Találtunk egy világoskék hosszú ruhát, amiben az unokatestvérem, Marika játszott pár éve valamilyen mesefigurát. Talán Hófehérkét, vagy Csipkerózsikát. Pont jó volt rám a méret. Gyönyörű selyem anyagból volt a ruha, a legderűsebb égszínkék, az ujján, a nyakán, az alján fodrokkal. Megvolt a kiindulás, már csak egy jó ötlet kellett, hogy mi legyen a jelmez. Kezünkbe akadt egy korona is, aranypapírból. Sose láttam szebbet! Legyek királylány, vagy hercegkisasszony? – tettem fel a kérdést. Á, az nem túl eredeti, másoknak is biztosan eszébe jut. Irma nenémnek támadt egy remek ötlete. Ráírta a koronára, hogy BÉKE.
– Na, majd te leszel a béke nagykövete!
Volt ebben némi számítás, bár ekkor ezt még nem tudtam. Az egyetemes békeharc akkoriban vívta legnagyobb csatáit.
“Egy a jelszónk, a béke” – énekeltük nagy beleéléssel minden állami ünnepen. Ezzel a felirattal ideológiailag tökéletesen megalapoztuk a jelmez sikerességét.
Hátra volt még a felcicomázás. Ebben segített némi csillogó flitter, ami nagyon jól mutatott a fekete kartonból készített maszkon. A fodrokat feldobtuk a fenyőfáknál használt ezüst boákkal. Csodálatosra sikeredett a maskara. Csillogott, fodrozott, egy igazi hercegnő is megirigyelte volna. Büszkén lejtettem végig a közönség előtt a BÉKE nagyköveteként a győzelem biztos tudatában.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Pap-Klára Márta
Írásaim sokszor gyerekkori emlékeimből táplálkoznak. Újabban egyre többet foglalkoztatnak az öregedéssel járó változások. Tanításom során gyakran találkoztam családi tragédiával, ilyenkor elképzeltem, hogyan alakulhatott ki az a helyzet, ami a szomorú végkifejlethez vezetett.
