Sztavridisz Alexandra: Ikonosztalgia

Fekete József: Görög tengerpart
Fekete József: Görög tengerpart

Az öreg Vangelica néni ma szokatlanul nyugodt volt. Pedig turnusváltáskor egész nap járt fel-alá, huzat lehúz, mosodába visz, paplan szellőztetet, tereget, majd visszahúz. S mindezt a nyári forróságban. Na ja, a főszezon márcsak ilyen…

De ma este csak ül és tűnődik a filagória repedt asztala fölött. Kimegyek, megnézem mi lehet vele. Ő aki egy igazi díszhadvezér, az óriási apartmanház egyetlen tulajdonosa, aki mindenki boldog nyaralásáért egyes egyedül felelős…

Köszönök neki. Semmi válasz. Pedig láthatóan nem bánja, hogy ott vagyok. Én, a kis itteni turista… Most hogy leültem mellé már világos mit bámul meredten maga előtt. Egy Szentképet. Mária a gyermekével. Kérdem tőle görögül, i Panagia? Ennyire futja a kevés tudásomból a szentekről, tudomisén miféle varázsvilág ez. Mindig hadilábon álltam a szentekkel. Biccent. Újabb mozdulatot nem tesz. Hangot sem ad ki. Csak a szeme. Az van tele történésekkel, szinte ráfolyik az abroszra, mint viasz a túlégetett gyertyáról úgy hömpölyög alá valami ebből a tekintetből, mint a túlpörgetett mozifilmtekercs ami alá pereg és lefut a tárcsáról, mint a láva ami komótosan, de feltartóztathatatlan nyomul a káván kifelé… Máríá mou? – kérdezi, hogy én vagyok-e az a Máríá. Mondom neki bátortalanul igen én lennék az. Megint biccent. Kis hallgatás után végre megszólal. Messziről jön a hangja: ma 50 éve. Hogy  anyám elment. A halászokhoz halért. Kora reggel volt. Kirakta a reggelit nekünk  halott apám fényképe mellé.  Megcsókolta a Szűz Máriát, ezt itten ni előttem, ahogy reggeli ima után azóta én is. Nem hozott halat. Nem jött haza többé. A két húgom sírt. Én nem. Den boro na klapso Máría mou. Én nem tudom hogyan kell sírni.

Kisvártatva bement a házba elmosogatta a vendégek úri poharait szépen, ahogy mindig lefekvés előtt. Micsoda szokatlan nyaralás ez az idén. Főleg így a gyerekek nélkül egyedül válás után. Ezer éve járunk ide. Ezután az este után nem jövök többé. Nem lehetek itt soha már felhőtlen, kedélyesen nyaralgató turista.  Vangelica néni ott felejtette a szentképet a viaszos vászon terítőn. Csak később vettem észre. Bevittem hát magammal a szobámba. Éjjel viharos szél kezdett fújni hullámokban, rázogatta, próbálgatta a mélyzöld spalettákat. Oda támasztottam a széket ki ne nyíljon nekem míg alszom. Nehezéknek rátettem a szentképet is. Hajnaltájt nagy világosságra eszméltem föl. A hold besütött az ablakon. Az ezüst fényben vízcseppek csillantak meg a szomorú Mária ikon arcán, ahogy lefelé nézett a kisdedére. Hm. Úgy látszik a vihar esőt is hozott végre.  Legalább hűl. Reggel jobban esik majd itthagyni a nyaralást, ha úgy sincs valami heje-huja strandidő – gondoltam s visszaaludtam.

Jó korán kopogtam be Vangelica néninek. Vittem a kulcsot, a számlát kiegyenlítettem s megköszöntem mindent, mint máskor. Biccentett a fejével. Kipipálta a naptárában az itt töltött éjszakák számát. Most nem tette fel a szokásos kérdését, hogy akkor jövőre foglalhat-e nekünk ugyanekkorra. Megkönnyebbültem. Kínosan éreztem magam a tegnap este után. Gyorsan eltereltem a szót. Mondtam neki éjjel esett, az eső az jó, nem kell majd locsolnia. Háttal állt nekem. Kisvártatva megfordult. Rám nézett és tiszta hangon mint a templomi zsolozsma úgy ejtette ki a szavakat:

  • Szárazság van Máríá mou. Hónapok óta nem esik.

Elpirultam zavaromban. Nem fogok idős asszonnyal vitázni udvarias apróságokon. Hisz éjjel beesett az eső a spaletta résén, az ikonosztáz arca csupa vizes volt, reggel töröltem meg. Kezébe nyomtam hát a szentképét és menni készültem. Erre erővel megragadta a kezem és suttogta:

– Diko sou piá i Panagia.

Vagyis azt lehelte, hogy a Szent Anya képe most már az enyém.

Szédelgett alattam a poros kocsiút miközben a cigarettám sercegését elnyomva recsegett a rádióból a reggeli időjárásjelentő hangja. A jelentés bozóttüzekről, hőségriadóról, elhullott birkatetemekről beszélt és sosem látott eddigi szárazságról.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *