Nemrég még ott álltam az – innen nézve – túlsó parton. Előttem volt a végtelen víztükör, amin át kellett kelnem, amit meg kellett hódítanom.
Tudtam úszni, de nem mertem nekivágni. Nem tudtam, milyen távol van a túlsó part, ahol ott van minden, amire vágyom.

Úgy gondoltam, alaposan fel kell készülnöm az utazásra.

Tartalékokat kell felhalmoznom, egy csónakban, ami addig – az indulásig – egy biztonságos kikötőben horgonyoz.

Társakra van szükségem, akik ugyanarra tartanak, ki több, ki kevesebb motyóval. Nagyobb hajóra, ahol mindez elfér.

Minden tudást meg kellett szereznem ahhoz, hogy úrrá tudjak lenni a véletleneken. Hisz enyém a felelősség – immár nem csak magamért.

Minél többet tanultam, annál több volt a kétely. Végül azt is megkérdőjeleztem, hogy létezik-e az a túlsó part? És ha igen, el akarok-e egyáltalán oda jutni?

Inkább rövidebb part menti utakra vállalkoztam, lassan költöztem egyre távolabbra.

És most itt állok, a túlsó parton, azt hiszem. Ahol minden más, és minden ugyanolyan.

Innen a napnyugtát látni a víz fölött, ami ugyanolyan szép, mint a napfelkelte volt a túlsó parton.

Állok, nézem a végtelen víztükröt, és ugyanúgy sajog a szívem az elvágyódástól, mint akkor, régen. Hiába mondom magamnak, hogy az ismeretlen immár ismerős, nem tudom elhinni, hogy csak ennyi volt.

Neki kellene végre vágnom, hogy megtudjam, van-e még valahol felfedezetlen új világ, vagy legalább egy apró, rejtelmes sziget.