(utószó az Álarcainkhoz)

Mai világunkban bármerre járunk kamerák ezrei irányulnak ránk. Leginkább az arcunkra vadásznak, mert az kiváló vizuális azonosító. Az emberek szelfivel árasztják el virtuális köztereiket. Kevesen fogják fel, hogy az arcuk nem egyszerű kép, hanem talán a rájuk legjellemzőbb személyes adat, ami rengeteg információt tartalmaz. Olyanokat is, amiket, ha tisztában lennének vele, valószínűleg nem tennék közzé. Az arc ablak, amelyen keresztül belátás nyíl(hat) a személyiség mélyebb rétegeibe. A haj, a szem, az orr, a száj és a többi részlet (beleértve a részek viszonyait) olyan jel halmazt alkotnak, amelyeket (a mesterséges intelligencia részét képező) képfeldolgozás eszközeivel egyre jobban lehet azonosítani, értelmezni és felhasználni. A folyamatosan megosztott arc (mint képek időrendi halmaza) lehetővé teszi a dinamikus elemzést. A változásokból pedig, sok minden megtudható. A régi mondás, “egy kép többet mond ezer szónál”, még azelőtt keletkezett, hogy a vizualitás eluralkodott a kommunikáción. Az összegyűjtött arcképek profilokká állnak össze (különösen akkor, ha kiegészülnek egyéb vonatkozó adatokkal), így az “algoritmusok” egyre pontosabban kiismerik a “tulajdonosokat”. A leírtak már nem távoli utópia, hanem a napi valóság. Nagyon valószínű, hogy az egyén (egy “arc” birtokosa) a fenti keretekre közvetlenül nem tud hatással lenni, csak a társadalmon keresztül – szerveződve – képes kontrollt gyakorolni. Amit mindenki megtehet, az a saját arcának tudatos(abb) védelme, aminek talán a legfontosabb eszköze a virtuális és valóságos álarcok használata. Az egyre vadabbul gomolygó (új?) maszkabálban álarc nélkül nagyon veszélyes (lehet) élni.