Mersdorf Ilona: Időtlenségbe hullva

Előbb a “muszáj” partja omlott le,
aztán a “kell” is utánadőlt.
A “lehet” peremébe is hiába kapaszkodtam,
szétporladt az ujjaim között.
Ott lebegtem a semmiben,
mint egy űrhajós,
akit a nemléttől egy vékony ruha választ csak el,
amit egy mozdulat levetni.
De a Föld, az élet, egyre szebbnek látszott,
ahogyan távolodtam tőle.
Kitárt karokkal repülni kezdtem
vonzás és taszítás,
lét és nemlét határán,
időtlenül.

Ilonát sokat foglalkoztatta az idő kérdése. Szeretett volna sokkal több mindent belegyömöszölni az idejébe, küzdött vele, vagy inkább ellene, megpróbált kibékülni vele és együtt úszni vele, elkerülve az örvényeket, nem keresve a halhatatlanság mélységeit.

Ha megkérdezték tőlem, kik voltak az Irka alapító tagjai, mindig közéjük soroltam Ilonát. Pedig az írókör 2008-ban jött létre, és Ilona csak 4 évvel később, 2012-ben csatlakozott hozzánk, mikor egy gyors tussal megnyerte az első Gödöllői Irodalmi Díjat próza kategóriában. Pórázon, ez volt a nyertes novellájának a címe. Ilona 59 éves volt ekkor. Jött, látott, győzött és maradt. És úgy hozzánőtt az irkához, hozzánk, olyan szerves részünkké vált, hogy most, amikor itt állok előttetek és arról kell gondolkoznom, mi lesz velünk Ilona nélkül, cserben hagynak a szavak. Sokan szokták rám azt mondani, hogy én vagyok az Irka anyja, a mozgatórugója, kitalálója, fenntartója, stb. Talán igazuk van, de ha mindez én vagyok, akkor az is igaz, hogy Ilona volt kis társaságunknak a másik gondviselője. Ilona a legaktívabb irkásunk volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, éppúgy szívén viselte az írókör jelenét és jövőjét, mint én, rengeteg energiájából szívesen adakozott és végzett felbecsülhetetlen munkát is. Sokszor volt, hogy döntéseimben Ilona véleményét kérdeztem meg, voltak ügyes-bajos dolgaink sokszor, mikor szükség volt az ő higgadt, bölcs meglátásaira. Remekül tudta a dolgok színe-fonákját megvilágítani, sokszor segített nehéz döntéseket meghozni nekem pusztán azzal, hogy higgadtan végigelemezte a helyzetet és megmutatta, hogyan kerüljem el az érzelmi csapdákat, buktatókat.

Ilona egyik legfontosabb írókörös feladata volt, hogy ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Az ide kerülő írásokat szerkesztette, lektorálta és töltötte fel fáradhatatlan buzgalommal és szövegekkel az oldalt. Ő volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt. Sokszor pillantottam bele egy-egy lektorálásába, és örömmel tapasztaltam, hogy sokszor egyezik a véleményünk, hasonló kifogásokkal él, mint én, de számtalan alkalommal fordult elő olyan is, hogy észrevett olyat, amit én nem, vagy éppen máshogy értelmezett egy szöveget. Igazi szellemi kihívás volt vele egy-egy írást együtt boncolgatni, néha meglehetősen el is kanyarodva a témától, belemerülve aztán valamilyen teológiai, metafizikai, vagy esztétikai vitába. Mert Ilonával bármiről lehetett beszélgetni, hosszú órákon át, nem emlékszem, hogy valaha is tudtunk volna röviden eszmét cserélni, még a telefonbeszélgetéseink is mindig hosszúra nyúltak.

Ilona volt, aki Enid halála után kézbe vette a hatalmas mennyiségű kéziratának összefésülését, kötetbe szerkesztését. Az ő érdeme, hogy megszülethetett a Felkapkodott gyöngyök posztumusz életmű. Nem tudom, Ilona után mennyi félbehagyott írás, kézirat maradt, adós maradt még egy gödöllői krimivel, nem tudom, elkezdte-e már írni. De temérdek szövegötlet kígyózott a fejében és ha csak egy mód van arra, hogy írásait összefogjuk egy kötetbe, megérdemelné az olvasó közönség, hogy elolvashassa ezeket a remek szövegeket.

Ilona az ész embere volt. Ő volt a racionális elme, az elemző, gondolkodó agy, erős volt, rendíthetetlenül hitt az életben, szerette a jó ételeket, filmeket, könyveket, beszélgetéseket, szeretett utazni, játszani, nem ismertem nála pozitívabb embert. És persze ott volt neki a gyönge oldala. A sebek, a ki nem beszélt fájdalmak, érzések papírra kerültek és általa megismerhettük egy életvidám ember másik, olykor komor, olykor, önmarcangoló oldalát is. Szerettem azt az Ilonát is, olyan húsbavágó verseket tudott írni, hogy nem csak irigyeltem tőle, de néha egyszerűen azt éreztem, pont azt mondja ki, pont úgy, ahogy bennem van.

Ilona a szív embere volt. Reggelente alászállt abból a másik világból, ahol a lélek szabad, ahol sokkal jobb nekünk, ahol mi magunk alakítjuk az életünket, ahol bármilyen testbe beköltözhetünk. Ahová ingyen röpít el bennünket a leggyorsabb utaztató: a fantáziánk.

Ilona alkotó ember volt. Nem csak mert írásban alkotott, hanem az élet minden területét alkotásnak tekintette. Művész volt, alkotásként élte meg egy étel megfőzését, egy virág elültetését, egy faliszőnyeg elkészítését, egy könyv elolvasását.

Nem tudom, hogyan lesz Ilona nélkül. Hirtelen távozott, azt hittük, még sok időnk van együtt, nem gondolkoztunk még lehetséges forgatókönyveken.  Talán úgy élünk majd, ahogy ő írta Enidnek a kötet végén: „Nem búcsúztál el tőlünk. Hiszen velünk akarsz maradni örökre.”

Drága Ilona, igyekszünk helyt állni és folytatni nélküled a munkát. Hamarosan elkészül az új könyvünk, melyet még te lektoráltál, apád álarcairól írtál benne, és melyet szomorú szívvel ajánlottunk neked. Talán nem bánod, hogy egy alig egy évvel ezelőtti versedet beválogattuk még a kötet elejére. Ezzel búcsúzunk most tőled.

Mersdorf Ilona: Menekülés

süllyedő arcotok

még zengő billentyű

a lecsukódó zongorán

egy családfa utolsó

levelei hullnak le

a kopár ágakról

és nincs hová bújnom

mi lesz most?

álmaimba költöztök

elindulunk