Játsszunk egy játékot! – combomra csapok, úgy mondom. A kis garázsban vagyunk.  Én, Csenge, Bíbor, Morgó – akinek igazi neve Buzád, csak érthető okokból ezt nem használja – Soma és Nemere. Hallgatunk. Morgó félig a földön, félig Bíbor ölében van elnyúlva, szájából hetykén kilóg a cigi, a földre és a saját pulcsijára hullik a hamu.
– Csak nehogy megint ilyen szar „ide figyelj, Jeromos” féle játékkal gyere elő. – Soma szigorúan néz rám csipszes zacskója fölött.
– Bezzeg anyáékat már élvezted megszívatni vele! – Csenge játékosan megcsapja öccse karját.
– Ez most más lesz! – emelem fel a kezem. – A szabályok egyszerűek, valaki kiválaszt egy embert innen a garázsból, és azt úgy kell leírnia mintha az a hónap lenne, amiben született.
– He?
– Mivan? – Bíbor és Morgó egyszerre értetlenkedtek. Nyitom a számat, hogy elmagyarázzam, de Nemere megelőzz.
– Például Csenge Júniusban született szóval, és ha jól értettem – szelíden rám pillant – valami olyasmit kell mondani, hogy: Olyan a haja mint a fakó sárga gabona amire rásüt az első meleg napsugár. – Féltékenység marja a gyomrom.
– Nekem ez magas. Inkább Jeromosozzunk. – Morgó elnyomja a cigit, majd elpöcköli és beletalál a kukába.
– Én kezdem! – Soma felegyenesedik a méregzöld babzsákban, megköszörüli a torkát és nekikezd. – Szóval akit én választottam igen szomorú hónap, mert vele kezdődik az iskola, de mégis olyan sötét mint az éjszaka. Van még oka szomorkodni bőven, hiszen a szülei még egy normális nevet sem tudtak adni neki. Na ki lehet az?
Gonoszul vigyorogva nézz körbe, Morgó pedig már pattanna fel, de Bíbor visszahúzza. Lagymatagon nevetünk. Nemere leül az üresen hagyott foltos babzsákra, bézs garbós pulcsi van rajta, hosszú ujjai közre zárnak egy gőzölgő bögre teát. Lábait lazán kinyújtja, majdnem elér ide hozzám, ilyen hatalmas is ő. Vagy ilyen kicsi ez a szoba. Lehet mindkettő, mert mikor rám nézz homokszínű szemeivel, megszédülök. Érzem a pillantásának érintését. Keskeny hosszúkás rózsaszín száj, fakó fehér bőrön kétoldalt piros kis foltok. Édes. Szőkésbarna haj, szögletes ragyogó mosoly. Elbűvölő.  Muszáj máshová néznem, a végén még kiesik a szemem a helyéről, és elolvadok, mint hóember a meleg napon.
– Ez szar volt Soma. – Nemere fejét ingatva dől hátra, haja puhán terül szét. Játszik rajta a fény.
– Akkor kezdem én. – szólalok meg. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. Izgulok.
– Akit én választottam, ő egy nagyon különleges hónapban született. Az egyik kedvenc hónapom és nem csak miatta, hanem mert abban az időszakban történnek a csodák, ilyenkor varázslatossá válik a táj, és kedvesebbek lesznek az emberek. Ilyen hatással van ő is a körülötte lévőkre, egyszerűen bevilágítja, a teret ahová belép. A válaszai sokszor csípősebbek, mint az ablakra fagyott dér, de mosolya elolvasztja a jégcsapokat is. – A bal mutatóujjamon feljött bőrt kapirgálom, nem merek felnézni. Nem merek bele nézni abba a homokszín szempárba.
– Ötletem sincs, biztos innen közülünk választottál? – Odakapom a fejem. Nemere cinkosan mosolyog. Teától nedves az ajka, felemelkedik ádámcsutkája ahogy nyel. Kíváncsi vagyok, ő hogyan látja magát.
– Itt senki nem ilyen jó ember. – Bíbor játékosan nyakon vágta Morgót ezért a megszólalásért.
– Akkor folytatom. – Szeretném úgy mondani, hogy közben ránézek. Szeretném csak neki mondani, de gyáva vagyok.
– Ez a „hónap” Kedves, nagylelkű, és alázatos. Szeret ajándékozni, ezzel is jelzi, hogy gondol másokra. Folyton élettel teli, még akkor is mikor a legzordabbnak kéne lennie. Ha igazán megörül valaminek, játékos fények suhannak tova arcán, akár a fényes izzók az Andrássy úton ebben az időszakban. Olyan, mint a jó forralt bor a Vörösmarty Téren, ami felmelegít a hideg vásár közben. Illata akár a nagymama által készített mákos bejglié. Képes azt éreztetni, hogy a problémák nem többek, mint apró göröngyök a széles havas úton. De he mégis megcsúszik valaki a jégen, ő az első aki a segítségére siet. Ha egyetlen hanggal kéne jellemeznem, akkor az ártatlan gyerekkacaj írná le a legpontosabban, hogy mi is ő valójában: Tiszta öröm, a boldog fény ami megcsillan a szemekben, vagy  az apró lábak dobogása, ahogy rohannak ki a kertbe hóembert építeni. Gurgulázó nevetés is lehetne, és hangosan cuppanó puszi. Vagy fázós vacogós ölelés, suhogós overál, a szűz hó roppanásának hangja. Meleg-cukros sütemények, csengők, vibrálás. Mindez olyan, mint ő, és mégsem írja le egész pontosan. 

Nemerére nézek. Ismerős rajta minden. Keze tartása, ahogy a bögrét szorítja, féloldalas ülése, álla vonala. Orrán a két fakó szeplő.  Nézem a halvány félkör alakú fehér foltot hüvelykujján, nézem az apró karikákat a szeme alatt, és a pulcsiját ahogy gyűrődik az övénél. Nézegetem mint egy fényképet, ami lassan megfakul. Ismerős rajta minden. Belül, a véremet pumpáló szívemben érzem a honvágyat. Talán ezeregy életet leéltünk ezelőtt. 
– Annyi szóval és jelzővel lehetne illetni – folytatom, – és még mindig messze lennék attól, hogy tökéletesen írjuk le őt. Olyan mint egy hópehely: egyedi és megismételhetetlen. – Csend van. Csak néznek rám, majd lassan szinte egyszerre Nemerére. Homokszínű szemei rám tapadnak, szokatlanul komoly és felnőttes. Nem mondd semmit. Szűkülnek a falak. Izzad a tenyerem. Feszül a koponyám. Hirtelen állok fel, pár lépés és már az ajtónál vagyok. Nem nézem jön-e utánam, kinyitom és megyek. Először Morgó majd Bíbor szólal meg.
– Most ti vágjátok ez melyik hónap volt?
– Ember, ember December!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.

Az egyik előző életem nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem. Akaratom ellenére lett túl korán vége. Halálom pillanatában annyi keserűség keringet bennem, hogy egyszerűen itt rekedtem. Naphosszat kóboroltam a szürke lépcsőházban, éjszakánként pedig visszatértem a kis lakásba, ahol életem utolsó óráit töltöttem. Sötétségben bolyongtam két világ közé rekedve, miközben az idő úgy folyt át rajtam, mint egykor ujjaim közt a puha barna homok. Olykor csak  álltam a sarokban, és  a kopott halszálka parkettát bámultam. Máskor  a megsárgult tapétát tépkedtem a hűs falakról, miközben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valahonnan elkésem.

Forrongó, vörös düh öntött el, mikor egyetlen pillanatra lehunytam szemem, a következőben pedig eltűnt a parkettám, a falak pedig vakító csupasz fehérséggel taszítottak ki maguk közül. Beköltöztek az otthonomba, és olyan élettelivé vált az elhagyatott kis lakásom, hogy már csak ritkán, az éjszaka közepén tudtam újra visszatérni. Helyette újra a lépcsőket kezdtem róni, a fortyogás azonban nem hagyott fel a gyomrom helyén. Olykor olyan erőssé vált, hogy a lámpák fénye is megremegett tőle. Talán napokat, de lehet hogy éveket töltöttem a lépcsőfordulóban, és egyedül az adott halvány vigaszt, amikor a közelembe érve egyesek gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat. Szerettem figyelni, hogyan merednek égnek leheletemtől a kicsiny szőrszálak az emberek tarkóján. Amikor meguntam, belestem más otthonokba, és új kedves helyeket kerestem sötét sarkokban, ahová az utcai lámpák narancssárga fénye sosem világított be. Alkalmanként visszatértem a régi kis lakásba, de minden egyes látogatásom magasabbra korbácsolta lelkem viharos tengerének hullámait. Nem tudtam elfogadni, hogy az élet utánam is változatlanul folyik tovább saját medrében, miközben én egyre inkább egy visszhangokkal teli kőszoborrá változom.

Egyik látogatásom alkalmával észrevettem, hogy a kisszoba teljesen megváltozott. Halálom óta először meleg, sós könnycseppek folytak szemhéjamon befelé. A bölcső fölé hajoltam, és meglátva a szuszogó kisgyermeket, a magány megdermesztett. Többé nem vonzott, hogy lépcsőfordulókban, vagy más sötét sarkokban kísértsek. Csak lebegtem a kisszobában a könnyen szálló porral, és bámultam a gyermeket. Kezdtem elfeledni ki voltam, csak a bús vágyódás derengő sziluettje maradt belőlem. Egy éjjel azonban, miközben az alvó gyermeket néztem, annak arca hirtelen megváltozott, szeme ijedtséggel telve hatalmasra nyílt, szájának apró sarkai legörbültek, majd bömbölni kezdett. A felkapcsolódó lámpa fénye elől a szekrénybe hátráltam, az anyja pedig a nagyszobában saját ágyukba fektette a gyermeket. A jelenet újra és újra megismétlődött, egyszer pedig, miközben a nappali fényben nyitott szemmel szenderegtem, arra lettem figyelmes, hogy a gyerek engem bámul. Méregzöld harag öntött el. A falakba bújtam, és belülről körmeimmel a betont kapartam. A kis szobába még egy rózsaszín-fehér csíkos labdán egyensúlyozó elefánt is beköltözött. A belőle áradó éji fény olykor egészen megszelídítette borongó lelkemet.

Egy korán sötétedő este a kisszoba egy sarkában vártam, hogy aludni térjen a család és birtokba vehessem az otthonukat. Révedő tekintetem magára vonta a különös aurával belépő gyermek. Kezében egy apró tárgyat szorongatott, pillantása hol rám, hol verejtéktől nedves markára tévedt. Határozott léptekkel sétált felém. Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hát leereszkedtem hozzá. Felém nyújtotta markát, és kinyíló rózsára emlékeztetve, lassan szétnyitotta apró ujjait. Tenyerének közepén egy fehér porcelán angyalka álldogált. A szobor és a gyermek köré vonódó halvány derengés tojáshéjként repesztette meg kemény burkom. A repedéseken halványsárga melegség kezdett csordogálni befelé. Elkezdtem felolvadni, mint ahogy a jégcsapok olvadnak el az első meleg tavaszi napokon, amikor lucskos hó illata telíti a levegőt. Béke szállt rám, és miközben örökre lehunytam szemem, a gyermek így szólt selypesen dallamos hanggal: “mennyből az Angyal”.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Daisy azonnal az ajtóhoz rohan, amikor gazdája megközelíti azt. Bármilyen álmos, vagy csak lustán nyújtózkodik szőrös pokrócán, ez a mozdulat rögtön talpra állítja őt. Sötét, göndör bundájába belesimuló szénfekete szeme kíváncsian tekint a kijárat felé. A kulcsok zörgését és a póráz előkerülését vakkantásokkal üdvözli és már ugrásra készen várja a szabadságot jelentő ajtó kitárását. Szinte átrepül a kinti lépcső két foka felett, majd eszeveszett nyargalásba kezd. Jól nevelt kutyaként ugyan megáll minden útkereszteződésnél, bevárja gazdáját, aki utasításokat ad, merre menjen. Most a hegy oldalán levő fenyőerdő felé irányítják. Örömében körbe-körbe rohangál, s közben minden arra lakó macskát megkerget és megugat.
Szereti ezt az erdőt, a zizegéseket, a koppanásokat és a szél búgását a lombok között. Itt a lehullott fenyőtobozokkal is jól lehet játszani. Szájába veszi, jól megrázza, majd eldobja. Akkor a legboldogabb, ha az a lejtőre esik, és gurulni kezd. Mancsával tovább görgeti, majd utána szalad. Gazdája élvezi a játékosságát, ezért sokszor jönnek erre.
Jól megfuttatva érkeznek haza a családi házukba, ahol bármikor kimehet a kertbe, de az erdőt ez sem pótolhatja. Igaz, egy fenyőfa itt is van, de bánatára a lehulló tobozokat gazdája mindig összeszedi.
Hamarosan vacsorához ül a család. Daisy is megkapja kedvenc falatait, amit gyorsan felfal, majd a pokrócára ül. Nem fekszik rá, – mint általában az étkezések után – hanem szimatolva fürkész a gyerekek nyúlketrece felé. Lassan felkel és kúszva indul az alomnak használt szalmacsomaghoz. Ott leül és vár. A család kíváncsiam tekint tá, majd folytatják a vacsora közbeni társalgást.
Hirtelen nagy zaj támad. Daisy, mint az őrült rohan az ebédlőn át a nappali felé, közben mindent felborít, ami az útjába kerül, majd vészfékezve megáll a rökamié előtt, és leül a szőnyegre. A család megdöbbenve figyel fel rá, nem értik, mi ez a rombolás. Befejezve a vacsorát, kutyájukat korholva mindent a helyére tesznek, de ő rájuk sem horkant, csak mereven ül.
Mielőtt mindenki nyugovóra térne, kinyitják a kertbe vezető ajtót, hogy a kedvencük elvégezhesse a dolgát, majd választása szerint valamelyik családtagot a hálószobájába kísérje. Daisy azonban meg sem mozdul. Még mindig a szőnyegen ül és tekintete a rökamié alját kutatja.

Hajnali kettőkor az alvók nagy robajra ébrednek. Daisy dübörög a lépcsőn, majd gazdája szobájába ront be, egy egérrel a szájában. Lelkesen mutatja, mit fogott.
 – Ne tedd le – mondja az álmából ébredve, szinte nem is érti, amit lát – gyere, vidd ki a kertbe.
A nappaliba érve őrült rendetlenség fogadja őt, semmi sincs a helyén. Nagy csata lehetett itt, gondolja, miközben kinyitja a kertre nyíló ajtót. Daisy kirohan, és úgy teszi le a fenyőfa alá az egér hulláját, mintha az egy fenyőtoboz lenne, majd lepisili. Befelé menet megkönnyebbülten hallgatja gazdája dicséretét melynek hangszíne olyan, mint amikor kedvenc erdejében suttog a fenyves.

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett!  Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.