A bűnös bűnhődjön, de irgalom mindenkinek jár. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Örkény Színház, 2026. október 8.

A Bűn és bűnhődés az egyik leggyakrabban játszott orosz klasszikus a magyar színpadokon. A drámai feszültség, az erkölcsi vívódás és a lélektani mélység miatt évtizedek óta szinte mindig műsoron van valahol, ami fokozza a talányt, hogy miért mindig ugyanazok a darabok mennek a magyar színházakban.

Dosztojevszkij az 1866-ban folytatásokban megjelent regényt a széles nagyközönségnek írta, de szellemi kihívás lett belőle. Olyan, amit nem érdemes kikerülni, de amit mégsem azok olvasnak, akiknek az író bűnügyi bestsellerként szánta. A mű több adaptációját láttam már, de minden új olvasat érdekel, ezért vettem most is jegyet az Örkénybe. Meg azért, mert korábban nem kaptam jegyet.

A regény világa az emberi lét ontológiai hasadékában játszódik. Dosztojevszkij szerint a racionalista, Istentől elforduló ember szükségszerűen vétkezik, mert az értelem nem mindenható. A bűn nem külső végzet, hanem jellemből fakadó következmény: aki a saját logikáját teszi legfőbb bíróvá, elszakad az élet közösségétől, és előbb-utóbb vétkezik.

Raszkolnyikov nyomorgó szentpétervári joghallgató. Elmélete szerint az emberek „hétköznapiakra” és „rendkívüliekre” oszlanak, és az utóbbiaknak joguk van átlépni az erkölcsi korlátokat, ha ezt egy magasabb cél megköveteli. Ezzel igazolja magának az uzsorásnő meggyilkolását, akit „haszontalan élősködőnek” tart. A gyilkosságban az uzsorásnő terhes féltestvére, Lizaveta is áldozatul esik. Raszkolnyikov belső békét nem talál, az elmélete pedig a valósággal ütközve összeomlik. Szonya Marmeladova, a kényszerből prostituálttá lett, hívő lány a nyomorban is megőrzi erkölcsi tisztaságát. Vele találkozva felvillan a megváltás lehetősége. A történet most rendőrségi beismeréssel végződik. (A regényben szibériai kényszermunkával.)

A színpadi változatot a rendező Gáspár Ildikó írta Görög Imre és G. Beke Margit fordításából, a dramaturg Ari-Nagy Barbara volt, a kórusszövegekben Tóth Réka Ágnes működött közre.

Egy-egy magyar *Bűn és bűnhődés*-előadás sorsa sokszor Porfirij nyomozó alakjának megformálásán múlik, akiben a nagy színészek mindig új réteget találtak: hol démonit, hol atyait, hol fáradt értelmiségit. Mácsai Pál most kissé túl krimisen játssza. Für Anikó különleges Raszkolnyikov anyjaként, Csákányi Eszter megszokott színvonalán adja a zálogosnőt, Hajduk Károly Luzsinja vérfagyasztóan hiteles, Terhes Sándor Szvidrigajlovja klasszikusan szikár. Szaplonczay Mária életszerű, túlzásoktól mentes Szonya. Polgár Csaba (Raszkolnyikov), Kókai Tünde (Dunya) és Borsi-Balogh Máté (Razumihin) megvalósítják a jól kivehető rendezői elképzelést.

A további szereplők stabil hátteret adnak. Mindenképpen érdemes őket is név szerint említeni. Friedenthal Zoltán Marmeladovja, Józsa Bettina Katyerina Ivanovnája (Marmeladov felesége), Takács Nóra Diána nőalakjai (Lizaveta, Amalia Lippewechsel, Marfa Petrovna), Vajda Milán, mint Zamjotov és rendőrtiszt, Novkov Máté férfi alakjai (Zsukovszkij, orvos, rendőr), Patkós Márton mint Lebezjatnyikov, Mikolaj és szobafestő, valamint Gellért Dorottya Nasztaszjaként szinte hiba nélkül alakítanak.

Különleges megoldása ennek az előadásnak egy maszkos női kórus, amely megjelenésével kifeszíti a történések időterét, összeköti a jeleneteket, és megalapozza a következőt. Az előadásban a kórusban és egyéb szerepekben játszik még: Mátyássy Kála Cecília, Szilágyi Alíz, Balázs-Magyar Nimród, Deim Lorina, Harmati Tímea, Batta Alfonz, Horváth Dániel.

Az anyagtakarékos, „műanyag dominálta” díszleteket Izsák Lili, a nem túlgondolt, „munkaruha” jelmezeket Szabados Luca, a hangsúlyokat kiemelő világítást Balogh Csaba Andor tervezte. A zenét Matkó Tamás válogatta, a már-már kötelező (túl)mozgást Szabó Veronika koreografálta. Az „elmaradhatatlan” valós idejű videózásként nagy nejlonzacskóra vetített képeket Juhász András gondolta ki.

A bemutató 2024. március 8-án volt, tehát a darab több mint két és fél éve fut. A színpadra állítók a mának szánták, anélkül, hogy túlaktualizálnák az üzenetet. Az előadás három és háromnegyed óra két szünettel. Így volt elég idő a felhajthatatlan fedelű – a férfiakat is ülve vizelésre „ösztönző” – koedukált illemhely használatára.

Nem maradtam érintetlen: az előadás után a bűn, bűntelenség, bűnhődés, büntetés, bocsánat és irgalom viszonyán gondolkodtam. A bűn nem pusztán folt a lelken, hanem lázadás az élet ellen, de az élet elleni agresszió a bűnöst is megsemmisíti. Bűnösnek lenni tágabb értelemben annyi, mint vaknak lenni a másik ember igazságára, és a valóságot a saját vágyaink vagy hideg logikai rendszereink alá gyűrni.

A látott előadásból felkavaró „diagnózis” rajzolódik ki arról, hogyan működünk ma is a világban. A biztonság iránti igényünk a közös igazságszolgáltatást merevségre, büntetésre kényszeríti, míg a jóléti rendszereink kudarca és a saját sérülékenységünk egyénként mindannyiunkat a megbocsátás felé tol. Az irgalom emelkedett lehetőség, „mentőöv”, amit a magunk működtette statisztikai-jogi gépezetből kidobunk magunknak, amikor a rideg társadalmi intézmények már nem elegendők az emberi létezés elviseléséhez. Az irgalom teszi lehetővé, hogy az emberi élet ne pusztán a törvények által determinált legyen. A „szükségszerűség” emlegetése gyakran menekülés: a bűnös így próbálja felmenteni magát a szabad akarat súlya alól. Szerintem nem kényszer az, hanem útválasztás. Az irgalom is választható.

Ám az irgalom manapság nemigen forog közszájon. Én magam sem használom, inkább a megbocsátás jár gyakran a fejemben. Igyekszem elengedni személyes sérelmemet valakivel szemben. Pedig Dosztojevszkij szellemében: nem az igazság, hanem az irgalom az élet alapja. Az irgalomnak azzal kell(ene) járnia, hogy a másik embert akár bűne ellenére sem csak tette alapján ítélem meg, hanem figyelembe veszem esendőségét, és akár méltányosabban bánok vele, mint amit a „törvény” megkövetel. Nem könnyű.

A bűnnel való küzdelem mégsem reménytelen. A bűntelenség nem a bűn teljes hiányát jelenti, hanem az egyensúly iránti igényt és a vágyat, hogy ne sértsünk meg semmit, ami él. Nem a bűn ellenpontja, hanem az ember eredendő összhangja a világgal.

Kiemelt kép: a színház honlapjáról