Istók Anna bejegyzései

Sári Katalin: Nincs menedék

Szeretettel várunk minden érdeklődőt az Országos Könyvtári Napok rendezvénysorozat keretében Sári Katalin: Nincs menedék című könyvének bemutatójára.

Sári Katalin, a könyvtári kreatív írókör (Irka) tagja érkezik első könyvével, a Nincs menedék című lélektani regényével október 13-án kedden, 18 órától.
„Nincs hős. Nincs feloldozás. Nincs menedék.” A gödöllői szerző könyve nem megváltást ígér. Csak igazságot.

Moderátor: Istók Anna, az Irka vezetője

Mersdorf Ilona életei

Mersdorf Ilonának több élete volt. Bátor újrakezdőként minden új helyszínen otthont teremtett magának és övéinek. Az írás is ezt az otthonosságot, fészekrakást jelentette számára élete utolsó állomáshelyén, a Gödöllői-dombságon. Szerencséjére értő és befogadó közösségre talált, írótársakra, akik között jól érezte magát, és ahol újabb és újabb írói célokat tűzhetett ki. Az egymást követő szakmai visszajelzések, a díjak és elismerések azt mutatták, hogy jó úton járt. Ám nemcsak lubickolt az „otthonra lelt írásban”, hanem időközben már versenyt is futott az idővel: „sok mindent szerettem volna és szeretnék még írni” – mondta hónapokkal a halála előtt.

Mersdorf Ilona írótársunk 2 évvel ezelőtt ment el. A Liget folyóiratban Fábián Tibor emlékezik a Resicabányáról indult íróra.

Kakucska Melinda: Boldog karácsonyt, te selejtolló!

Akkor már tudtam, hogy különleges karrier vár rám, mikor az ünnepek közeledtével még mindig magányosan vártam. Én voltam az, akit mindenki megsimogatott, megszagolt, majd visszatett. Csodálattal néztek, fogdostak az emberek, én pedig ott feküdtem büszkén a polcon, míg meg nem jött Ő.

Egy fáradt ember a plázából, kávéfoltos kabátban, szemében a vásárlás utáni üresség. De reméltem, hogy csak egy fárasztó nap utáni állapot ez. Tévedtem.

Olyan durván vett le a polcról, hogy az egyik dombornyomott aranyszínű rénszarvasom is kisimult tőle. Kocsiban a gyerek a nyálas kezével simogatott végig és mire hazaértünk, már összegyűrődtem a bevásárlószatyor alján, egy kifolyt narancslé mellett.

Minden bizodalmam az anyukában volt, egészen addig, míg ki nem adta, hogy idén apukának kell csomagolni az ajándékokat, mert nem fejezte be a karácsonyi vacsora előkészületeit.

Előkerültek a klasszikusok: egy pulcsi, ami valószínűleg senkinek sem jó. Egy Lego, mely nemcsak a gyerekek kreativitását, hanem a felnőttek fájdalomküszöbét is próbára teszi. Egy bögréskészlet, amiből legalább egy darab biztosan eltörik az ünnepek alatt. A híres „illatos gyertya”, ami pontosan addig illatozik, amíg ki nem derül, hogy az illata valójában „égett karácsonyi süti és enyhe csalódás”. És egy pár zokni, aminek a mintája annyira harsány, hogy önvédelmi célokra is alkalmas, ráadásul garantáltan eltűnik az egyik darab az első mosás után.

Emberünk ollót fogott. Legalábbis valamit, ami annak látszott. Keze úgy remegett, hogy csak remélni tudtam, hogy nem sebészként dolgozik. Majd olyan cakkosan vágott belém, hogy San Franciscoban a Lombard Street kevesebbet kanyarodik.

A cellux ragasztós oldala mindig máshol fogott meg, mint kellett volna. Egyszer megpróbálta a nyelvével leszedni. Köszi, nagyon élveztem.

A Lego-s doboz nagyobb volt, mint gondolta.
 – Sebaj, majd toldom. – mondta és hozzám ragasztott egy másik mintájú darabot. Rénszarvas és focilabda? Ez most komoly?
Úgy nézett ki, mintha egy óvodás próbált volna ajándékot csomagolni sötétben, földrengés közepette. De ő elégedett volt. „Jó lesz ez, úgyis letépi.” Hát köszönöm, ez pont az a motiváció, amire egy papír vágyik karácsonykor.

A fa alá kerültem, a többiek közé. És amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, este jött a káosz. A macska rárontott a fa alatti kupacra és engem talált meg elsőnek. Harapás, karmolás, egy kis nyál. Igazi karácsonyi wellness. Mire a család észrevette, én már félig foszlottam. A gyerek viszont sikított örömében, mikor a népszerű logó kivillant alólam.
Én próbáltam elegánsan viselkedni, tudod, mint egy igazi ajándékpapír arisztokrata, de nehéz, miközben a kölyök tépett, mint egy vadállat.

Egyik pillanatban még én voltam a szépség megtestesítője, a következőben már csak foszlány voltam a kanapé alatt. A szalag a hajamba ragadt (már ha lenne hajam), és a macska diadalmasan fetrengeni kezdett rajtam. Itt értettem meg a karácsony igazi üzenetét: semmi sem tart örökké, főleg, ha cellux van rajtad.

Éjfélkor már egy papírkupac tetején hevertem, mellettem egy félig megevett bejgli és egy fáradt gyertyacsonk. Jó kis karácsonyi after party, nem?

De tudod mit? Már nem is bánom. Ha egyszer újrahasznosítanak, új életet kapok.
Talán szalvéta leszek. Vagy vécépapír. Őszintén? Mindkettő több megbecsülést kap, mint amit tőled láttam, haver.

Szóval boldog karácsonyt, te selejtolló! Jövőre vegyél ajándéktáskát!

Farkas Máté: Puncsostál

Kedves hallgatóság!

Történetemet részletes bemutatkozással kezdem, mivel valódi személyazonosságomra
– gyártóimon túl – nem jött rá senki. 1990-ben születtem, Csehszlovákiában. Fiatalságomat először a szlovén üzletek polcain, majd később a Jugoszláv piacok pokróccal letakart asztalain töltöttem, egészen 1993-ig. Hontalanságom akkor ért véget, amikor a szabadkai nejlonpiacról hazavittek és egy kedves fiatal pár kapott meg nászajándékként – a többi, harmincöt másik puncsostállal egyetemben. Szegények szekrénysorra, színes tévére, HiFi toronyra számítottak, nem rám és a megszámlálhatatlanul sok testvéremre. Az esküvő után pár napig csalódottan kerülgettek minket, majd időnként, amikor vendég járt a háznál, továbbajándékoztak.
            Én decemberben egy mackónadrágos, zsíros hajú fickóhoz kerültem, akit a barátai Lacinak, a felesége pedig egyszerűen csak Semmirekellőnek hívott. Mint később kiderült, Laci napszámosként dolgozott a fiatal párnál. A hiperinflációnak köszönhetően, a napi egymillió dinárosra duzzadt keresetéből sokszor még kenyérre sem futotta, így hatalmas mosoly ült ki kedves, de fogatlan arcán, amikor fizetség helyett megkapott engem. Mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra – igaz, az én részemről viszonzatlanul. Piszkos körmű, tömpe ujjú mancsával izgatottan szorított és úgy vitt engem hazáig, mint egy igazi kincset. Ezen a ponton meg kell vallanom, akármilyen rosszul is hangzik; én nem ilyen férfiról álmodtam!

Amikor Laci bemutatott a családjának, magas falú jénai tálnak nevezett. Nonszensz! Mintha az angol királynőt keverték volna össze a házvezetőnővel! Sajnos ez a félreértés hamar gyakorlati elképzelésekké sűrűsödött; arról beszéltek, hogy a háború után mindenféle tejszínes krémlevesek és szarvasgombás raguk kerülnek majd belém, de az álmodozások végeztével hamar felkerültem a kamrapolc tetejére, hogy mégse fájdítsam senki szívét. Két év múlva a déli határ mentén ismét lövöldözni kezdtek. Amikor Laci átvette a katonai behívót, azonnal hazaparancsolta a feleségét és kapkodva összepakolta a gyerekeket, meg a két utazótáskát. Az egyikbe a ruhák és az iratok kerültek, a másikba pedig minden, ami mozdítható volt. Így jutottam az éj leple alatt Magyarországra.

– Itt se lesz könnyebb az élet, de legalább nem lőnek! – mondta Laci, miközben begurult a soha nem látott rokonok udvarára.

