Jager Luca: Modern macskák

illusztráció: modernfarmer.com

Víg Dóra egyéni hangú és odafigyelő áttekintést ad a 2017 decemberében feltűnt írónő, Kristen Roupenian művéről. A novella február hetedikén még nem rendelkezett hivatalos magyar fordítással, de angolul bárki számára elérhető, nyelvileg pedig nem feltétlenül jelent problémát a középfokú felé legalább közelítő angol nyelvhasználó számára, vagyis a célközönség zöme valószínűleg Magyarországon is egészen jól megérti.

Az eredetiben „Cat Person” címet a magyar nyelvű lapok általában a „macskás férfi” néven emlegetik, nyilván azért, mert a férfi főszereplő, Robert két macskával él együtt, bár az állatok a történetben ténylegesen nem jelennek meg. Egyes vélemények szerint maga Robert a „macska”, aki csak játszik Margot~val. Ezen vélemények osztói számára javaslom a novella figyelmesebb elolvasását: a történetben minden döntést a nő, illetve a nőhöz tartozó baráti társaság hoz meg. Margotnak ezer lehetősége adódik mind a teljes kapcsolat, mind az éppen folyó események megszakítására, de ő nem él ezekkel a pillanatokkal, és azok elúsznak mellette, Margot pedig sodródik, és feltételezhetően saját tartás, szilárd értékrendszer híján valamilyen megfelelési kényszerből alkalmazkodik a már kialakult helyzethez. Nem reménytelen eset, mert mégiscsak vannak barátai, és a jobbik énje is befigyel egy cinikusan viccelődő, képzeletbeli fiatalember személyében. Csakhogy személyiségének ez a része még nincs készen arra, hogy előbújjék. Így marad a „mit gondolnak rólam” aggodalma, és az ebből következő kényszerhelyzetek.

Kicsit a macskákról és a címről. Egy jó írás jó viszonyban van a címmel. Nem csak figyelemfelkeltő, de része van benne. El is árul valamit, de mégsem. A „Cat Person” jelenthet macskás embert, természetesen férfit is, hiszen a gender elrejtése akár szándékos is lehet. De mi van, ha nem erről van szó? Mi van akkor, ha a „person” tényleg „csak” „személy”? A macskás ember lehet olyan ember, akinek van legalább egy macskája, de ezt a kifejezést inkább a macskákat kedvelő, a macskatartás, macskaság intézménye felé érdeklődéssel és odaadással forduló emberre szoktuk mondani. Az ilyen ember, ellentétben a kutyásokkal, a macskában általában pont azt szereti, ami jellegzetesen macska, és nem pedig kutya. Nézzük, mennyire „macskás”, vagyis macskaszerű Robert, esetleg Margot.

A nő húsz éves korára már a hetedik röpke intim kapcsolatát létesíti, és bár az első esemény előtt igen körültekintő volt, mindez igenis belefér a macskaságba. Hadd tegyek kitérőt: Margot első aktusa megérne egy külön novellát. Ha hihetünk a még meg nem írt novelláskötetre vonatkozó híreszteléseknek, ez a szintén beteges történet valószínűleg nem „csak néhány oldalt” fog érni, hanem kemény emelkedést a bankszámlán. Kitérő vége, nézzük tovább: Margot impulzív, vagyis macska. Margot egészen addig nem tesz semmit a fejlemények ellen, amíg azok kifejezetten nem zavarják. Ez már nem feltétlenül macska, lehetne akár rejtett kutya is. És milyen Robert? Ügyetlen, valószínűleg életmódjából fakadóan fiatalon hízásnak indult, a saját élményszerzését előtérbe helyezi. Olykor érthetetlenül kommunikál, nehezen nyílik meg, és a tényleges kapcsolataiban önző, a kellemetlenségre pedig odaszúrással reagál. Macska, és az erkölcstelensége is megvan ahhoz, hogy teljesítse a garfieldség előírásait.

Amint a novellát övező érdeklődésről tudomást szereztem, a novella azonnali elolvasásának igénye, és az igény kielégítése után feltettem a kérdést, hogy mit mond nekem, csak nekem ez a novella? Vajon találok majd bármilyen párhuzamot az én életem és a leírtak között, és ebből következően: van~e hasznosítható mondanivalója számomra ennek az írásnak? Igen, voltam én is olyan állapotban, hogy a szerelembe voltam szerelmes. Egy elképzelt, nem létező alakba. Ahogyan Merdsorf Ilona is megfogalmazza fordításában: „hiányzott neki valami. Robert volt az, aki hiányzott, de nem a valódi Robert, hanem az, akit odaképzelt az sms-ek mögé”. Azt hiszem, ezt érzést mindannyian tapasztaltuk már. Rózsaszín köd az eleje, kiábrándulás a vége, és részben szerencse, és főképpen hosszas közös munka, hogy az álomködből ténylegesen előlépő alak végül és kölcsönösen megfelelőnek találtassék és bár emberi formában, de meg is maradjon a piedesztálon.

Mit mondott még a Macskás személy? Azt, hogy a virtuális kommunikáció csapdákat rejt. Hajjaj! Sokszor tapasztalom, és párszor már meg is égettem magam. A sebek begyógyultak, a hegek pedig kellőképpen emlékeztetnek az óvatosságra és arra, hogy a valódi világ nem a virtualitásban érhető el.

Ezek a tanulságok nem újak. Levonásukhoz nem volt szükségem pont erre a novellára.

Szintúgy felmerült bennem a kérdés, hogy másokat vajon mi fog meg a történetben, vagyis mi a siker oka? Több kritika említi az azonnali hozzászólás lehetőségét. Negatív. Mióta interneten megosztott, kommentelhető információ létezik, márpedig ezen idő alatt már felnőtt egy generáció, ez a lehetőség adott. Csak ez önmagában nem lehet az ok.

Az, hogy a leírtak bárkivel megtörténhetnek, már jogos indok, bár nem igaz, hiszen vannak felelősen gondolkodó és ismerkedő emberek is, és ezzel nem akarom kicsinyíteni a „Velem is ez történt” jellegű tényfeltáró és szemfelnyitó mozgalmak fontosságát. Egyes elemzések szerint többen jelezték, hogy a novella hatására borultak az eseményeket kisírandó és kibeszélendő baráti vállra, fordultak segélyező csoportokhoz, terapeutához. Egyfajta módosított Isaura~jelenségnek lehetünk tanúi: a kellemetlen helyzetbe került alanyban magunkat ismerjük fel, és vagyunk annyira erősek, hogy a várható segítség felé mozdulunk.

A siker további titka lehet a közvetlenség, a keresetlen hétköznapiság, ami amellett, hogy fokozza az ismerősség érzését, nem távolítja el az olvasót az írótól és a történettől, mely sajnos oly sokszor megtörtént már az elmúlt évszázadban a jótékony kendőzéssel kísérletező irodalmi műnek nevezett írásokkal. A szerzők és az olvasók közötti eltávolodást sajnos öngerjesztő folyamatnak látom, mert a tömegek igénye jó eséllyel az alacsonyabb nívó felől megközelítve lett kiszolgálva. De képzeljük el, hogy mégis létezik olyan irodalom, mely bár igényes, tömegeket fog meg. Ez a novella ebbe a kategóriába tartozik? És mit sorolnánk még ide? Sajnos erre a két kérdésre nem tudok válaszolni.

Korrajz lenne? Két többé~kevésbé felelőtlen, felnőttséget legfeljebb évei számában hordozó személy felszínes találkozása? Kétlem, hogy a novella hiperrealizmusa elér valamilyen elrettentő hatást, avagy figyelmesebb kapcsolatépítésre ösztönözné olvasóit. Ha az az üzenet, hogy az emberek akármit is tesznek, felszínes, sikertelen kapcsolatokban, kapcsolatok között ugrálva szenvednek, sem szóban, sem testben nem értik meg egymást, akkor köszönjük szépen, ez a lemez már több mint száz éve megy, változatlanul sikeres, akarom mondani, sikeressé teszik valakik, akik úgy gondolják, hogy a világ csak és kizárólag ilyen emberekből áll. Azok a tömegek persze, akiknek akár már a dédszülei is ilyen írásokon és hasonló, más médiában elérhető forrásokon szocializálódtak, azok lehet, hogy ténylegesen is így tapasztalják és gondolják.

Soraimat egyik régi kedvenc viccemmel zárom. Vándor közeledik a város kapuja felé, ahol emberek őgyelegnek, várakoznak, egy idős férfi pedig nyugodtan üldögél. A vándor azt szólítja meg: Adjon Isten, öreg. Új vagyok a városban. Milyenek errefelé az emberek? Az öreg azt válaszolja: Jól látom, messziről jössz. A régi városodban milyenek az emberek? Jaj, ne is mondd, feleli a vándor, csupa irigység, rosszindulat. Hát fiam, nincs szerencséd, válaszol az öreg, itt is ilyen mindenki. Eltelik egy kevés idő, újabb vándor érkezik, és az is az öregtől érdeklődik. Az idős férfi őt is megkéri, hogy meséljen az eddigi lakóhelyéről. A fiatal azt mondja, hogy arrafelé kedvesek, figyelmesek az emberek. Akkor szerencséd van fiam, mondja az öreg, itt is ilyen mindenki.

Víg Dóra recenziója itt olvasható:

https://irkave.gvkik.hu/?s=v%C3%ADg+d%C3%B3ra+cat+person

Egy hozzászólás a(z) “Jager Luca: Modern macskák” bejegyzéshez

  1. Kedves Luca, nagy élvezettel olvastam az írásodat. Kérdéseid, kételyeid jogosak. Elmélkedésed mentén újabb, a novellára vonatkozó értelmezési gondolatom támadt: egyrészt egyetértek azzal, hogy “az emberek” , azaz sokan sikertelen, felszínes kapcsolatokban szenvednek és a Cat Person-ben így ráismertek saját sorsukra. De továbbmennék: a novella nagy sikere a deheroizálásban van. Az üzenet az, hogy a kudarcos életből sem kell nagy ügyet csinálni, élünk így és ennyi. Ami nem más, mint a sztereotipikus amerikai illetve egy bizonyos réteg kortárs életérzése. Végülis ezt megfogalmaztam a kritikámban, de te is megerősítettél az ebbéli értelmezés jogosságában. Köszönöm!

Hozzászólás a(z) Pecznik Éva bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *