illusztráció: pixabay.com

I. tétel.

– Szép Hölgy! Jön-e hát játszani velem?

– De uram, hisz férjem van (s négy apró gyermekem)!

– Ne értsen félre, kérem, krikettezni hívom! Csak azt kérem cserébe: gömbölyded labdáit hozza. Bízza csak reám, én értük nyúlok nyomban…

– Kikérem magamnak, micsoda ajánlat! Ha labdákra vágyik, hát szerezzen magának! (Vadállat!)

–   És a golfhoz mit szól, a sok apró lyukkal, Mikbe ki-be bújni, mint méh a virágba, (mohó nyelvecskékkel fürgén matatva)…

– Javára nem válik, ez rossz metafóra.

– Hisz ezt csak úgy mondtam… hasonlatnak szántam. Nos, nem baj, ha nem eszes, ki tanulni vágyik. Ha a golf nem tetszett, legyen inkább torna. Az ám a szép sport, már abból is látszik: nincs szebb mikor a nő két forró combjával kötelemre mászik…

– Netán arra gondol (hogy mert nem vagyok doktor) bedőlök magának? Ne nézzen madárnak!

-Tiltakozhat nékem, én mégis úgy érzem (és forrón lüktet ám a vérem), hogy míves szavaim szívébe találnak, s végső célom mégiscsak elérem.

– Nyilván téved, kérem, és veszít e téren.

– És mit lép majd arra, mikor öntől balra, a vízipóló meccsen, egy markos legény (mint harkály a fatörzsben), keresve-kutatva, kíváncsi ujjával valamit akarna?

– Ne hozzon zavarba, hogy lehet ily bamba!

– No, de ez a fickó nem lenne ám durva! Épp ellenkezőleg: olyan szelídes, sőt kedves, fürge ujjával módfelett figyelmes…

– Tudja milyen alak maga? Megmondhatom: tetves!

– Nem tud megbántani! Már látom, hogy esélyem nem csekély, sőt növekszik e téren… csak várjuk ki, míg leszáll az éj, s ketten, eltévedvén egy sivatagi győztes Dakaron, Ön lesz a mitfárerem… járatlan utakon, ezt akarom.

– Jó ötlet, bízza rám, a térképhez értek (mint tyúk az ábc-hez) s az eltervezett útról, majd szépen eltérítem, mint tevét a kúttól.

II. tétel

– Bár lennék magányos vándor lankáid között, s a barlangod adna menedéket! Két karodba bújva, puha ajkad ajkamra tapadva, szikrázó fényörvénybe hullva égnénk el ott ketten (mint a főnix madár, mindig megújulva) s összeforrott testünk közé bé nem férkőzhetne az örök enyészet. Kár, hogy Te nem akarod ezt az egészet.

– Ha „akarom” szüli a tolvajt hát nem bánom, tegyünk valami merészet.

– Na végre, drága nyuszkóm! Örömmel hallgatom!

– Engem illetsz ily elcsépelt szóval?

– Szóval… ajkamon buzog egy forró óhaj… mondhatom?

– Halljam hát, bár ha eszem nem csal, sokszor hallottam már ily silány, üres fámát…

– Nos, kérdem én, igádba hajthatom-é végre vad csődöröm bozontos, büszke jármát?

– Valahogy sejtettem, hogy nemes tervedben jobb ketten szerepelni, mint egyen… Ha jól értem nem az a vágyad, hogy szakadt szekered rúdját (mint vad vihar a trópusi pálmát) ide-oda te magad, egyedül rángasd.

– Így is mondhatnók, hisz – ha kétszer oly erős szél cibálja – nem nő-é teher alatt nagyobbra a pálma?

– Méghogy nő? Ezt mondtad? Félreértettelek volna? Vagy nő dolga úgy rázni a pálmát, hogy borzas koronájából két érett dió mohó szájamba pottyanjon róla?

– Ez fájt! De azért jól van! Most, hogy így beindult a bolt, s hangosan csattog a kassza, jöjjön mi még nem volt: akarod-é, hogy egy szemfüles horgász hosszú pecabotját szájad lágyába némán beakassza?

– Jaj, miért jó az nekem, mi rossz a szegény halnak? Jobb, hogy nem érezlek, (viszont sajnos hallak…)

– Öblös, mély fülkagylód engem arra ihlet, hogy mint fülbemászó, csúszós járatából kiaknázzam mindazt, ami megillet.

– Hű az nem torta, az nagyon rossz volna! Még szerencse, hogy tágas orrlikamról nem ötlik eszedbe ily szokatlan móka…

– Na de merész ötlet! Így a hívogató bejáratnak se szeri, se száma, ha jól emlékszem: öt lett.

– Hat lett, ha mondom! Nem beszélve arról (mint végső eshetőség…) szóval a farról…

– Csak farra hányt borsó! Hisz minden alkalomnál, mint csordultig korsó, maradunk a szónál.

– Kedves barátom, tán ha másnak szólnál… a tettek embere, lám csak nem én leszek.

– A francba! Hát eddig hiába papoltam? Pedig majd meg veszek. (Bármit is teszek!)

– Nocsak! Újabb menet? S most mit raknál mibe? A szép szavak erejét ne vegyük semmibe!

– Mondanám én tovább, de jer velem, majd kint. Itt túl sok már a sunyi szem, mi pislogva ránk tekint.

– Ne remélj túl sokat, ha folytatod e prózát. Próbáld versbe szedni, küldj egy csokor rózsát, epekedj szelíden, talán célba érhetsz. Kettőn áll a vásár, hiába vitézkedsz…