illusztráció: pixabay.com

Ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. A kandalló ropogó tüze bevilágítja a nappali félhomályát és az őszpofájú dalmata arcát. A fekhelye előtt a tálban lévő víz megmelegedett. Napok óta egy kortyot sem ivott belőle. Szemei csukva, nagy erőfeszítés árán, szűkön tudja kinyitni őket, és a kandalló feletti képre néz. A képen a tizennyolc évvel ezelőtti portré látható, ahol apró kölyökként vannak lefotózva mind a százegyen. Emlékszik, hogy csupán egy képet lehetett csinálni róluk, annyira izegtek-mozogtak. Az önfeledt játékot és mind a száz kiskutyát elfújta az elmúlt tizennyolc év. Ő maradt az utolsó „kiskutya”.

A bordája alatti rekeszekben egyre fojtóbb a halál szorítása, miközben próbálja visszaidézni az elmúlt éveket, a gazdájával együtt tett kirándulásokat, az önfeledt csaholó éveket. Egy állat nem ismeri a halál kifejezését. Nem tudja, mégis felismeri, mielőtt bekövetkezik. Megkoptak az ízek, halványak a színek, alakok, és nem érzi már a gazdája tenyerének illatát.

De utoljára még lehunyja szemét, és álmodik egyet azokról az időkről, mikor mind a százegyen menekültek a gonosz Szörnyella elől, miközben érezte az összetartozás legyőzhetetlen erejét. Egy álom, ami ebben a pillanatban örökké tartóvá lesz…

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból