“Az igazságról beszéltem, Jocókám, az igazságról. A hazugság akkor is van, ha hallgatunk róla.” (91. o.)
Grecsó sokkal tudatosabb szerző annál, hogy azt gondolhassuk, hogy a mákonykínálás véletlen allegória lenne. Nem az. Szerves része a táncnak. Az ő generációjának az előző generáció (apák, nagybátyák) – az én generációm – a legkülönbözőbb kábítószereket termesztették és főzték ki. A rendszervált/oz/ta/ás (kinek mi) ideje alatt, Grecsó “nagybátyái” rendesen hülyítették egymást és másokat ezekkel a „szerekkel”. Nem nagyon igényelte senki a józanságot. Főleg a számító haszonélvezők nem. Van is rendesen másnaposság. A magyar valóság jóval cifrább helyzeteket is hozott, hoz, mint a regény extrémnek tűnő jelenetei. Sorolhatnánk.
Ha minden regény önálló totalitás, akkor ez az extrémitás normális és hatékony eszköz valóságunk tükrözésére.
Én nem ismerek olyan magához őszinte, felnőtt férfit, akinek nem akadt még meg a szeme egy zsenge “cigánylányon”. Olyat igen, aki ezt letagadja. A tényleges aktus ennek az önismerethiánynak a nyomatékosítása. Mint ahogyan az együttlét bármilyen, akár fogyatékos nővel is az.
A hányás korunk metaforája. Jobb időkben a lakoma és a lassú emésztés dominál. De az nem felel meg a mai ütemnek. A sebesség (szpíd) is egyfajta kábítószer. Ma a zabálás uralkodik. Majd gyors helycsináló ürítés után jöhet az újabb falás. És hogy bírjuk az ütemet, fogy az energiaital.
Grecsó nyelve egyrészt tudatosan a magyar vidék zagyva, soknemzetiségű(!) verbalitására épül, másrészt széles palettán integrálja a szerző irodalmi példaképeinek nyelvi szövetét és mintáit. Ezekből az elemekből hozza létre a saját szöveget.
Egyfajta földhözragadt (szür)realizmus ez. Őszintesége néha meghökkentő. De nagyon tudatosan az. Szándékos provokáció egy olyan környezetben, ahol krónikusan hiányzik az őszinteség.
Egy „csináljunk úgy, mintha” társadalomban botrányos a néven nevezés. Még a szerző is kénytelen a drogot használni magyarázatnak.
Nálunk a valós rabszolgaság, aljasság, szegénység, rasszizmus, nemi nyomor ábrázolásához valami különleges ürügy kell. Mert a maga egyszerű valóságában a publikum nem vevő ezekre a témákra. Hiába szenvedi el, nem iszik rá a vendég.
Mire felocsúdunk, az összes pénzünket és elérhető hitelünket elvitte a megkívánt „csicsás bicikli”. Üres a számlánk, csak az adós(s)ág van. Csak a tekerés marad. Azt is könnyebb akármitől kábultan. És a bódítás is, a kapitalizmusban, mindig üzlet valakinek.
A házasság kiüresedett intézményének ábrázolása is csak valami extrával vonható be a figyelem látóterébe.
Ebben a holtág kacsaúsztatóban pancsol az ördög. Mindenki látni véli. Hiába nincs. Könnyebb tőle elhatárolódni, mint magunktól, Istentől.
Grecsó számol a közönsége megnövekedett ingerküszöbével és elidegenedettségével is. Nem nagyon van más lehetősége, ha olvasót akar. És ő akar. Van mondanivalója.
Grecsó filozófiája, nem elmenni kell innen, hanem megérkezni ide. És újra itthon lenni. De az ittlevés nem lehet behódolás. Az ittlevés közös csinálás, sőt alkotás kell, hogy legyen. A helynek is változnia kell. A hely empátiája legalább olyan fontos, mint a szereplőké. A hely is mi vagyunk, nem csak mások. A „jobban levés” idevalósiaknak és gyüttmenteknek közös feladat. Kell egy élhetőbb hely. Ha tetszik egy élhetőbb haza. Saját Magyarország.
Grecsó, bár iróniába, sőt néha (ön)gúnyba csomagolja, szomjúhozza a (legalább szellemi) mobilitást. Ami, nyomatékosan ismétlem, nem helyváltoztatást, hanem itt és most létmód váltást jelent. Hogy ez mindenképpen szenvedéssel jár, jól bemutatja.
Ha nem lenne anakronisztikus a „posztmodern újkonzervativizmusban”, azt lehetne mondani, Grecsó lokális szellemi fejlődést (nota bene modernizációt) áhít. Mindenkinek, bármi nyomorítja is. Mert a tulajdonszerzés vélt álbiztonsága ellenére, a lelki nyomor, ha tudomásul vesszük, ha nem, közös az őrzött, illatos lakóparkokban és az álcázott, testszagú földkunyhókban. Kell a közös Tánciskola.