Zötyköl a villamos, a táskád lecsúszik a válladról, a sarka a szorosan melletted álló hátának nyomódik, de most nem érdekel. Fáradt vagy, a főnök ismét visszaélt a hatalmával és megoldhatatlan feladatot bízott rád, egy újabb kudarc, ehhez sem voltál elég. Gépiesen forgatod a gyűrűt az ujjadon, próbálod elterelni a közvetlen figyelmedet arról, amiről nem akarsz tudomást venni. Olyan sok ilyen van, hogy szinte folyamatosan kattogsz rajtuk, intézni valók, sérelmek, megbánások, ritkán és tétován felderengő álmok, amik egy kávékorty erejéig meglebegtetik a reményt a változásra.

Kinézel a villamos ablakán, látod a megállóban várakozók arcát, és arra gondolsz, milyen jó érzés elindulni. Érezni, hogy mész valamerre. Megvan a haladás illúziója, az irány lényegtelen, csak rángasd ki magad a statikusság mocsarából.

A légkondi hűvös levegőjét áporodott bűz nehezíti, nem kell oda fordulnod, a feladás szagát mindenhol felismered. Hajléktalannak sem kell lenni hozzá, néha saját magadon is érezni véled, amikor a próbálkozásaid nem hoznak sikert, vagy amikor ismét csalódsz valakiben.

A csalódások könnyen jönnek, talán mert fel vagy rá készülve, hogy cserbenhagynak. Te is megtetted már másokkal, tisztában vagy vele, hogy kevés is elég hozzá: egy félreértés utáni sértettség, a bosszúvágy és káröröm, vagy az önzés legapróbb megnyilvánulása.

Hallgatod a kocsi elején síró gyereket, a mögötted röhögcsélő diákokat, a közvetlenül előtted ülő nyugdíjas nők diskurzusát a befőzés rejtélyeiről. Minden egy közhely, mindenki a létezés n-szer megrágott és visszaöklendezett motívuma. Mindig ugyanazt éljük meg, csak más-más alakban. A szomszédod a kutyáját siratja, te a romba dőlt házasságodat, a barátnőd a felnőtt fia önpusztító döntéseit. Születés, vágy, öröm, bánat, elengedés, elmúlás.

Szemed sarkából felfigyelsz valamire, oldalra nézel. Egy középkorú emberpár, kézen fogva állnak a csuklós rész közepén. Egymásba kapaszkodnak. Bámulod a két férfit, nem tudod levenni róluk a szemed, körülnézel, senki sem látja őket, lehet, hogy senkit se érdekelnek, csak téged. Ki vagy éhezve az újdonságra. A munkád fásulttá tesz, a filmek már semmit sem mondanak, az olvasásról rég lemondtál, a férjeddel hónapok óta nem folytattál érdemi beszélgetést, a kamaszlányod magába zárkózása fáraszt, külföldi utazásra pedig nem telik. Minden, ami egy kicsit is kilóg a megszokottból, élményszámba megy.

Az egyik nyugdíjas nő közel hajol az ismerőséhez, a nehezen hallott félszavakból megérted, hogy a férfipárról beszélnek, a hanglejtésükből pedig azt, hogy elítélőn. Nem csodálkozol rajta, ez Magyarország. Háttér információ nélkül, zsigerből kígyót-békát kiáltunk, követ és sarat dobálunk, feketére fehéret, fehérre feketét mondunk. Egységben az erő, és egységben a nyomor is, itt kell élned és halnod, bölcsődből nem léphetsz ki, mert ha nem ez lesz a sírod, akkor vagy hazaáruló leszel, vagy migráns. Bűnös, aki elmegy a jobb élet reményében, aki változásra áhítozik, maradnod kell hát, egy helyben gyökeret eresztve, amíg a kövesedés el nem éri a szívedet.

Ismét arra fordulsz, nézed a két férfit, leszállni készülnek. A hozzád közelebb álló eltakarja a másikat, a profilját bámulod, előre néz, állát nem szegi magasra, de nem is hajtja le a fejét. Te is a szervilizmus és az arrogancia közötti nyugalomra vágysz, arra, hogy elfogadj és elfogadjanak, hogy engedjék a gyökereidet feltépődni, majd ismét belefúródni a talajba, amit az átalakulás hoz.

Leszállnak a Wesselényinél. Ez a te megállód, lelépsz a járdaszigetre. Elindulsz a régi gimnáziumod irányába a Körúton, a keleti fűszeres kirakata becsábít, és a kísértésnek engedve, mézzel bevont török mogyorót vásárolsz. Amíg hazaérsz, a felét elropogtatod.

Elfordítod a kulcsot, és ahogy belépsz az ajtón, azon morfondírozol, vajon krumplis- vagy káposztás tészta legyen vacsorára?