1945 március, Komárom. A szovjet hadsereg már az Észak-Komáromi téglagyárnál járt, míg mi a szomszéd pincéjében kuksoltunk. De jött a Wehrmacht kétszáz zuhanó bombázója és kegyetlenül eltakarította őket.

Vasúti kocsiba költöztünk, hogy Hollandiába meneküljünk Ácsig jutottunk. A pálya további része lebombázva. Sándy százados kínált kiutat. Leventéivel egy sor szekéren indult nyugatnak. Két üres szekéren mehettünk velük.

Délkomáromból a már megrongált hídon vergődtünk á meg-megakadva. A hídon egy fiatal német katona nyújtott valamit felém, aki a cókmók tetején ültem. Kísérő szöveg édesanyánkhoz: Asszonyom, az alkalomhoz illő játékszer a fiának. Páncélököl volt. Nem sokkal ezután csak a híd a Dunába robbantott roncsa uralkodott a színtéren.

Ekelnél (Okolicsná nad Osztrove) kezdett esteledni. A főútról északra tértünk le. Rövidesen Margitfalvára értünk. Nem igazán falu, csak majorság. Az iskolában találtunk helyet. Szemben Csente Imre gazdálkodó kis családjával.

Imre bácsi, háború ide, háború oda, folytatta a tavaszi ártó átázott földjén a művelést, amint az ár levonult. Állatait ellátta, szikkadó szántóit szántotta, boronálta, bevetette, hengerezte. Vele tartottam. Amikor a politika ismét visszavette a Csallóközi magyarok ország-részét, elbúcsúztunk. Imre bácsi megjegyezte rám: Kár ezt a fiút elvinni úrnak, olyan jó lenne parasztnak.

Következő két nyár júliusa Kisberk Imre plébániáján nyaralással telt Ráckevén. A plébános atya, később Székesfehérvári püspök, még a pesti egyetemről volt ismerőse édesanyánknak. A háború utáni ínségből menekített ki. Naponta ministráltunk kora reggeli szentmiséjén latinul, aztán szabadok voltunk. Csak ebédre, meg este jöttünk be a Dunáról.

Aztán megint Komáromi nyaralás nagymamánál. Akkoriban a mai tömbházak helyén kukoricás díszlett. Egy alkalmi baráttal oda kocsiztunk ki ekekapázni. Akkor ültem először, és sajnos utoljára ló hátán.

Elérkeztünk 1949-be. E nyáron csak két hét jutott a falura. Édesapám jegyet váltott s mondta, hogy Balatonszentgyörgynél át kell szállnom a Türje felé morgó motorvonatra. (Hol van már ez a szép emlékű vonal sok társával együtt?) Zalacsányban leszálltam. Megtaláltam Szőnyi Mihály rokonunkat, a hét holdas kulákot. Tamás bátyám már ott segédkezett. Beszálltam. Lelkesen csapdostam ostor nyéllel a dimbes-dombos szántót elözönlő pocok áradatot.

A következő nyárra léha nyaralás jutott Bodrossy Félix nagybátyánk Angyali-szigeti nyaralójában. Ladikozás, keszegezés töltötte ki az időt. Mindkét tevékenységben sokat tanultam. Hja, nem tankönyv, ám élvezhető gyakorlat volt!

Majd ’51 nyarán Szigetbecse-Királyrét jött Lipsz Márton és Bözsi néni otthonában és pici bolgár gazdaságában. Dolgom Rózsa tehén és borjának legeltetése volt a Duna-parti dús gyepen. Egyszer Lipszékkel mehettem Ráckeve piacára. Amikor elmentek pár kortyra és falatra, én árusítottam a gyönyörű paprikát. Kilónként az akkori átlag órabér háromszorosáért. Elkapkodták.

Hívtak következő nyárra is. Vaktában lementem, de akkorra már működött a bolsi gazdaság-politika. Lipszék is csak tengtek- lengtek megfosztva tavaly még bimbózó reményeiktől. A szovhoz ideje jött el. Pár nap után elköszöntem.

Még akadt nyári találkozás az akkor már bolsevik módra szabott mezőgazdasággal. Szőnyi Mihály rokonunk a Csopaki Növényvédő Állomáson dolgozott. Akkoriban kezdett betörni a burgonya bogár honunkba. ’54 nyarára Csopak is megszervezte földerítő csapatát Veszprémi gimnazista fiúkból Bakos testnevelő tanár úr vezetésével. Köztük kaptam helyet én is. Mozgalmas, szép nyár, tisztességesen javadalmazott időszak volt.

Számomra nem városi “úri”, de “szocreál” sors távlata nyílt meg. Néhány év tétova cikk-cakkja után 1964-ben jutottam  a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetbe. Országos intézmény lévén, Magyarország sok helyén járhattam. Láthattam és tapasztalhattam a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek kétségtelen eredményeit, de kudarcait és ellentmondásait is.

A zárt kertekből nekem is jutott. Bérelhettem 1312 négyzetmétert 1979-ben Szadán ötven évre. Néhány év után tulajdonommá válhatott. Itt modellezhetem, hogy miként működtetnék egy kisközösségi önellátó kert gazdaságot …ha legalább húsz-harminc évvel később születtem volna. Így a tapasztalatok és élmények maradnak, melyeken el-elmerenghetek. Vagy ha számít még valakiknek, közzé adhatom őket.

az égen mint foszlott rongyok

komor fellegek úsznak tova

föl és fölharsanó böjti

szelek szárnyán méltósággal

a Nap izzó kohójában

lángolva amíg dombjaink

meredélyén rohamozó

vad szeleken holló hadak

gyakorlatoznak csapongva

pördülve forogva olykor

bukfencekkel színesítve

vonzó gyakorlataikat

dombtetőn hatalmas fenyők

bókolva tűrik a vihart

míg sötét röpművészeink

időnként szélárnyékukban

pihennek kicsit hogy aztán

újra fergeteges táncba

fogjanak a tű levelek

sziszegő suhogó zúgó

zenéjének hangjaira

2023. II. 2. Nádašpétër

(„dum graves Cyclopum Volcanus

ardens urit officinas” — Vergilius)

Régen történt. Még évtized sem múlott el a nagy háború óta. Hanem a hadakozás mégis folyt tovább. Hidegen. Így is nevezték: hidegháború. A világ csoportokra különült: két szembenállóra és egy közöttire. Idehaza hivatalosan imperialisták, béketábor és harmadik országok volt a fölosztás.
Minket az úgynevezett béketáborba szorított a győztes nagyhatalmak egyezkedése. Az ellenfelek hidegvérrel, elszántan, de alattomosan küzdöttek egymás ellen. Az akkori propaganda szerint a kapitalista államok háború kirobbantására törekedtek. A „béketábor” – persze – a békére. A népi akasztófa-humor erre ezt mondta: mi háború árán is megvédjük a békét!
Abban az évben jött egy ellenséges repülőgép körülnézni hazánk légterében. Vadászrepülőink lekényszerítették Kecskemétre. Később besorolták a MALÉV utasszállító flottájába. Végül egy sétarepülés során lezuhant Zuglóban.
Abban az évben vitték át a Pajtás – akkori nevén Beloiannisz – hajót a Balatonra. Ez még nem lett volna baj. De befogadó képességét minden további nélkül jóval nagyobbnak nyilvánították. Utassal telve fedélzetén éppen egy vitorlásverseny idején futott ki a nagy vízre. Mindenki a látvány felé néző oldalára tömörült. A hajó vészesen dőlni kezdett. Erre a tömeg megriadt és átfutott a másik oldalra. Ez már túl sok volt. Átfordult s a kirándulásnak gyászos vége lett.
Abban az évben terjesztették el a „gaz imperialisták” a burgonyabogarat a „béketáborban”. De rajtunk nem fognak ki! Az amerikai hadseregtől itt hagyott kis dzsipeket – mostanság a japán Szamuráj terepjárók emlékeztetnek rájuk – öblös torkú porozó gépekkel szerelték föl, aztán neki az ellenségnek! Mármint a bogaraknak. Az azóta rég betiltott, mérgező DDT por hatalmas felhőivel borították a határt.
Abban az évben, nyári munkaként középiskolás csapatok csatár-láncai járták a Dunántúl burgonya tábláit, hogy leleplezzék a lombok közt alattomosan pusztító ellenséget. Egyik rokonunk akkor épp a megyei növényvédő állomáson dolgozott. E kapcsolaton át kerültem veszprémi diákok bogár-kutató csapatába.
Levonatoztam Csopakra. Onnan Küngösre irányítottak, ahol a csapat éppen állomásozott. Az állami gazdaságban – az előző napi nagy zápor után – javában folyt a behordás. A learatott, kévékbe kötött búzát hordották be pőre kocsikon a cséplés helyére, a szérűre. A pőre kocsi sima rakfelületű lovas kocsi, melynek oldalait levették, gerendákkal toldották, hogy bővebben rakhassák a kévéket föl rá, azután le a szérűn.
Délben érkeztem. Az aratók, fogatosok ebédre igyekeztek a központ étkezőjébe. Megéheztem, oda tartottam hát én is. A címben említett kisegér is. Valahová sürgős útja lehetett, mert nagy vidáman potyázott egy kétlovas pőre kocsi tetején. Bizonyára élvezte a kényelmes, macskáktól biztonságos magasságban utazást, a fáradozás-mentes gyors haladást. Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! – mintha cincogta volna is.
Hamarosan a majorság bejárati útjához értünk. Én gyalog a járdán, a kocsihajtó a rakodóval, meg az egérkével a falu fő utcájának úttestjén. Gyeplő sem rezdült, nem volt rá szükség. A lovak tudták, hogy ebédidő van, ismerték is a járást. Elkezdték a befelé kanyarodást. A bohó potyautas ekkor döbbenhetett rá, hogy nem a tarlóra, az ő ebédlője felé mennek. Mielőtt a kocsi fara túljutott volna a földút peremén, gondolkodás, körültekintés, mérlegelés nélkül lehuppant a…
A tegnapi zápor emléke híg iszapként maradt meg az útszéli, leveses tálnyi mélyedésben. Ploccs!, az egér bele. Nem is került többé elő onnan. A barátságosan langymeleg sár magába ölelte és fogva tartotta. A híg sár felszíne pár pillanat múltán kisimult.
Hát ennyi történt. Bús, de példázatos. Mint néhány nappal korábban a meggondolatlan viselkedés a túlterhelt hajón. Tanulság? Mindig nézzünk, lássunk és gondolkodjunk előre! A járművezetés meg az életvezetés sokban hasonló. A biztonságos vezetés hármas szabálya: tilosat soha! Kötelezőt mindig! Megengedettet módjával, előrelátással, körültekintéssel! Így vezessünk gépkocsit! Életünket százszor inkább e hármas szabály szerint!

Nyáridőn Nap ragyog a tájon,
Fény és hőség bőviben árad.
Bizony a tél szűken ad ebből!
Ám a nyár hagyott tűzrevalót,
Vígaszul didergő embernek.

illusztráció: pixabay.com

Hajdan Gödöllő Városa mellett az Egyetem kórusa is voltunk. Így jutottunk el Giessenbe, a Justus Liebig egyetemre. A kórusok találkozója közben tudományos élményekben is részesülhettünk. Egyik fénypont Kielwein professzor Käsologie (Sajtológia), azaz sajtismereti előadása volt.
Bevonultunk az élelem tudományok egyik szentélyébe, azaz előadó termébe. Amely nem sokban különbözött a mi gödöllői I-estől V-ösig számozott előadóinktól. Egy lényegi különbséget – mely aztán szerephez is jutott – csak később tapasztaltunk meg. A padok írólapja ugyanis fölnyílt. Ennek egyik indítéka nyilván a gyors távozás lehetősége lehetett vészhelyzet esetén.
Most azonban semmi vész sem sejlett. Sőt, nagyon is barátságos körülmények fogadtak: kancsókban állt a vörösbor, tálcák halmozottan megrakva fehér kenyér kockákkal a padok írólapján csakúgy, mint a katedrán. A tanszéki segítők serege készen várta a prof belépőjét. A várakozás alig percnyi – talán éppen csak hatásfokozó volt.
Belépett. Tekinteteink áhítatos várakozással szögeződtek rá. Nekem két vonás tűnt föl hangsúlyosan; két “m”: mosoly és macskabajusz. Aztán szavaiból kitűnt, hogy mennyire odaadón kedveli szakterületét. Bevezetőül elmondta, hogy négy felvonásban négy-négy, vagyis tizenhat féle sajttal ismerkedünk meg a lágy fondü-sajtoktól az érett kemény fajtákig.
Intésére a segédcsapatok tálcákon szolgálták föl az első csoport négy lágy sajtját. Közben kedves professzorunk lelkesen beszélni kezdett róluk. Mondanivalója végén kóstolásra szólított föl. Közben nagy hévvel tárta szét karját. Sikerült is jó nagy pofont adni az előadói asztalon várakozó kancsónak, mely pörögve indult légi útra.
Nyicsevo! Azaz macht nichts! A legények egykedvű sürgéssel törölgettek s pótolták a veszteséget. Úgy látszott e közjáték mindennapos. Bizonyára. Mi meg kóstoltunk, hörpintettünk és majszoltunk. Szóval hamar otthonosan illeszkedtünk bele a sajtok szent szertartásába.
Az izgalom fokozódott. Valaki elejtett egy darabka kenyeret. Nyomban utána is kapott. A billenő asztallap méltányolta e buzgalmat s az előtte ülők nyakába zúdította a kancsó tartalmát. Ekkor valaki szintén fölpattant, hogy papír zsebkendő készletét a kárvallottaknak nyújtsa. Itt is elszabadult egy kancsónyi jobb sorsra érdemes bor.
Aztán itt is, ott is hasonló események zajlottak. Szerencsére egyre kevesebb bor tartalommal. Mert derekasan helyt álltunk. Mindez csöppet sem látszott zavarni sem a segédeket, sem magát a szeretett tudományába mélyedt professzort. A bemutató e közjátékoktól függetlenül óra pontossággal folyt le. A végére a sajtok ismeretével gazdagon, vörösbortól lucskosan, ― és az egyre érettebb sajtoknak hála ― illatosan tapsoltuk meg az esemény fő hősét, a változatlan kedéllyel és szerény mosollyal meghajolva távozó Kielwein professzort.

illusztráció: Almási Lajos

Róka rege…

illusztráció: pixabay.com

A múló idő szele hullámokat hajt a vízën. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik ëgymást.

Nagymama kemény, határozott ëgyéniség volt. Jelleme már zsënge lány korában mëgmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni këllëtt, édësanyja, a dédi ráhagyta: –Fruzsina majd mëgmondja! Így is lëtt. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermëkük születése után mënesztëtte férjét mondván, hogy ő nem azért mënt hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elmënt ápolónőnek.

Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és mëgbízható asszisztenshëz. Az unokák már nyugdíjasként ismerték mëg. Önállón lakott a sziget ëgyetlen utcájának ëgyik ódon házában, vén platánokkal szegëtt út felén is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetëtt a szigetre. Onnan járt naponta ëgyszëm fia apró gyerëkeihëz. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú apró lépteinek nem jelëntëtt gondot a kétszer háromezër lépés, hozzá még a togyogás a gyerëkëkkel óvodáda, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hét végekën.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártembër házigazda lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethëz félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszëdelme távoli mënedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigetën zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarëndëződés jöhetëtt.

Otthon rëndetlenség fogadta őket. Nagymama most sem mënekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte. Ëgyik gyerëk – rëggel, az udvarra kijőve – mëgkérdëzte: –Mit csinálsz, nagymama? –Magyarán mëgmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán mëgmondta. Kivéve a gyerëkëk előtt titkolni këllő dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka a villásan elágazott mëggyfa ëgyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa ëgyszër csak mëgsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal ëgyütt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfélën, pár pillanatra mëgállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdëzëtt: – Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt: – Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is hozzájuk költöztetni, az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerëkëk közelről lëhettek részësei nagymama újabb viselt dolgainak, melyëket az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig mëgmaradt. Így élt mëg végül kilencvenhárom évet.