Én még évekig álmodoztam a puncs andalító ízéről, a gazdáim meg a tejszínes krémlevesről, végül azonban engedtek a hétköznapok szorításának és azzal töltöttek meg, amit épp otthon találtak. Volt bennem tarhonya, grízes tészta, rakott krumpli, néha pedig – ha futotta rá – az esti film mellé pattogatott kukorica, vagy pudingtorta a gyerekeknek. Gondolom, mondanom sem kell; ha a kölykök ezekből a nyalánkságokból beettek, vagy az óvodából hazahoztak valamiféle hányós nyavalyát, ismét jó hasznomat vették a háznál!
            Hát, ilyen izgalmak közt telt el az elmúlt harminckét év! A gyerekek lassan kirepültek, de nem sokáig maradt csendes a lakás, mert Laci tavaly nyugdíjba ment, és azóta szüntelenül idegesíti a feleségét. Idén karácsonykor – ahogy minden évben – halászlé került az asztalra. Este a legfehérebb terítővel terítettek és még angyalkás szalvétát is tettek a kés meg a kanál mellé. Miután a híradóban bemondták, hogy új fókabébi született a Pécsi állatkertben, asztalhoz ültek. Ám ahelyett, hogy nekifogtak volna a vacsorának, Laci hosszan nézett engem és a gőzölgő halászlét. Pár másodperc múlva lágyan megfogta a felesége kezét és valami tőle teljesen idegen dolgot mondott:

– Látod, Piroska? Végül mindenünk meglett!

– Te vén marha! – szaladt ki nevetve az asszony száján, miközben tovább szorította a férje kezét.

Ahhoz képest, hogy üvegből vagyok, egészen ellágyultam ettől a jelenettől, mert akkor és ott értettem meg először a lényeget. Annak ellenére, hogy egész életemben felszínes dolgokról álmodoztam, végül mégis megkaptam azt, amire a szívem mélyén vágytam; idén már nemcsak az asztal díszévé, hanem egy család részévé is váltam.

Reindl László: Karácsonyi égők

Több társammal együtt gurultam le az egyik legnagyobb kínai lámpagyár futószalagjáról Shenzhenben, végig azon aggódva, nehogy megsérüljön a foncsorom remek, áramvonalas, világító testemen. Óvatosan emeltek fel, összekapcsoltak társaimmal, majd védőfóliába csomagolva dobozoltak, raklapra tettek – készen a hosszú repülőútra Európa felé.

Utam eseménytelen volt, kivéve hangos szomszédjaim állandó fecsegését, és a repülőgép motorjainak állandó zúgását, melytől elálmosodtam és elaludtam. Nagy zökkenés ébresztett fel, majd utcai zaj, autódudák hangjaiból arra következtettem, hogy egy nagyobb városban lehetek. Megpróbáltam kikukkantani a dobozból, de a társaim súlya mindig visszahúzott, alig tudtam pofán rúgni őket! Hosszú sötétben eltöltött idő után egy tetovált kéz kiemelte a teljes lámpasorunkat – majd egy csodálatosan feldíszített karácsonyi kirakatban találtam magam foglalatba csavarva. – Ezt a lámpafüzért is Kínában készítették, remélem égni is fog ­– hallottam, majd melegség öntötte testemet és világítani kezdtem. Boldogan szemléltem a kirakaton át a rám csodálkozó arcokat – a gyerekeket nagyon szerettem!

Teltek múltak a napok/éjszakák, és egyszer csak megállt a karácsonyi kirakat előtt egy család: fiatalos jól öltözött anyuka, magas szakállas apuka és két veszekedő kiabáló 5-6 éves fiúgyerek. Tűzoltó autót akarok! – visította a kisebbik, a nagyobbik meg rángatta apja kezét – mondván a fekete étcsoki a legfinomabb, én azt kérek!

– Apa, mi lesz a karácsonyfa alatt – kérdezték?

– Parketta, kisfiam, parketta – válaszolta az apa. 

Hallottam, hogy sorban megrendelik az ajándékokat, majd a kasszánál elhangzott a sorsomat meghatározó mondat: valami szép fényfűzér is kellene a fára!

– Akárhová megy az apám, mindenhol meleg fogadtatásban részesül – büszkélkedett a nagyobbik gyermek.

– Miért? Olyan népszerű? – kérdezte a pénztáros.

– Nem, hanem mert tűzoltó! – felelte csillogó szemmel a kisfiú, azzal kiemeltek minket a dobozból és már utaztam is a csomagtartóban a többi ajándékcsomaghoz szorítva.

Hamarosan megérkeztünk, ledobtak minket egy láda tetejére, azzal, hogy még takarítani kell. – Anya, miért takarítod ki a WC-t is? ­ – kérdezte az egyik gyerek.

– Mert jön majd a Jézuska és minden szép tiszta kell legyen – válaszolta.

– És nálunk fog szarni is? – kérdezte a fiú, mire mindenki kiabálni kezdett és nagy lett a hangzavar.

Végre felállították a karácsonyfát, elkezdték díszíteni csodálatos színes gömbökkel, kis állatfigurákkal, kis plasztik hóemberrel, kihallgattam a beszélgetésüket: ­– Laci vagyok, és öt centi a répám – mondta az egyik. – Én Kálmán, és acélfazék van a fejemen – mondta a másik. – Valaki segítene, mert csak egy lyuk van a lábam között? – mondta a harmadik.

A nagyobbik fiú ágaskodva körbetekert bennünket a fán, és mindjárt ránk is kapcsolta az áramot – mire az apa rászólt, hogy a karácsonyfa égőit elég akkor bekapcsolni, ha nézni akarod. A kisebbik fiúnak nagyon tetszettem, mert állandóan ki-be kapcsolt minket, és egyszer csak valami nagyon meleget kezdtem érezni. – Ég a fa! – kiabálta a gyerek a szobából az anyukának.

– Hányszor mondjam, hogy nem ég, hanem világít – válaszolt az anya a konyhából.

– Anyaaa! Most már a függöny is világít! – kiabálta vissza a fiú, és én már a tűzoltó autó szirénáit sem hallottam, mert visszaadtam lelkemet az univerzumnak.

Varga Mónika: A karácsonyfatalp

Na, megjöttek értem. Apa jön, mint mindig és ismét fogalma sincs, hol keressen. Szentségelve mászik fel értem a padlásra majd felharsan a jól ismert „Kurva életbe!” is, amikor a feljáró tetején bevágja a fejét egy gerendába. Nem hiszem, hogy létezik még valaki rajtam kívül, akit épp a tél közepén rángatnak ki jól megszokott rejtekhelyéről, és már akkor szidni kezdik, amikor még meg sem találták. Hová a picsába tehettem azt a vackot, hallom minden egyes évben és mérgemben úgy meglapulok, hogy csak azért se találjon rám. Senkit nem bántottam én az életemben, mégis annyi szitkot szórnak rám, mintha nem is ünnepre készülnénk. Mi a fasznak ide ez a sok szemét, kiabálja, rég ki kellett volna hajigálni innen mindent! Fél élet lesz, mire megtalálom azt a szart! Ami persze megint én vagyok, úgyhogy tovább lapítok. Kárörömmel nézem, ahogy leborul egy egész oszlopnyi kartondoboz, innentől kezdve legalább nem engem átkoz. Ahogy a szétgurult díszekért lehajol, egyik lábamon megcsillan a fény, megvagyok! Már hallom is a diadalittas kiáltást: itt van ez a nyüves vasdarab! Megragadja a kilógó lábamat, kirángat a polc alól és azzal a lendülettel indulunk is lefelé. De a neheze még csak ezután jön. Megyünk az udvarra, velünk jön egy fűrész, egy fejsze és már ott reszket a teraszon a frissen vágott fenyőfa. Hozzá képest nekem úri dolgom lesz, mostantól rá zúdul majd a háziúr összes haragja. Fintorogva méregeti a jókora fenyőt, majd fejét vakargatva szemügyre vesz engem is. Nyilván nem stimmel valami, de nincs mese, minket össze kell passzítani valahogy. Neki is esik a fának. Elsőként az útban lévő kis ágakat fűrészeli le, majd a törzs méretre faragása következik. Mission impossible. Én már régóta tudom ezt, és jókat vigyorgok magamban. Amit apa ezután üvölt, az már nem fér bele ebbe a karácsonyi történetbe, úgyhogy legyen elég annyi, hogy anya rohan a kötszerrel meg a sebtapasszal. A fenyőfa rám zuhan, az illatával vigasztalódom egy kicsit. Anya bekötözi apát, és konyhai teendői közé menekül. Anya pragmatikus, nem szid minket, nem hibáztatja a fenyőfaárust és a fejszét sem. Apa az élete árán is elvégzi ma esti egyetlen feladatát, pont. És apa újból faragni kezd, összeszorított fogakkal, elszántan. Hogy én ott rohadjak meg, ahol vagyok, azt még el kell mondania, meg az a barom is, aki ilyen szűkre készített engem. Sőt, az idén azt is megvetően az arcomba vágja, hogy minek ír magáról egy ilyen ostoba karácsonyfatalp, akivel soha, semmi érdekes nem történik, és ha nem vigyázok, vesz helyettem egy állítható fajtát. De nem érzékenykedem, mert ellentétben szegény fenyővel én túlélem ezt a karácsonyt is, ráadásul most már kezdem érezni az ünnep hangulatát. Anya kikukkant, felméri a helyzetet és édes bejgliillattal tölti meg a teraszt. Na végre! harsan apa hangja, amikor vizesre izzadt tenyerével belém feszegeti a faragott fát és én úgy döntök, hogy megtartom. Méghozzá egyenesen. Pedig megérdemelné ez a goromba fráter, hogy jó ferdén tartsam, hadd farigcsáljon még egy kicsit itt kinn a hidegben. De az a helyzet, hogy én is mennék már befelé. Csak azért tűrök el minden szenvedést, ami ez után következik. Anya boldog, hogy az idén orvos nélkül úsztuk meg a fafaragást, én pedig fontos feladatot kapok a nappali központi helyén. Én vagyok a biztos pont, a karácsony szilárd alapja. Nélkülem nem állhatna itt a ragyogó karácsonyfa, s bár egész évben tétlenül heverek a padlás legrejtettebb zugában, ilyenkor rajtam áll vagy bukik az ünnep.

