illusztráció: pixabay.com

Az emberek többsége a jólétét a rendelkezésére álló pénz mennyiségével arányosnak gondolja. Ezért a fenti egy fontos megállapítás, akkor is, ha a világon az emberek csak jóval kevesebb mint egy ezreléke tudja személyesen átélni. A lényege mindenkire igaz, a több pénz nem boldogabbá, csak gazdagabbá tesz. Ez nem jelenti azt, hogy a pénz nem fontos. Probléma akkor van, amikor valaki mindig többre vágyik. Akkor – megjósolhatóan – soha sem lesz elég. A pénzt a jobb élethez használni kell, nem felhalmozni. Akkor érdemes aggódni a pénz miatt, amikor nincs elég, vagy túl kevés van belőle a mindennapi megélhetéshez. Akkor megoldás kell. De akkor sem jó eladósodni. Ha valaki elég pénzt keres, a további gyarapodás már nem javít a helyzetén. Jó érzés, ha a bankszámlára egyre több pénz érkezik, de egy idő után az érzés megkopik. Hozzá lehet szokni. Aki arra számít, hogy gazdaggá válva boldogabb lesz, csalódni fog. A pénz tényleg nem boldogít. Igaz – ha van – némi biztonságérzetet nyújt. De az is igaz, hogy a csak pénzen nyugvó biztonság csalóka. A cincált mondat Arnold Schwarzeneggertől származik, aki nem milliomosként kezdte a grazi edzőteremben.

illusztráció: pixabay.com

Lehet azt gondolni, hogy elcsépelt vicc, hogy a “kákán úgy lehet csomót keresni, hogy olcsón kell venni, és drágán kell eladni”. Pedig egyáltalán nem helyes a banalizáló megközelítés. A napi hírekből kiderül, hogy a mára kialakult, létező piac nélküli kapitalizmusban bármiből lehet káka. Főleg ott, ahol a felszisszenőt azonnal “nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni” felszólítással zavarják el a zsombékosból. Az eredeti szólás szerint, aki a “kákán is csomót keres” olyan kekeckedő, aki mindenben – akkor is, ha nincs – hibát próbál találni. Az is jellemzi a közeget, hogy milyen irányba ferdült el a mondás. A káka egy sásféle vízinövény. Látható szára vékony, egyenes, levéltelen és hajlékony. De van csomója, földközelben, nem nagyon látható helyen. Igazság az, hogy a kákán csak az leli meg a rejtőzködő csomót, aki eléggé figyelmesen nézi. Az is tény, hogy a részletekre odafigyelőt többnyire azok nevezik zsigerből szőrözőnek, kötözködőnek, kukacoskodónak – kákán is csomót keresőnek –, akiknek van takargatnivalójuk. Ahhoz, hogy ne lehessen a köztulajdon ide-oda adásvétel tárgya, hogy ne lehessen közpénzeket ellopva meggazdagodni, sok takargatott “csomót” meglátni és felmutatni képes polgárra van szükség.

illusztráció: pixabay.com

Mi a hasonlóság Grassalkovich I. Antal és Mészáros Lőrinc között? Látszólag nem sok. De ha jobban belegondolunk, mindketten, a maguk idejében és történelmileg is, hihetetlen mértékű és ütemű gazdagodást produkáltak. Van azért „néhány” különbség is közöttük, például az, hogy Antalról nem maradt fent olyan információ, hogy azt mondta volna: “Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan.” És az is, hogy Lőrincz nem lett gróf, sem koronaőr, sem valóságos belső titkos tanácsos, sem főlovászmester, egyelőre. Antal mesés vagyonát úgy szerezte, hogy jogi tanulmányai végeztével, nemesként fényes hivatalnoki karriert futott be a császári udvarban. Oly módon, hogy az uralkodótól elképesztő mennyiségű, másoktól elvett földbirtok-állományt kapott. Lőrinc példátlan gazdagodása osztálytársa és barátja miniszterelnökségének idejében elnyert közbeszerzések révén történt. Azzal, hogy cégei – valóságos birodalommá kiterjedve – az üzleti életben szokatlan gyarapodást produkáltak. Két „érdekes” pálya. Kívülállóként, akár történelmi perspektívából, akár kortársi nézőpontból vizsgáljuk, gazdagodásuk forrását lehet különbözőképpen magyarázni. De az biztosan és bizonyosan megállapítható, hogy nem a munka volt az.

