Csókos Mari szivárványt látott amikor hazafelé ment. Olyan szép szivárvány volt, meg-meg kellett állnia, hogy nézze. Az út gödreiben kis pocsolyák gyűltek és visszatükrözték. Mezítelen lábával dagasztotta a sarat és vigyázott, ne lépjen a szivárványra. A délutáni zápor már elvonult, csak a frissen ázott mező illatát sodorta felé egy fuvallat. Jó érzése lett. Kerülgette a tócsákat, hol aprózva, hol átugorva. A lába szára térdig sáros volt, amire hazaért. Eszter, az anyja már messziről integetett felé, sürgette és mondta a magáét, hogy ki volt az a gazember, aki kitalálta a délutáni iskolát, hogy a radairossebb egye meg a máját. Amikor úgy is annyi munka van, és minden csak rászakad. Itt a kicsi is, a malacot is zárni kellene és a tikok is szanaszét vannak.

Mari nem szólt, tudta a dolgát, ment és csinálta, de ahányszor, csak egy pillanatra is behunyta a szemét, a szivárványt látta, még fényesebben, mint az égen. Tavasszal múlt kilenc éves. Az iskolának örült, mert reggel volt ideje az állatokkal és déltől pihenhetett az iskolában. Ezt azért találta ki a jegyző úr, hogy a gyengébbek, főleg cigányok, ne zavarják a gazdák gyerekeit. Régebben sok volt a verekedés, a lopás, a tanító teljesen tehetetlen volt. Most egymásközt, ki-ki a sajátjával jobban elboldogult. Az ő csoportjukban a tanulnivalókat sem nagyon erőltették, a cél az volt, hogy a negyedik év végére tudjanak írni, olvasni, számolni. Amennyire is nekik majd szükségük lesz. Nem volt könyv és füzet sem, palatáblára karcoltak, palavesszővel. Azt le lehetett törölni akárhányszor is. Közülük kevesen értették meg, fogták fel az első két leírt szó jelentőségét: úr ír.

Eszterék a falu szélén laktak, a putrisoron. A többiekéhez képest úri módon, mert a zsúptetős házuk vastag vályogfalai két szobát és egy konyhát fogtak közre, és volt rajta tokosajtó meg ablak és a szobának hajópadlója is. A konyha téglával volt kirakva, igazi égetett téglával, azon jártak. A konyha sarkában samott téglás vályogból rakott tűzhely simult a falhoz. Az első szobában nagy kemence volt padkával, kenyeret is lehetett benne sütni. Itt volt a gyerekek fekhelye is, egy házalótól vásárolt nagy sodronyos franciaágy, amin pokrócokkal letakart szalma volt, azon feküdtek. A belső szoba a felnőtteké volt. Eszter szülei is itt laktak, amíg éltek, most már csak ő maradt egyedül. A férje Csókos Géza fuvaros, a Galíciai harcokban tűnt el. Mondogatták is a soron: nagy szerencséje van ennek az Eszternek, mert nem kell magyarázkodnia a gyerekek miatt. A két nagylány, hét és kilenc évesek még rendben vannak, de a három éves fiúcska két évvel Géza eltűnése után jött e világra. És ezen az sem segített, hogy őt is Gézának keresztelték. Eszter ezekre nem válaszolt, rossebezett egyet és ment a dolgára.

Mire sötétedni kezdett, végeztek a napi dologgal. Volt az udvaron két kibetonozott fenekű kútgyűrű, abba fogták az esővizet. Az egyikből főzéshez mertek, a másik mosakodásra és minden másra szolgált. Volt még egy méretes dézsa is, abba álltak bele fürdőzni, magukra merve a vizet. Mari meg a húga megmosták az öccsüket, aztán derékig egymást is és mentek feküdni. Az éjszaka közepén Mari valami zajra ébredt, óvatosan felkelt és kinézett az ablakon. A csillagos ég vissza tükröződött a kútgyűrű vizén és tisztán látta benne a szivárványt. Tudta, hogy nem lehetne, pedig mégis ott volt. Mosolyogva aludt vissza.

Bojár Cassino (alias Cs.J.I.)

Szkeptikus lírikus és amatőr betűvető, továbbá a társaság doyenje. Az *utolsó békeév* szülötte, túlélt háborút, forradalmat, század és ezredfordulót, nyert és vesztett hitet, családot, barátokat.  Minden más megtalálható róla írásaiban, itt, vagy más könyvtárak polcain. Emlékét örök időkre megőrzi a Google.

A Napgyermek tegnapi számában írta, hogy az új, afrikai Mars-3 kilövő alapozásakor időkapszulát találtak. Megállapítható volt, hogy a második évezred utolsó századának éveiből való. A talált adathordozó – akkori nevén pendrive – nagyon rossz állapotban került elő, már a nyelvezetének megfejtése is gondot okozott. Egy régen kihalt, a saját korában is csak kevesek által használt, igen bonyolult szóképektől, és ragoktól hemzsegő érthetetlen nyelven írták. Az igazi szenzáció az, hogy ha töredékesen is, de még az Európai Egyesült Államok kihalása előtti évtizedekbe enged betekintést.

A 941 vírushullámmal korábban kelt tudósítás szerint az emberiség mintegy 40 %-át 60 évnél idősebb egyedek alkották. Sőt voltak, akik a 80. életévüket is meghaladták. A korábbi ásatások során nem sikerült ilyen korú múmiát találni, ezért a Népegészségügyi Tanács fenntartásokkal fogadja a hírt. Általános vélemény szerint nincs releváns magyarázat arra, hogy az ilyen korú és minden bizonnyal inaktív egyedekre mi szüksége lehetett az akkori társadalomnak. Ezek létezését néhányan egyenesen a faj kihalás részének tekintik, ami majdnem be is következett. Hogy nem így lett, az a Világ Tanács elődjének és a faj kivételes kevert-reprodukciós képességének köszönhető.

A Világ Tanács megerősítette, hogy a töredék, az öröktörvény néhány korábbi passzusát rögzíti. Ezek közül is a gyermekvilág és a nemiség kérdéseit taglaló cikkelyek fontosságára hívta fel a figyelmet. Amint az öröktörvény harmadik fejezetének második és harmadik bekezdése rögzíti:

a./ a gyermekek hatodik életévük betöltésekor kötelezően elhagyják biológiai szüleiket és megkezdik a szexuálpatológiai gyakorlatok tantárgy elsajátítását.

b./ a biológiai érés évében – ami 9 és 11 év között következik be – meghatározzák kívánt nemüket és szakterületet választanak szellemi fejlődésük kibontására.

c./ a programozott nagykorúság elérésekor – betöltött 16. életévükben – az elért fizikai és szellemi szintjüknek megfelelően, megkezdik a társadalom egészére hasznos tevékenységüket valamelyik társbolygón.

Itt néhány súlyosan sérült, megfejthetetlen bekezdés következett, majd

f./ a negyvenedik életévüket betöltött egyedek választhatnak az eutanázia vagy a csillagporos út nevű program között. Az előbbieket miután inkompatibilissé váltak, 43 naponként integráljuk az általuk kért koordinátára, az utóbbiak beszállókártyát kapnak egy galaxis közi időkapszulába és megkezdhetik vissza nem térő utazásukat.

Amint a világtanács is megjegyzi, a kiolvasható szövegből is világosan kiderül, hogy a 405 földi évvel korábban meghozott globális törvények maradéktalanul beváltak, és biztosították fajunk fennmaradását.

Hajrá világtanács, hajrá ma élő lények örök szövetsége!

Szkeptikus lírikus és amatőr betűvető, továbbá a társaság doyenje. Az *utolsó békeév* szülötte, túlélt háborút, forradalmat, század és ezredfordulót, nyert és vesztett hitet, családot, barátokat.  Minden más megtalálható róla írásaiban, itt, vagy más könyvtárak polcain. Emlékét örök időkre megőrzi a Google.

Sz. Jánosi Erzsébet:  Artjárás

fotó: Braun Katalin

Bojár Cassino: Lányok

Almási Lajos alkotása

Az ember a teremtés/természet – választható opció – csúcsterméke. Különleges, egyedi, értékes. Saját teljesítményével nyomot hagy – miben is? – a többi emberben és a természetben. Sőt a látszólag élettelenben is. Az emberek egy csoportja építi a világot, más csoportja élvezi az épített világot, és van csoport, amelyik rombolja a világot. Az egyed rendelkezésére álló idő behatárolt és nem kiszámítható. Ezért nem vesztegethet el egyetlen percet sem, csatlakoznia kell valamelyik csoporthoz. Nagyobb részt saját döntése szerint.

Azért ez elég összetett program.

Tegnap álmomban értékelnem kellett az életemet. Különösen az ismertség, vagy remélt hírnév szempontjából. Kaptam egy centimétert hozzá. Egy centiméter egy évnek számított, és az volt a feladat, hogy mérjem meg, mennyire voltam hasznos egyede az emberiségnek, számíthatok-e az emlékezetükre? Például helyezzem el magam az idővonalon, és arányítsam történetemet a többiekéhez. Soha nem voltam jó matekos – tanár úr én készültem, stb. – de azonnal éreztem, hogy ez valami beugratós kérdés. Az emberiség kb. hetven millió éves, tehát ennyi centiméter van mögöttem. Aztán jön kb. nyolcvankettő, amit úgy-ahogy megismertem, majd ezt követően még további végtelen számú centi. Mármost, ha nem ismerhetem az elkövetkező centik mennyiségét, nem tudom arányítani ahhoz, amit ismerek. Rémlik, ha egy egyenletben valótlan szám van, az egész mehet a levesbe.

Tejfeles, csipetkés, fejtett bablevest szeretnék, ha kérhetem.

A Lajos apám régi társaságából való behemót termetű, igen csendes, visszahúzódó ember volt. Mondanám, hogy a baráti köréből, de ebben nem vagyok biztos. Apám korán meghalt, hét éves se voltam, alig-alig emlékszem rá. Azért sem, mert előtte, ha éppen nem hívták be a seregbe, gyakran feküdt szanatóriumban a tüdejével. Szóval jobbára csak fényképekről ismertem, amiket sok évvel később megtaláltam. Anyám nem sokat beszélt róla, rövid ismeretség és még rövidebb házasság volt. Épp csak összehoztak engem, talán hogy majd anyám ne maradjon egészen egyedül. Kellettem neki, jó nagy púpnak a hátára. Háború volt, a férfiak jó része odaveszett, ő pedig tizenkilenc évesen már dajkálhatott. És persze valamiből meg kellett élnie, munkába is eljárt, gyakran két műszakot vállalva. De mázlija volt, mert ’49-ben talált egy fickót magának (életem megkeserítőjét), aki aztán kitartott mellette haláláig. Nekem ez volt az egyetlen jó benne. De az egy másik történet. Nos, ez a Lajos az ötvenes évek elejétől néha meglátogatott minket. Gyanítom, korábban gyengéd reményeket táplált (mint a brancsból való régi ismerős), és fájlalta, hogy anyám özvegysége után máshoz ment férjhez. Bojár Cassino: Lajos bővebben… →

illusztráció: pixabay.com

Színház a világ.

Madáchos gimnazistaként színész akartam lenni. Eljártam az Egresi Klubba Surányi Ibolya szavalókörébe és minden pesti tánciskolába, hogy majd ne valljak szégyent a felvételin. Áriáimmal esténként a szomszédok idegeit csiszolgattam fürdőszobánkban. Szóval, én készültem. Szünidős diákként a Ganz-vagongyárban találkoztam Dégi Pistával, leckéket vettem tőle. Ötvenötben iskolatársam Lengyel Gyuri rendezte Bánk Bánban az „Az őr” szerepében kiálthattam: állj, kivagy, mi jelszavad? Később a ranglétrán emelkedve Solom mesterként kardot emeltem II. Endrét játszó Kézdi (Krausz) Gyurira. Aztán eljött ötvenhat tavasza és Major Tamás a felvételi második fordulójából kirúgott. A sunyi föld pedig forgott tovább. Ma már tudom: én is, a pálya is, jól járt.

Pesti szerelem.

1960-ban, egy körúti tánciskolában ismertem meg Juditot. Szőke volt, kék szemű, jó alakú és okos. Nővér gyakornokként dolgozott a Kútvölgyiben. Ózdról jött és egy Egri barátnőjével béreltek albérleti szobát, a Szentkirályi utcában. Megtetszettünk egymásnak és nemsokára, amikor a szobatárs éppen hazautazott, nála töltöttem az éjszakákat. Szép szerelem volt, sok vidám kalanddal és pár hónap után eljegyzéssel szentesítve. Egy napon váratlanul mentem elé a Lánchídon, és megláttam amint egy fiúval összebújva csókolózik. Ő is észrevett, azonnal otthagyta a srácot, futott felém.

– Eddig volt és látni sem akarlak többet – üvöltöttem rá. Fél év múlva volt az esküvőnk. Másfél évvel később a válóperünk.

Az élő város.

A város megszületik, érez, nevet, szomorú, boldogságos és fájdalmas, mint a gyermekei sorsa. Emlékszem, negyvenötben, amikor a túlélők feljöttek a pincékből, mindenki mosolygott, ismeretlenek ölelkeztek össze. Az első szabad május elsején a budai hegyekből és külvárosi kertekből kitépett orgonabokrokkal díszítették fel a házak kapuit. A város újra élt és nevetett, boldogan szívta be a remény orgonaillatát.

És emlékszem, ötvenhatban, amikor a lánctalpak már a budai oldalon csikorogtak és a szétlőtt város vérző utcái sötétben zokogtak, a Népszínház utca minden ablakában gyertyák égtek. A gyász döbbenete ülte meg a szíveket. Ezen a novemberi halottak napján, a város önmagát, édes gyermekeit siratta.

https://budapest.in100words.eu/hu#1

a szerző fotója

A bajt gyökerestől kell kiirtani, megfogadtam, hogy megölöm. Megteszem. Kivágom, kitaposom, a helyét is felszántom és beszórom sóval, mint Karthágót. Ez a legkevesebb.

2002-ben kerültem Gödöllőre. Szokványos, hétköznapi történet, jöttem a család után. Bár máig mondom, én Pesti srác vagyok, azért éltem én korábban is vidéken, oda nősültem. Egyébként meg, ha lenne „ki költözködött többet” vetélkedő, jó eséllyel indulhatnék. Így hozta a sors. Azon a télen éppen Csepelről tettem át székhelyemet e kies kisvárosba. Hova máshova, hiszen a gyerekem márt itt élt a párjával. Felszámoltuk a csepeli panelt, fel a feleségem nagymarosi szülőházát és már is itt voltunk a csendes, nyúlfarknyi, romantikus nevű, Galagonya utcában, ahol alig 15 házszámot kellett megjárnia a postásnak, ha arra volt dolga. Később megtudtam, hogy valamikor a hetvenes években az utcánk még vasúti töltés volt, rajta pöfögött, kanyarodott Szada felé a Kismukinak nevezett gőzmozdony. A ház kétszintes volt, csak néhány éves és egy közepes kert is tartozott hozzá. Hanem a majdnem új falakon kívül nem sok minden volt benne, és a kert is inkább csak gazos, tarackos homok. Sok évbe, sok munkába és még több pénzbe került otthonná varázsolni. De aztán mégis ez lett a csodapalota, mert itt cseperedhettek később az unokák. Bojár Cassino: Párbaj bővebben… →

Most varázsolok neked egy palotát, ha behunyod a szemed, megláthatod. Nagyon szép palota, van emelete, ajtaja és ablakai is. Mellette kis tó és fasor, benne pedig sok-sok meleg, simogató érzés. Ez a ház hatszögletű, és minden szögletében lakik egy korsóba zárt titok. A te féltve-őrzött titkaid. Ott bent a korsóban nagyon hideg és sötét van,  és félnek. De minden boszorkányos éjszakán, amikor az emlékezés szürke felhőit áttöri a nagy, fehér felismerés, te gyorsan ragadd meg az egyik korsót és öntsd ki az ablakon. Majd meglátod, egy kicsivel mindig könnyebb lesz…

