Karsai Gizella: A vajtartó

Valaha hófehér volt, vagy tört-fehér, amilyenek a nyers kerámiák. Nem tudom, hogy meddig várt rám a kis műhely polcán, amíg rátaláltam. Anyunak szerettem volna egy különleges ajándékot, ami még praktikus is, és minden nap eszébe jutok róla – mintha egyébként nem jutnék.

Igazán csak most tudom, hogy mennyit gondolhatott rám. Én festettem be a vajtartót. Szép, melegsárgára, Anyu kedvenc színére, japán rajzokra emlékeztető faágakkal, fátyolszerű levelekkel, bogyós virágokkal. Még egy kis katica is odakerült, teljesen véletlenszerű helyre, mintha most szállt volna oda.

Anyu nagyon örült neki. Használta is egy darabig. Aztán betette a vitrinbe, mert félt, hogy eltörik. Dísztárgy lett belőle. Anyu halála után, mikor végleg hazatértem, elővettem. Persze megkönnyeztem, amikor a kezemben tartottam, de csak titokban. A páromnak is elmeséltem, hogy ezt én festettem, Anyué volt és mostantól használni fogjuk.

Peti, az egyik unokám volt nálunk. Imádunk együtt lenni. Nagy alkotó, bármit lehet vele ügyködni. Hihetetlen fantáziája és káprázatosan ügyes keze van. Egy reggel a párom segített neki teríteni. Nagy, sietős mozdulatokkal tette szabaddá az asztalt. Valami csörrent.

– Ennek nem fogsz örülni! – nézett rám Peti, őszinte szemekkel.

– Majd megragasztom – igyekezett menteni a helyzetet a párom.

Oda sem néztem. Tudtam, hogy a vajtartóról van szó. Nem szóltam semmit, de nagyon fájt.

Azóta a vajtartó megragasztva, szép tisztán ott kuksol Anyu képe mellett a tálalón. Ismét dísztárgy lett belőle.

A szöveg: Lackfi János Hogyan írjunk verset című kötetének  Agresszív tárgyak c. fejezet alapján készült.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *