illusztráció: saját fotó

kiemelt kép: pixabay.com

 

„A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.” (Márai)

Engedjetek elmenni!

Gyermekkorom nagymamámnál eltöltött nyaralásairól rétesek és kelt kalácsok, kacsasültek és kacsamájak fenséges ízei jutnak eszembe.

A nagymamával az otthon dagasztott és kelesztett kenyeret hetente egyszer a pékhez vittük kisütni. A kenyértésztából a kemencében lepény is készült, s az erre ráolvadó kacsazsír íze egyet jelent számomra a gyermekkorral.
A nagymamám gyakorlott mozdulatai természetessé tették a kacsa tömését is. A sült kacsamáj nemcsak nekem volt kedvencem, hanem a falusi búcsúra meghívott vendégeknek is.

A fiatalon megözvegyült nagymama határozott egyénisége a vallásban talált megnyugvásra. A biblia olvasása és a templomba járás jelentették számára a helyes utat az élet útvesztőjében. A helyi termelőszövetkezetben dolgozott, s emellett a ház körüli nagy terület szőlőst is egyedül művelte. Sok tőle származó mondat szállóigévé vált a családban. A tészta gyúrása nehéz munka, a nagymama, amikor már majdnem mindennel kész volt, mondta: „már csak gyúrni kell.” Ha valamit elrontok főzés közben, eszembe jut, hogy „ a főzés olyan, mint a férjhez menés: vagy sikerül, vagy nem.” Közmondásra is emlékszem, amit nagyon szeretett: „A mát adták, a holnapot nem ígérték.”

Vicces szavait visszahallom, ezt mondta a megmagyarázhatatlan dolgokra: „mert a macska szőrös, és az orrod lukas.”

A halál visszafordíthatatlansága felfoghatatlan bármikor, de egy fiatal élet elveszítése örökre beleivódik a lelkünkbe. Nagymama soha nem felejtette el a halál napjának dátumát, azt a kegyetlen február hatodikát, ami a fiát elvette tőle.
– Ma halt meg Palika – mondta belenyugvó szomorúsággal negyven év múltán is.

Palikát csecsemőkorában Nagymamának vinnie kellett magával a földekre aratáskor. Palikának megártott a hőség és a por, gyermekkora állandó betegeskedéssel telt. Nagymamáék teheneket adtak el a gyógyszeréért, hiába: Palika szegény tizenöt évesen hagyott el minket.

A nagymama soha nem panaszkodott sorsa miatt.

– Van fölöttünk nagyobb Úr – mondta akkor is, amikor betegsége miatt el kellett hagynia falusi életét, és hozzánk költözött a messzi városba. Ezután évente már csak egyszer, a Mindenszentek krizantémjaival látogattunk vissza vele, s gyújtottunk gyertyát Palika fényképe előtt a síremléken.
– Engedjetek elmenni! – kérte halkan a halálos ágyán.

Saját felelősségére hozatta haza magát a kórházból, meg sem kérdezett minket, csak az értesítést kaptuk, hogy várjuk a mentőt.

Itthon akart meghalni.

A vallásos emberek alázatával és beletörődésével várta a nap eljövetelét. Nem beszéltünk erről, pedig a levegőben volt a visszafordíthatatlanság érzése. Egyetlen unokájaként és orvosként fokozott fájdalommal éltem meg azt a tehetetlenséget, hogy a tudomány lehetőségei végesek. Ha felborul a szervezet egyensúlya, nincs mit tenni. Álltam a szoba ajtajában, hallottam a hangját:

– Engedjetek elmenni! Palika vár.

Nem volt kétségbeesett, még csak szomorú sem. Egyszerű, határozott hang volt, mint amilyen egész életében ő maga.
Most, huszonöt év elmúltával elmondhatom: a nagymama velem van mindig. Beszélgetek vele, álmodom vele, elképzelem, mit tanácsolna nekem, mivel vigasztalna, ha szomorú vagyok.
Szófogadó unokaként megértettem és tejesítettem utolsó kívánságát, elengedtem.
Palika mellett nyugszik.
– Ma halt meg a nagymama – mondom minden év május 16-án.

Megjelent az Életmese írói pályázat 2019 kötetében.

http://mosolyvirag.hu/app/hu/paragraph/render/216