Fotó: Juhász Tamás, Gödöllői Fotós Kör

Ez a szlogen, bár Hofi Géza szövegei időtállóak, már nem érvényes. Eredetileg úgy szól, hogy a tanár azt üzente a gyerek ellenőrzőjében a szülőnek, hogy a gyerek büdös, erre volt válasz: nem szagolni, tanítani. Mára már inkább a „szagolás”, a lényével való foglalkozás, a feladat. Képessé kell tenni a „tanulót”, hogy kezelni tudja saját testi-lelki állapotát. Ez azért fontos, mert ezt lehet közösségben alakítani, nem azt, hogy mit kell a jövőbeni „társadalmi szerepéhez” tartalmilag tudnia. A tanulni tanítás továbbra is feladat. Az „élettudás” azon alapulhatna, hogy az iskola naprakész a tudományosan megalapozott életképességek ismeretében, segítésében és a boldogság mibenlétének körvonalazásában. És támogatást ad az egészség holisztikus értelmezésében, az információ(özön) feldolgozásában, az érzelmi stabilitás és az aktív jelenlétben kezelésben, az interakció- és kapcsolatkezelésben, az önvezetési készségekben és az empátia erősítésben. E területek fejlesztése teszi lehetővé, hogy a gyerek –szülei hozzáállásától és anyagi helyzetétől függetlenül – egésszé tudjon válni, mentálisan erős és ellenálló legyen, mire önálló életbe kezd. Ehhez az iskolában mostanság – bizony – inkább „szagolgatni” kell a gyerekeket, mint „tanítani”.

Az evolúció a megszületett egyedek életképességének biztosítását különböző módon oldja meg. Ez a megoldás fajok szerint egyedi. Az ember esetében, aki mára társadalomban él, az önálló életlehetőség elérésének ideje folyamatosan kitolódik. A magyar statisztika szerint a húszas éveik elején járó fiatalok több mint kétharmada szüleivel él. Saját lábon állni azt jelenti, hogy a láb tulajdonosa nem szorul támaszra, saját jogon szerzett bevételeiből tudja fedezni saját kiadásait. Az állatvilágban vannak ugyan olyan fajok, amelyek egész életükben függenek fajtársaik közösségétől, de szüleik ezeket is magukra hagyják, amint lehet. Az önálló élet elindításának kitolódása a múlt század vége felé kezdődött. Fő oka a létköltségek növekedése, és a szükséges jövedelemszerzés lehetőségeinek korlátozottsága, ami a „tanulási időszak” meghosszabbodását eredményezte. Egyre nehezebb lakást venni vagy bérelni, önfenntartóvá válni átlagos jövedelemből, és akkor még nem esett szó a rengeteg gerjesztett igény kielégítéséről. Pedig a moderált keretek között tartott önfenntartás a természetet kímélő fenntarthatóság egyik pillére. De nem könnyű megmondani – pedig alapvető kérdés – kinek a lábán álljon meg az, aki a sajátján nem tud.

Kevesen ismerik azt a tényt, hogy a testünkben többségben vannak a nem saját sejtek. Ezek többsége nem friss „bevándorló”, és számunkra szükséges funkcióval rendelkezik. Ezen feladatok egyike, hogy segítenek megemészteni amit megeszünk, részeként annak a mechanizmusnak, ami abból állítja elő a szükséges táplálékot, amihez hozzájutunk. Ez a működés alapvető a túléléshez, és lehetőség a külvilágtól való függetlenségre. Az, hogy szellemünket hogyan tápláljuk, és milyen információt fogadunk be, hasonlít a testi táplálkozásra. Mindkettő aktivitást igényel. De abban különbözik, hogy a feldolgozáshoz kevesebb evolúciós segítséggel bírunk. Ezen a területen több függ a társadalomtól és a saját erőfeszítéssel megtanult ismeretektől, módszerektől, mint az öröklött képességektől. Felismerhető, hogy az emésztőrendszerünk tulajdonképpen rajtunk kívül lévő zsák, amitől – ha immunrendszerünk jól működik – megfelelően le vagyunk választva. De a kialakult adatözönben szükségünk van/lesz olyan lélek-gyomorra is, ami – akár külső, mesterséges eszközökkel támogatva – szűri, előfeldolgozza és elkezdi megemészteni a külvilág információit, mielőtt azok bejutnának a tudatunkba.

Ezek egy miniszter szavai, arra vonatkozóan, hogy bármilyen áron, de be kellett szerezni a lélegeztető gépeket. Egy emberközpontú államban a kormányzás állampolgári felhatalmazással történik, de egyúttal kultúra-befolyásolta szakfeladat is. Világosan el kell különülnie az értékalapú politizálásnak és az igazgatási, gazdálkodási feladatoknak. A huszonegyedik században az állam nem elsősorban hatalomgyakorló, hanem főleg együttélési keretet biztosító. Utóbbit közszolgáltatásokkal valósítja meg. Az egészségügy, benne a közegészségüggyel, közszolgáltatás, aminek – világos és átlátható – nyújtása az állam folyamatos feladata. A járványügy az előbbiek része. Olyan vészhelyzet, mint a koronavírus járvány előfordulhat, de nem lehet olyan helyzet, amikor az „ár” nem számít, amikor az intézkedések költségei nem átláthatók. És az államigazgatásnak utólag, tételesen, mindig el kell tudnia számolni. A demokráciának – mint az emberek eddig talált legelfogadhatóbb együttélés-formájának – egyik alapértéke, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. A társadalom evolúciója már nem az egyszerű túlélésről szól. Az emberi élet nem csak biológiai, hanem szellemi térben is zajlik.

Az iskola az egyik társadalmi alapintézmény. Ez nem volt mindig így. A földművelő társadalmakban az alapvető tudást a család és a helyi közösség adta át, az iskola csak kiegészítés volt. Ma az emberek többsége napi, lakóhelyén kívüli elfoglaltsággal járó bérmunkából él, és az iskola a gyerekek nem nélkülözhető életterévé vált. Bár mindenki, különböző hangsúllyal, csak az oktatás és nevelés szempontjairól beszél, az iskola felügyeleti, gyermekjóléti és egészségkezelő – csak általa nyújtott – közfunkciókat is kapott. A kialakult életforma részévé vált, hogy az iskola – idejük egy részében, családjukon kívül – ellátja a gyerekeket. Az ehhez szükséges infrastruktúrába a társadalom jelentős erőforrásokat fektetett. A gyerekek számára az „iskola” olyan hely lett, ahol idejük jó részét töltve élnek, ahol otthon kell érezniük magukat. A távoktatás nem jelentheti azt, hogy az iskolának, mint élettérnek szerepe csökkenthető. Abban segíthet, hogy a tanulás helyére kerüljön, és az iskola az életre magára koncentrálhasson. Az „iskola” ugyanis nem majd elkövetkező életre nevel, hanem magának a „nagybetűs életnek” része. Ma már az is világosan látható, hogy nem csak a gyermekkorban.

Ez egy évszázados mondat, amit a világ változása tesz újravizsgálandóvá. A hír a valóság tényeinek lehető legtorzításmentesebb, legobjektívebb tükrözése, rögzítése valamilyen formában, abból a célból, hogy másokkal megosztható legyen. Itt a szöveges formáról lesz szó. A hírekre azért van szükség, mert a világ történéseiből több dolog érdekli az embereket, mint amit képesek személyesen megtapasztalni. A hír azzal több, mint az egyszerű adat, hogy története van. A hír alapvető kérdésekre válaszoló információhalmaz: kivel vagy mivel, hol, mikor, mi történt, történik vagy fog történni, olykor kiegészítve a miérttel, illetve a hogyannal is. Nem a hír, hanem a tájékozódás lehetősége „szent” jog. A hír leírva, önálló létezőként, már profán, véleményeknek kitett. A vélemény szubjektív reflexió a befogadót ért hatásokra, élményekre, adatokra és hírekre. Véleménye mindenkinek van, annak is, aki nem osztja meg. A véleménymódosítás a megértés alapja. Az, hogy valaki, mások hatására, mennyire tudja módosítani a véleményét, az egyik legfontosabb szociális képesség. Nem a vélemény „szabad”, hanem a véleménymondás. A hírek és vélemények megkülönböztetése és a feleslegesek elvetni tudása az, ami elvezethet a „szent és szabad” tényekhez.

Vírusos időben lehet arra hivatkozni, hogy a papírpénz és az érmék fertőznek. Kérdés, mennyivel jobban teszik ezt, mint az áru, amit értük kapunk. Az is, mitől „olcsóbb” a készpénz „fertőtlenítése”, mint a „pénzügyi rendszer” fenntartása. A Lehman Brothers csődjére gondolva az sem hangzik hihetőnek, hogy az „elektronikusan teremtett pénz” biztonságosabb, mint a készpénz. Az új pénzügyi szolgáltatások jórésze a korábbi szolgáltatások elektronizálását, vagy az állam fokozódó központi kontroll igényének kielégítését szolgálja. Nagyon kevés köze van az ügyfelek igényeihez. Megjegyzendő, hogy minden szükséges fizetési művelet megvalósítható készpénzzel. Ez alól talán a könyvelési műveletekkel fedezett – sokak szerint valódi fedezet nélküli – bankszámlapénz-teremtés kivétel. Gyakran elhangzik, milyen jó, hogy okostelefonnal lehet fizetni. Az ritkábban, hogyan miből lesz költeni való? Arról is keveset beszélnek, hogy minden kézpénzkímélő műveletnek díja van. Ha ma valaki készpénzt tesz a bankba, a „feldolgozás” után kevesebbet fog tudni felhasználni, mint amit betett. Tényleg sohasem volt ilyen fontos a készpénzmentes fizetés a pénzügyi szolgáltatóknak és magának az államnak, mert ők már főleg abból élnek.