Lőrincz Ferenc festőművész kiállítása a Levendula Galériában
Végtelen hómezők. Tájak szürkében és fehérben. Az egyre laposabb napsugarak és a sík terep bezárta háromszögek változékonysága. Részvétlenül nyúló árnyékok. Szívszorítóan egyhangú, monoton homogén felületek. A horizonton azonban szemmel alig kivehető, távoli piros pont. Van miért küzdeni, van mit elérni. Lőrincz Ferenc festőművész kiállítását mindenki magában nyithatta meg a világnak a „My heart’s in the highlands” meditatív orgonazenével kísért verssoraira. Telitalálat volt a tárlat szokatlan közkinccsé tétele. Ezek a képek szavak nélkül beszélnek, dallam nélkül zenélnek. Miközben szemünk a havas göröngyöket pásztázta, lábunk képzeletben a jeges fehérséget taposta, a nyitott ajtón beszökött a februári váratlan tavasz. Egy gerle burukkolt biztatóan. Apró piros dallam a fehér zenében.
Forrónak induló nyári nap. Egymást követően a kilencedik. A város divatos élelmiszer boltjában az eladó lányok mosolygósan, lendületesen munkába pirulva. Kényszerből térek be a júliusban korainak számító órán, házfelújításunk ígéretesen kezdődő dinamikáját egy új szereplő, a gázszerelő eltűnése akadályozza már négy napja. Emiatt kávét sem tudok otthon főzni. Komótosan kortyolom a megszokottan finom forró italt, pásztázom a kínálatot az egyszerű mazsolás kalácstól a teljes kiőrlésű sajtos csigáig. Hosszan szemezek a szezámmagos párnával, míg végül füstölt sajtos croissant-t kérek. Felkapaszkodom a magasított székre, hogy lássam az utca ráérős ébredését. Közben nézem a bejövőket. A nyári szabadságok alatt is vannak, akik nem a lustálkodást választják: alig nyolc óra, és teltház ígérkezik. Egymás után térnek be a láthatóan nyaralásukat töltő harmincas férfiak. Mindannyiukat feszíti az életerő, amely végre nem a munkáltatót gazdagítja. Egy-két hétig saját maga örömét keresi a tettvágy. Akár a mama-hotel kényelmének elszürkülése, akár a legénylakás fojtogató egyedülléte hajtja őket, ide szemmel láthatóan jólesik beülniük. Kecskesajtos sonkás szendvicseikben kacéran fodrozódik a salátalevél, ínycsinklandó csigáikban szemérmesen tekeredik a tésztára a fahéj. Frissen borotválva, tökéletesen összehangolt stílusú laza rövidnadrágban és pólóban flörtölnek a játékba belemenő, de mégis óvatosan távolságtartó eladókkal. Körbeleng bennünket a pékáruk és az ifjúság édesen friss illata.
Bolt hidegkékben és szenvtelen vörösben
– Jó reggelt! – viszonozza köszönésemet három férfi, kik marconák, ahogy mesterségükhöz illik. Az üzletben hideg komolyság. A pultban katonásan sorakozó áruk, a sápadt márványtól a mélyvörösig tartó színskála minden árnyalatában felvonultatva. A gyomor tartalmas megtöltéséhez illően, kontrasztos színek és drámai hangulat uralja a helyiséget. Ezt az ünnepélyes komorságot tükrözi a vásárlóközönség is: a korai, még hűvös nyári reggelen tisztességes, mindennapi főzésben tekintélyt növesztett, ötven pluszos hölgyek sorolják ellentmondást nem tűrően kívánságaikat: még fél kiló a szaftosra főzhető marhaszegyből, egy kacsacombbal kevesebb a két kilósnak kért szárnyashalomból, és egy kis kolozsvári szalonna csak úgy nyalánkságnak a vacsorához. A kiszolgálás precíz, a párbeszédek lényegre törőek, a felesleges szavak élesen lenyesésre kerülnek, mielőtt még idejük lenne félénken kibuggyanni. Nincsenek légből kapott elvárások és felesleges ígéretek, így nincs csalódott vásárló sem. Itt törzsvevőkör van, akiknek egy idő után kijár a kimért „régen láttam” vagy „a szűzérme most érkezett” bizalmas megjegyzése.
A város ugyanaz. Az utca szintén. Mégis két kibékíthetetlenül távoli világ az árkádok alatti egymással szembeni két üzlet: a hentesbolt és a pékség.
Boldogan szaladgált egyik szobából a másikba. Élvezte, hogy járni tud. Mit járni? Suhanni, szökdellni, repülni! Eszébe se jutott óvatosan közlekedni. Az már a múlté! Mintha meg sem történt volna. Oda-odakapta az órára a szemét, tudta, sietnie kell, ha mindennel időben kész akar lenni. Az első szobában az utolsó párna a fotelbe, a fürdőszobában a szekrény mélyéről kibányászott illatosító a WC-be, a konyhában az ünnepi pöttyös szalvéta a tányérok mellé. Víg Dóra: Receptkönyv bővebben… →
Szokásos kuponengedményes tömeghétvégén vetettem magam a bevásárlóközpont küzdőterére, mint gladiátor a Colosseumba. Ahogyan megannyi önképzavarban szenvedő nőtársam, a még csak gondolatban csírázó tavaszi fogyókúra minden hájat elsöprő eredményében bízva céloztam meg a 38-as méretű göncöket. Előtte kamaszlányomtól alapos kiképzésben részesültem a menő cuccokról. Szemérmetlen őszinteségű felvilágosításában gyors egymásutánban röpködtek a trendi dizájn-kifejezések, amelyekhez buzgón bólogattam, hogy 20 évvel ezelőtt átlagon felülinek mondott IQ-m mára leamortizálódott maradékát pajzsként használva leplezzem teljes divat-analfabétizmusomat. A nagynak hirdetett divatcégek diadalívet formázó ajtó nélküli bejáratán vonultam be elszántan és vérszomjasan. Ide nekem minden virágos top-ot, testre simuló body-t, ceruzavonalú szoknyát, op-artos jegginget, de még púderszínű envelope táskát is! Víg Dóra: Feszes combok bővebben… →
Mélyről fújta ki a füstöt és szemével elgondolkodva követte a füstkarikát. – Két nővel élek együtt és mindkettő tökéletesen idegen számomra.
Meglepetten fordítottam felé a fejem. Nem számítottam ilyen vallomásra. A tízperces cigaretta szünetekben sok mindenről beszéltünk már Andrással, de ennyire személyes témát nem érintettünk még. Nem azért, mert gondosan kerültük, mint akik tudják, hogy csak így lehet egymástól biztonságos távolságot tartani. Nem volt köztünk semmiféle vibrálás, mondataink nem félbehagyott lehetőségek lenyomatai voltak. Egyszerűen csak jól kijöttünk egymással. Víg Dóra: Megcsalás bővebben… →
Amikor a 2017-es év amerikai szépirodalmi szenzációjának számító novellát elolvastam, a mi IRKÁnk kötetének címe jutott eszembe: Darwin parázik. A magyarul (még) nem olvasható Cat Person (Macskaember) című novella az ismeretlen amerikai szerző, Kristen Roupenian tollából –vagy inkább gépéből- arra emlékeztetett, hogy a férfi-nő viszonyban nincs új a nap alatt. A férfiak és a nők világa továbbra is nagyon különbözik és a két nem közeledése bizony gondokat okoz, azaz a törzsfejlődés tekintetében még van miért paráznunk. Víg Dóra: Recenzió a Cat Person novelláról bővebben… →
A kellemes rubintszínű bor üvegén a felirat – Gyöngyözőbor- kihívó dac: nem adom alább, ha már ilyen véget értem, egy kristálypohárnál! Szálló buborékaiban élete története pezseg…
Zsenge ifjoncként Villány lágy lankáin lubickoltam a szabadságban: azok a harsogóan harapós reggelek kora tavasszal! Minden zendül, minden zöldül, ahová fordulok robban az élet! Tele ígérettel lüktet: ez az év nem olyan lesz, mint a többi. Ez olyan év lesz….! Ilyet még nem látott a világ. Fürtös társaimmal együtt mid azt hittük, mi vagyunk az egyetlenek, a legjobbak, a soha-nem-volt forradalmárok, akik majd megmutatják! A nap minden percben érlelte bennünk büszkeségünk – egyre nagyobbak, egyre erősebbek lettünk, duzzadtunk a belülről majd’ szétfeszítő édes nedűtől! Az első pofont akkor kaptam, amikor egy szikrázó nyári délutánon széles jókedvemben kedvem támadt leugrani a tőkéről. Itt és most az egész világnak szét kell kürtölnöm az élet végtelenségét, amit én hordozok egyedül, a felszabadító, megváltó energiát, ami szinte kifröccsen belőlem, amit nem tudok tovább magamban tartani, amit az egész földkerekséggel meg akarok osztani. De hiába rugaszkodtam először könnyedén, majd hanyag erőlködéssel, majd kétségbeesett fogcsikorgatással, hogy már szinte megrepedt a héjam, nem ment. Anyám, a szőlőtő nem engedett. Makacsul és szilárdan tartott és még arra sem méltatott, hogy elmagyarázza, miért. Némán és állhatatosan fogott. Magának. Önzőn. Igazságtalanul. Próbálkoztam még néhányszor, de fürtöm egyre teltebb,egyre nehezebb lett, éreztem, ahogy egyre sűrűbb lesz bennem a nedű. Napról-napra érettebb lettem. És, ami végképp meglepett, nemcsak belülről alakultam át, a külsőm is megváltozott. Szemtelen zöldem egyre sötétedett, valami telt árnyalat kezdett eluralkodni a bőröm felszínén, aztán ahogy a napok rövidültek és egyre kevesebb fény ért, teljesen besötétedtem. Igaz, ekkor már nem nagyon foglalkoztam a külsőmmel, belülről sem a dac és elszakadni vágyás feszített, hanem valami megbékélés, a világ rendjébe való beilleszkedés vágya vett erőt rajtam. Figyeltem magam belülről, ahogy bölcsülök. Nem akartam már elszakadni, világot látni, pláne nem megváltani. Lustán nyújtóztam a nap egyre gyengülő reggeli fényében, ráérősen szemlélődtem délutáni aranybarna melegségében és megértettem azt is, hogy egész életem tart valami felé. Az a valami pedig hamarosan megérkezik és kiteljesíti egynyári életem. Megvilágosodásom után igazságtalannak éreztem, hogy milyen sok szenvedéssel jár, mire életem végére érek. Pedig zokszó nélkül tűrtem, ahogy a tőkéről letépnek, meggyötörnek, kipréselnek, bordó palástomat szemétre vetik, mézédes levem pedig valami undorító sötét helyen forr időtlennek tűnő időkig. De aztán mindenért kárpótolt a fény, amit azóta élvezek, hogy egy elegáns karcsú üvegbe bújtattak. Új nevemmel – gyöngyözőbor – is elégedett vagyok, és igyekszem neki sokáig megfelelni, ha kitöltenek egy szépen metszett kristálypohárba.
Kíváncsian érkeztem az Isaszegi Jókai Mór Városi Könyvtárba az Országos Könyvtári Napok rendezvényére, amelynek keretében kerámia-kiállítás és író-olvasó találkozó várt egy esős októberi hétköznap estén. Rehák Julianna porcelánjai számomra az őselemeket idézték, ahogyan a könyvtárvezető köszöntőjének fő gondolatában is elhangzott. A víz, a föld, a levegő azonban nem elementáris brutalitásukban, hanem törékenyen és tükörfényesen jelentek meg a különleges formájú tálakban, csészékben, vázákban. A sápadt pasztellek földöntúliságát méginkább kiemelte a kiállítás-rendezés – rikító piros felületen súgták halhatatlan titkaikat a művész kerámiái. Gésa-arcok rejtőztek kifürkészhetetlenül a tálak mélyén és Krisztus-képmások szenvedő vonásai fedték fel magukat a figyelmes szemlélőnek. Jelen volt a kiállításon Kelet és Nyugat, a többrétű üzenetek és a nyilvánvaló igazságok. Az időnként szabálytalan formák felfedezéséhez élvezetes útmutatót olvashattunk magától a művésztől, a kiállítás részét képező bemutatkozó vallomásában, valamint a mindennapin túlmutató kalauzolást hallhattunk a kiállítást megnyitó Sz. Jánosi Erzsébettől Rehák Juliannát méltató megnyitójában. Kellemes keretként árnyalta a vizuális élményt Demény Gergely gitármuzsikája.
Egészen másféle törékenységgel találkozhattunk a kiállítás utáni író-olvasó találkozón. Fábián Janka népszerű kortárs regényíró műveiről, könyveinek témaválasztásáról beszélt az összegyűlt kíváncsi olvasóközönségnek. Történetesen nemrég kezdtem bele az írónő egyik regényébe, amelyről ugyanaz a véleményem, mint arról, ahogyan az alkotás folyamatáról beszélt: törékeny jég. Tükörfényes, szép felületeket találhatunk Fábián Janka könyveiben. Az alkotó nagyon vigyáz, hogy ne karcolja a felszínt: maradjon szép, kerek, sematikus. Ugyanilyen kellemes, bársonyos volt, ahogyan az írónő végigvezetett bennünket a történetek születésének, kibontásának, újraírhatóságának foltmentes, tükörsima felületén. Csak egyetlen apróság hiányzott ebből a szép, szabályos önvallomásból, ahogyan az írónő könyveiből is: a reveláció. Az, amitől egy művészi alkotásban elveszek, mint kívülálló laikus, és feltámadok, mint a világ rejtelmeit felfedezett beavatott.
Már csak ez hiányzott! Agyagos vödrök, színtelen szőkén málló sár, házilag összetákolt keverőteknők, tapasztószerszámok és megannyi, modern nappaliba nem illő eszköz. Petra óvatosan lépkedett a házat elborító idegen tárgyak között. Nem, nem attól félt, hogy bepiszkolja a cipőjét. Attól tartott, hogy őrült pusztítást visz végbe, ha hirtelen jött indulatának engedve szétrúgja az előtte kaotikusan szétszórt szerszám-egyveleget. Precíz, racionális, rendszerető nő volt. Új házuk belseje, amelybe fél éve költöztek, pontosan tükrözte egyéniségét. Szerette a modern dolgokat. Szívesen követte a divatot, de öltözékébe szeretett becsempészni egy-egy mértéktartó eleganciát képviselő örök darabot. A házat is így rendezte be –mindenütt az acélszürke, a fehér és fekete színek üveggel keresztezett kombinációja, amelyben a szemet itt-ott a nagyanyai örökségből származó klasszikus vonalú kristályváza, lágyan ívelt vonalakkal kidolgozott falióra hökkentette meg.
A férje nem volt otthon, egy idegen férfihang zavarta meg a csendet.
