Bojár Cassino: Párbaj

a szerző fotója

A bajt gyökerestől kell kiirtani, megfogadtam, hogy megölöm. Megteszem. Kivágom, kitaposom, a helyét is felszántom és beszórom sóval, mint Karthágót. Ez a legkevesebb.

2002-ben kerültem Gödöllőre. Szokványos, hétköznapi történet, jöttem a család után. Bár máig mondom, én Pesti srác vagyok, azért éltem én korábban is vidéken, oda nősültem. Egyébként meg, ha lenne „ki költözködött többet” vetélkedő, jó eséllyel indulhatnék. Így hozta a sors. Azon a télen éppen Csepelről tettem át székhelyemet e kies kisvárosba. Hova máshova, hiszen a gyerekem márt itt élt a párjával. Felszámoltuk a csepeli panelt, fel a feleségem nagymarosi szülőházát és már is itt voltunk a csendes, nyúlfarknyi, romantikus nevű, Galagonya utcában, ahol alig 15 házszámot kellett megjárnia a postásnak, ha arra volt dolga. Később megtudtam, hogy valamikor a hetvenes években az utcánk még vasúti töltés volt, rajta pöfögött, kanyarodott Szada felé a Kismukinak nevezett gőzmozdony. A ház kétszintes volt, csak néhány éves és egy közepes kert is tartozott hozzá. Hanem a majdnem új falakon kívül nem sok minden volt benne, és a kert is inkább csak gazos, tarackos homok. Sok évbe, sok munkába és még több pénzbe került otthonná varázsolni. De aztán mégis ez lett a csodapalota, mert itt cseperedhettek később az unokák.

Még az érkezésünk legelején, amikor mindenhonnan elhoztuk régi bútorainkat, örökség-kacatjainkat, előkerült egy nagyobb méretű szőlőprés is. Én nem értek a gyümölcsöshöz, (mondom, hogy pesti srác vagyok) eszembe sem jutott szőlőt ültetni. Mást sem. A kerthez járt egy öreg sárgabarack fa, a ház utcai homlokzata előtt pedig egy apró, talán félméternyi, csenevész ezüstfenyő árválkodott. Részemről növényből ennyi elégnek is tűnt. Csakhogy a ház asszonya egészen más rugóra járt. (Azoknak mondom, akik nem ismerik: makacs teremtés.) Még alig tavaszodott, amikor kitaláltam, hogy az amúgy semmire nem jó szőlőprésből igen dizájnos virágtartót tudnék csinálni. Az öntöttvas talpazatot lefestem, a prést kiszerelem a közepéből, megtöltöm földdel és beleültetem a csenevész kis fenyőt. Jól fog mutatni ott elöl, bárki megbámulja majd, ha véletlenül erre téved.

Nagy elánnal fogtam a teremtéshez, ám őfelségem (a makacs), rövid úton kiölte alkotói vágyamat. Nagyon zokon vettem, hosszú mosolyszünet következett. Hiába magyaráztam, hogy ha az a kis nyavalyás ott megnő, a gyökerei majd felfordítják a házat és a konyha közepén fognak kikukucskálni. De nem, akkor sem, és soha nem, mert az egy élőlény és pont ott van a legjobb helye. Na, ekkor kezdtem el meggyűlölni a korcsot. Úgy éreztem férfiúi mivoltomba tapostak, de mindjárt két lábbal egy nyamvadt kóró miatt. Világos volt, hogy bosszút kell állnom. És hát ki máson? Ő meg csak ott volt, ott kókadozott, néha úgy tűnt, reggelre már kiszárad, aztán mégsem. A kis ártatlan rohadék. Ám amikor megtaláltam a latin nevét: picea pungeus, az már tetszett. Azt el lehetett kanyarítani magyarosan, adta magát.

Telt az idő. Hónapok, évek mentek, unokák jöttek, tennivalók szaporodtak. A szőlőprés már régen talált magának másik gazdát, de a fámat csak nem tudtam szívembe zárni. Néha odaálltam mellé és meg kellett állapítanom: ez bizony nem akar kipusztulni. Nem sok idő után már ő nézett le énrám. Terebélyes, sűrű ágaitól a közelébe se fértem. Az volt az érzésem csak játszik, csak szórakozik velem. Megfogadtam, ha a csúcsa eléri az ajtókilincs magasságát, majd móresre tanítom. Aztán legközelebb már az ablakpárkány volt a kilátásba helyezett móresre tanítás mércéje. Egyszer azt is kikutakodtam, hogy neki is van több halálos ellensége, úgymint tűkarcgomba, takácsatka, levéltetű, gubacstetű és egyébként meg csak a savanyú talajban érzi jól magát. Reméltem, hogy a tetveket ő is be tudja szerezni magának, én inkább a talajra koncentráltam. Öt kiló kristálycukrot szórtam ki a tövéhez. Majd adok neked savanyút rohadt kis picea, sziszegtem hozzá. Aztán türelmesen vártam, hogy a gyökerei szép lassan felszívják. Újabb évek teltek el, mércének már az ablak teteje is múlt idő lett.

Történt egyszer, hogy egy szeles, nyárvégi estén feketerigó csapódott az ablakunkhoz. Talán nagyon megijedhetett valamitől. Nekünk ugyan nem voltak háziállataink, a szomszéd macskák mind hozzánk jártak át kvaterkázni, senki nem bántotta őket. Szegény rigóm aléltan feküdt az ablakpárkányon, ránézésre legfeljebb macskaeledelnek lett volna jó. Ahogy dobozba tettem láttam még él, éreztem a szíve dobogását, de az egyik szárnya rendellenesen lógott. Átszaladtam vele az állatorvoshoz, ott lakott a negyedik házban. Sínbe tette és még egy alkalmi kalitkát is adott kölcsön. A gyerekek nagy örömére több mint egy hétig lakott nálunk. Korábban volt már a hátsó sufniban megfogott kisegerünk, az összefolyó-csatornából kihalászott kisbékánk és még a szomszédból átszökött hatalmas bengáli nyulunk is. Imádták a kölykök. Közben a rigónak készítettem takaros madárházat és felraktam a fenyőfára, amilyen magasan csak elértem. Végre valami haszna is lesz a mocsoknak gondoltam, mert a macskák talán nem másznak a szúrós tűlevelek közé. Később láttam, hogy valakik beleköltöztek, de nem az én feketerigóm, őt megismertem volna, mert nem is volt a tolla teljesen fekete. Inkább kicsit szürkés.

Aztán megint eltelt sok idő és az én picea pungeusom feje búbja, bizony már az emeleti ablakpárkányt ostromolta. Beláttam, a cukor sem hozta meg a kívánt eredményt és kezdtem feladni a háborút.

Egy őszi reggelen tépett madártetemet találtam a földre hajló ágak alatt. Feketerigóé lehetett, és a tollai kissé szürkék voltak. Oda temettem a fenyő alá. Azon a télen sokszor eszembe jutott és még utána is évekig. Lám ennyi az élet. Születésünk első percétől az utolsót keressük, és mindig meg is találjuk. Szerencsén és egymás jóindulatán múlik, hol és hogyan?

Lassan megnőttek az unokák, megvénültek az öregek, az én fenyőm pedig elérte a házunk legtetejét. Hanem ekkor a sors kereke megint fordult egyet és én ismét költözhettem. (Talán ez még hiányzott a „ki költözködött többet” vetélkedőhöz.) Amikor az utolsó rakat holmival kigördültünk a kapun, visszamentem, megálltam a nagy fám előtt és némán fejet hajtottam.

– Győztél rohadt picea – mormoltam magamban, és már nem volt harag bennem.

2 hozzászólás a(z) “Bojár Cassino: Párbaj” bejegyzéshez

  1. Nagyszerűen megírt novella. Egyszerre humoros és elgondolkodtató. Vajon a férfi valóban szabadulni akar a fától? Érthetem úgy is, hogy igen. Érthetem úgy is, hogy nem. Szép keretet ad a novellának a költözés és a család, melyen keresztül megismerhetem a férfit. Frappáns befejezés az utolsó mondat, mellyel az író, egy harmadik értelmezési verziót is bedob elém az utolsó pillanatban. Köszönöm az élményt!
    (Szolnoki Irma)

  2. Akármilyen hősiesen olvastam, a végére csak muszáj voltam elmorzsolni egy könnycseppet.
    Tegnap a humorról vitatkoztam valakivel (ő azt mondta, nem őszinte, aki humorizál, de később belátta, ő inkább a kényszeres viccelődésre gondolt), és akartam neki példát hozni a jó a humorra. A humorra, amiben ott bujkál az emberség, a szeretet, és amin úgy tudsz nevetni, hogy néha kibuggyan egy szégyenlős könnycsepp a végén. Szóval ez itt, ez a picea pungeus ez ilyen 🙂

Hozzászólás a(z) Kovács Sándor bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *