfiúi önámításra építettek.

(Az írás az IRKA nyári táborában készült, a feladat egy sajtóhír előzményének megírása volt).

Nagy-Laube Csilla: A feszültség pillanatai

összetapogatott pillanat a múltból
dühvel gurított jelenbe
elszomorodtam az eltorzult léttől
üvölteni kívántam, de nemet intett
Anyám
sírva és vinnyogva rothadok
Tovább.

Végignéztem az összetapogatott tapétán és arra gondoltam, hogy vajon a tapéta tapogatásra való felület-e? Hogy eleve arra találták-e ki, vagy van valami mélyebb értelme, mint rétegnek. Dehogy erre gondoltam, hiszen még csak öt éves voltam. Nem gondoltam semmi másra mint a pillanatra. A jelenben élés e csodás állapotában csak csokit akartam enni, pontosabban „csokát”, ahogy akkor becéztem az édes barna falatokat. És rögtön utána dühbe is gurultam, mert nemet intett anyám, aki nem adott. Elszomorodtam és a hangom is eltorzult. A még ki nem fejlődött homloklebenyű agyam azt ordította:„Adjál csokát! Különben, nem leszek a barátod!” De a hamar érkező válasz, emigyen hangzott: „Kész a húsleves, ne vinnyogj már egész nap! Menj kezet mosni.” Én leültem a karcos parkettára, úgy ahogy voltam, félig felöltözve és kócosan, és hasra is estem, mert a könnyeim összeértek a taknyommal és nem láttam a gumicukorszerű zöldessárga függönytől. Csak sírtam és ordítottam. Persze belefeküdtem a földön felejtett, rothadásba hajló, barna illatú banánhéjba és végighemperegtem rajta, amit belepasszíroztam a rojtos perzsaszőnyegbe is. A kedvenc nadrágom volt rajtam, amit még babakoromban használtam és nemrég túrtam elő az ódon virágmintás kanapé mögül, ezért újra üvölteni kezdtem. Mi sem természetesebb, minthogy a testvérem éppen akkor zuhant át rajtam, hogy a következő pillanatban a parkettát érintse orrával és összevérezze az új ülőgarnitúrát.

Varga Mónika: Orvosnál

Ha te mondod, nem hiszem,
Ugye, viccelsz kedvesem? Kedvesen.
Ahogy szoktál rút napon,
mikor rám tör sok bajom, és én hagyom.
Most én mondok egy nagyot,
Nem viccelek, láthatod. Hallhatod.
A mai nap reggelén,
orvoshoz mentem én. Én kretén!
Utoljára hal meg a remény.
Na most meghalt végleg. Óh, szegény!
Reggel még azt hittem én,
hogy van orvos e földtekén, – Szegény remény!
ki dolgát értvén rád figyel,
s tapasztalatból végzi el, mit tenni kell.
Majd rutinból mondja meg,
hogy a beteg nem beteg, vagy meggebed.
Nekem azt mondja lelkesen,
tüszős mandula, Kedvesem! Hát nem hiszem!
Az orvosláshoz ugyan nem értek,
ám már tudom, orvoshoz jönni vétek!
Doktor úr, ön drága kincs!
Bájos arcán a kósza tincs,
de mandulám negyven éve nincs!

Soha nem értettem a filmek egyik kedvelt típuskarakterét, a doktor úr előtt ziháló, blúzát felajzva szaggató ötvenes hölgyet. Az említett életkort én már rég elértem, de ezzel egyenes arányban nőtt a viszolygásom mindenféle fehérköpenyes találkozótól, kiváltképp, ha hímnemű az illető. Számomra ez a figura épp annyira valós, mint Hisztis Myrtle a Roxfort vécéjében. A valóságról viszont bőven tudnék mesélni. A hazai egészségügyben hamar megedződik az ember, csak hát a történetek ritkán ilyen viccesek. Ígérem, ez most az lesz. Már a rendelőből hazafelé megfogalmazódott bennem, hogy Romhányi József zseniális stílusát hívom segítségül, mert a helyzet groteszksége ez után kiáltott. A döbbenet nagy katalizátor tud lenni az alkotáshoz, és ezt a versikét igazi, hamisítatlan döbbenet szülte. Gyors szülés volt, esküszöm végül én is csak röhögtem rajta. Fogadjátok szeretettel! Varga Mónika

Kovács-Oláh Anikó: Fejlődés

(Illusztráció: Fodor Katalin)

– Jogom van élni – mondta ki csendesen, és belenézett a kapucnis alak tekintetébe, aki még mindig belé kapaszkodott.
Az arcát, melyet eddig a kapucni eltakart, most bevilágította a fény. Csalódás és félelem tükröződött rajta, és még valami más. Valami erő, törekvés. A szorítás elernyedt.
– Értékes vagy – mondta Inara az alaknak és ezzel együtt magának is.
A fény betöltötte a köztük lévő teret. A kapucni lecsúszott a lány fejéről, hosszú haját meglebbentette a szél. Zöld szeme megtelt csodával és várakozón kutatta Inara arcát, hogy megtudhassa, mi vár rá a jövőben. Mosolygott, szája sarkában megjelent egy apró gödör, ami Inarát is mosolygásra késztette.
– Boldog vagyok – ölelte át, tudva, hogy ez a legfontosabb, amire a másiknak szüksége lehet. A reményre. Hogy bármi lehetséges.
Egy gyermek gagyogását sodorta felé a szél, mire Inara kinyitotta a szemét.

A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.

Oláh Anikó

Vajon milyen álarcot vegyek fel most előtted? Legyek egy erős független nő, vagy egy kedves feleség, esetleg egy jó anya? Bármelyiket is választanám, mostanra rájöttem, hogy igazából mind a részemmé vált. Mert néha ez a legnehezebb, elfogadni azt, akivé válunk az idő folyamán, és pont az idő az, ami tanít minket és rávilágít, hogy nem maradhatunk ugyanolyanok, mint régen voltunk. Ez fogalmazódott meg bennem mikor megírtam a novellámat. Mindannyian fejlődünk úgy, ahogy az nekünk a legjobb.