Nagy-Laube Csilla: Húsz év eltűnt

Koponyámba tolulnak négyütemű emlékeim,
Illatos fotók villannak be és arcok,
füstjárta felvételek homályos időkről, egy valaha volt valóságról.
Kacajok orgiája keveredik a kimerevedő emléktöredékekkel.
A háttér szüntelen morajlás és tajték.
Az arcokon ráncokat vet az éttermi fény,
Patinásak a hajszálak, néhol pocakot eresztett a téboly, de a színek vakítanak,
szabadon szárnyalnak a lelkek.
A burkolat ugyanolyan, talán a motor is,
de a kilométerek nyomot hagytak a tekinteten.
Mégsem teljes az osztály.
Nem lehet velünk, aki vadvirágmezővé változott, akit elnyelt a föld.
Szelleme táncol, rakott szoknyája pördül,
Repül a szőke fonat és utolsót dobbant a tánccipő.

Farkas Máté: Négy évszak

Tél (impotencia)
Nincs is
olyan hogy tél!
Sár van, meg zúzmara.
Hó helyett csak sűrű, nyálkás
szándék.

Ősz (nincs is végtelen)
Van-e,
vagy lesz-e ok,
hogy a hidegben
a kabátomból a kezed
kivedd?

Nyár (Lacika)
Sípszó,
kisgyatya és
búvárszemüveg kell,
az átfagyott testnek lángos,
dinnye.

Tavasz (modern gentleman)
Ez sem
az mint régen.
Madárcsicsergés van,
a parfüm leng, de nekem nincsen
pénzem.

Cinquain: Egy ötsoros versforma, amelynek sorai általában 2, 4, 6, 8 és 2 szótagot tartalmaznak.

Ne halj meg minden percben

Mersdorf Ilona tavaly hagyott itt minket. A gödöllői írókör legaktívabb tagja volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Ilona volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt.
Halála után rengeteg írás maradt, melyből egy kötetre valót most összegyűjtöttünk és mindazok számára, akik ismerték és szerették Ilona írásait, egy kis ízelítőt nyújtunk abból, milyen hatalmas szellem és alkotási vágy fűtötte.

Várunk szeretettel minden érdeklődőt!
Kérjük, az istoka@gvkik.hu email címén jelezzék, ha szeretnének egy példányt Ilona könyvéből. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.