(A GÖMB alkotócsoport képeihez írt sorozatból)

Amikor belépett a terembe, szinte késsel vágták el a várakozás megszokott zsongását. Minden szem rátapadt, és őszinte kíváncsisággal nézték, amint fellépked a pódiumra. A stáb tagjai a felvevők REC gombjait nyomogatták és keresték a premier plán legjobb szögét. Mr. Tom Hardy elégedetten nézet körül, lerakta a hóna alatt hozott iratköteget a pulpitusra, és minden előzmény vagy köszönés nélkül belekezdett előadásába. Mr. Hardy agykutató volt, és új felfedezéséért kapott Nobel díját alig egy hete vette át.

Előadása elején leszögezte, hogy téves az a nézet, miszerint két különböző személyiség lakik a fejünkben. Nincs külön verbális és művészi terület, amint ezt korábban a Harvard Business Review és a Psychology Today állította. Bizonyított tény, hogy bizonyos agysérülések esetén a terület funkcióját képes átvenni az agy más területe. Különben nem lehetne rehabilitáció. Az agy tehát tanulóképes, és ez a folyamat meg is tudja változtatni. Ezt hívjuk agyi plaszticitásnak vagy neuroplaszticitásnak. Saját kutatási eredményeit a világ legrangosabb idegtudományi folyóiratában, a Nature Neuroscience-ben ismertette. Ebben leírta az emberi- és az egéragyban megfigyelt alapvető fontosságú mozgásokat. Ez pedig gyökeres szemléletváltozást eredményezett az agyvelővel foglalkozó különféle ágazatok, mint az anatómia, a fiziológia, a biokémia vagy pszichológia addigi felfogásában. Az elektroenkefalográfia (EEG) kimutatta az ébrenlét alfa- és béta-hullámait, az elalvás és a mélyalvás teta- és delta-hullámait, valamint az ún. paradox (álomlátási) szakasz újbóli béta-görbéit. Vagyis a Mismatch Negativity: MMN (illesztési negatív hullám) eltérő impulzusait az agyvelő képes felismerni. Ezzel, és az agyi képalkotás módszereivel (a PET és az MRI, valamint a MEG kombinációjával) kimutathatóvá vált az agyi kognitív képviselet unilaterális féltekéinek jellege. Végezetül rátért az eredmény hasznosulásának területére. Kifejtette, hogy nyomon lehet követni a végtagamputált betegek már nem létező végtagjának jól ismert fantomérzését, fantommozgását, vagy fantomfájdalmát. Ezek a fantomjelenségek az amputált kéz vagy láb még meglévő, a PET+MRI fényképen jól látható, aszimmetrikus, agyvelői rögzület képviseletéből indulnak ki és egyre gerjesztődnek. Ezt kihasználva pedig túl van az ezredik sikeres beavatkozáson, amelyben pl. az egér amputált végtagjai a stimulált agyi reakció következtében újra kinőnek, és teljes értékűek lesznek.

Előadását azzal fejezte be, hogy ma már elmondhatjuk, a protokoll teljesen biztonságos és bármikor megismételhető. Persze a kutatás-fejlesztés nem állt le, ezen a területen is van még néhány apró megoldatlan folt, de teljes kapacitással folytatják a megkezdett munkát.

Mr. Hardy a közönség óriási tapsvihara közepette hóna alá csapta jegyzeteit és ruganyos léptekkel távozott a teremből.

Mintegy fél év telt el az említett előadás óta, amikor felkereste egy fiatal hölgy. Mutatta, hogy bal karja hiányzik, és kérte a tudóst, segítsen rajta. Elmondta, hogy ott volt azon az előadásán, és azóta csak arra az ezer sikeres beavatkozásra tud gondolni. Mr.Hardy ekkor emlékeztette a hölgyet, hogy már az előadásában is jelezte, van néhány nem teljesen kimunkált tennivaló, ami majd teljessé teszi a felfedezését. Ugyanis ahhoz, hogy a beavatkozást embereken is biztonságosan elvégezhesse, előbb egérré kell változtatni őket. Most ezen a projekten dolgoznak.