Horvátnak lenni sem könnyebb.

Miroslav Krleža: Zászlók – a Horvát Nemzeti Színház előadása a Magyar Nemzeti Színházban, 2026. szeptember 26.

A Nemzeti Színházban sok külföldi előadást láthatunk, ami utazás nélküli lehetőséget kínál a színházkedvelőknek a határon túlra tekintésre. Jelen sorok írója többször nézett darabot Zágrábban, a Horvát Nemzeti Színházban. Volt köztük emlékezetes előadás, ezért kíváncsi volt a mostani alkalmi vendégjátékra.

Az előzetes érdeklődést fokozta, hogy Krleža Zastave – Zászlók című műve valójában nem dráma, hanem egy magyarul is kétkötetes, több mint ezerötszáz oldalas, befejezetlenül hagyott „regényfolyam”. A monumentális nagyregény érdekfeszítő, de többszöri belefogást igénylő, nem könnyű olvasmány. Előzetesen nehéz volt elképzelni, hogyan lehet ezt a művet színpadra állítani. Érdekesség, hogy nyomtatásban korábban jelent meg magyarul (1966), mint horvátul (1967). Az is említésre méltó, hogy egyes figurák valós történelmi személyeket idéznek meg, köztük magyarokat. Különös figyelmet érdemel a magyar történelem kívülről való szemlélése.

A mű cselekménye a huszadik század eleji Zágrábban indul, és a Balkán-háborúktól az első világháborún át a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásáig követi végig a délszláv térség történelmét. Főhőse Kamilo Emerički, egy tehetős zágrábi polgárcsalád sarja, aki szembekerül konzervatív, pragmatikus, karrierista apjával, Ambrozije Emeričkivel, és fokozatosan elidegenedik a horvát polgári-nacionalista környezettől.

Kamilo legjobb barátja és alteregója Joja Podravanec, szerb újságíró és politikus. Kettőjük kapcsolatával Krleža a szerb–horvát viszonyt, a jugoszláv egyesülés eszméjét és annak illúzióit vizsgálja. A mű nagy ívű politikai és szellemi tablót fest az Osztrák–Magyar Monarchia bomlásáról, a háborús propagandáról, a nacionalizmusok kudarcáról és a Balkán véres történelméről.

Fontos szál Kamilo szerelmi kapcsolata Ana Borongayjal. Ez a viszony a főhős magánéletén keresztül világítja meg az ábrázolt (és értelmezni kívánt) valóságot. A mű így igyekszik kézzelfoghatóbbá, átélhetőbbé tenni a válságot és az abból eredő kiábrándultságot.

Az eredeti mű tele van esszéisztikus betétekkel, vitákkal és történelmi reflexiókkal, helyenként túlsúlyba kerülő filozófiai-politikai fejtegetésekkel. Mindez jelentős feladat elé állítja az adaptálókat.

A művet színpadra alkalmazó és rendező Ivan Planinićnak kulcsszerepe van abban, hogy a mű a színpadon képes hatni. Sikerült olyan fragmentumokat kiválogatnia, amelyekből összeáll Krleža lényegi közlendője. Ehhez nagyban hozzájárult a dramaturgok, Mirna Rustemović és Dubravko Mihanović munkája is.

Sajátos módon (és a többes szereposztás miatt) semelyik színlap nem nevesíti szerepek szerint a színészeket. Munkájuk értékelésekor mindenképpen ki kell emelni a két női szereplőt, Nina Violićot és Jadranka Đokićot, akik kivételes teljesítményt nyújtanak a mű hétköznapi, magánéleti vonulatának megjelenítésében. Ez igaz a férfi színészekre is, ám Livio Badurina, Goran Grgić, Živko Anočić és Marin Klišmanić ezen felül a történelmi viszonylatok érzékletes és átélhető bemutatásában is remekel.

Az előadásnak – Krleža művének jellegéből adódóan – helyenként irodalmi színpadi jellege van, de ezek a részletek feloldódnak az összhatásban. Az átkötő színpadi mozgásokat Maša Kolar és Maja Marjančić munkája teszi gördülékennyé. A zene, a tánc és a látvány jól ragasztja össze a verbális jeleneteket. A színészek különösebb sminkváltás és sok átöltözés nélkül is kiválóan meg tudják jeleníteni a szinte teljes életutat bejáró szereplők változásait.

Az előadás atmoszférájának megteremtésében jelentős a táncosok – Michele Pastorini, Valentin Chou, Maria Matarranz de las Heras – hozzájárulása. Ők és a kiváló zenészek – Lucija Stanojević (hegedű), Božan Bejo (klarinét), Helena Novosel (ének) – kapcsolják össze egységes szerkezetté és élménnyé a prózai részeket. Ezt a hatást szolgálja Ivan Lušičić Liik díszlettervező és Tea Bašić jelmeztervező munkája is, sallangmentes egyszerűséggel és jól megválasztott hangsúlyokkal.

Külön említést érdemelnek az atmoszféra további megteremtői. A hangkulisszákat Nikša Marinović és Luka Gamulin zeneszerzők és Stipe Smokrović hangmérnök kezelik. A komplex látvány megteremtésében Ivan Lušičić Liik világítás- és vetítéstervező jeleskedik.

A darab bemutatója közel egy éve, 2025. október 3-án volt Zágrábban, a Horvát Nemzeti Színházban. Örvendetes, hogy ezt a különleges produkciót az érdeklődő magyar közönség is láthatta Budapesten.

Majdnem teltház volt. A szünet nélkül játszott, kétórás darabot lelkesen fogadta a részben protokollvendégekből álló közönség. A lelkes tapsnak láthatóan örültek a játszók. Egy ennyire „horvát” darab külföldi fogadtatása többesélyes, a produkció azonban a recenzió íróját is meggyőzte. Azok talán csalódtak, akik hagyományos, eposzi jellegű, lineáris történelmi drámára számítottak, de azok biztosan nem, akik elgondolkodtató, elemző, gondolatébresztő történelmi önvizsgálatot vártak.

A darab hűen átadja Krleža jellegzetes társadalomkritikáját: leleplezi a polgári álszentséget, a politikai opportunizmust és bármilyen háborús mészárlás értelmetlenségét, miközben kételkedve szemléli a jugoszláv egység lehetőségébe vetett naiv hitet is. Egy biztos: a szerző kétségeinek jogosságát a történelem igazolta.

Planinić az adaptációban nem próbálta meg eljátszatni a hatalmas, komplex történelmi-politikai freskót, hanem szétszedte a művet, és a főhős, Kamilo Emerički belső, egzisztenciális dimenziójára és tudatállapotára helyezte a hangsúlyt. A kompakt, feszes szereposztás működött. A megvalósító csapat – a színészi gárda, a táncosok és a zenészek – fegyelmezetten, precízen, több szerepet is felvállalva valósította meg a rendezői koncepciót.

Érvényesült a mai színházi trendet meghatározó összművészeti megközelítés: a próza, a kortárs tánc és az élő zene minőségi egységet alkotott. A táncosok és a zenészek színpadi jelenléte nem egyszerűen a ma kötelezőnek számító elemek voltak, hanem szervesen segítették a történelem nyomása alatt álló szereplők belső feszültségeinek láttatását.

A darab egyaránt elkerüli az avitt, múzeumi megközelítést és a kincstári, aktualizáló politizálást. Ehelyett az identitás értelmezését, a fiatalság dühét, a társadalmi illúziók felbomlását és a mindenkori rendszerek iránti engedetlenséget emeli ki, ami rendkívül aktuálissá és érvényessé teszi az előadást a mai közönség minden korosztálya számára. Jó összefoglalás a tportal.hr értékelése: „Rég volt Zágrábban hazai klasszikusból készült nagy előadás ilyen tisztán látó, érdekes és kortárs megközelítésben…”

A nemzeti identitás – akár horvát, akár magyar – nem csodaszer, de lehetséges iránytű, amely segít megtalálni önazonosságunkat és helyünket a világban. Ereje abban rejlik, hogy olyan közös értékeket, célokat és összetartozás-érzést nyújt, amely stabilizálni tud minket a változó világban. Ha tisztában vagyunk gyökereinkkel és értékeinkkel, akkor képesek vagyunk kapcsolódni másokhoz. Identitásunk nem korlát, hanem olyan alap, amelyre személyes egyediségünk épülhet.

Hazafelé a recenzió íróban kavarogtak az emlékek. Élete során munkával és nyaralással jelentős időt töltött horvát földön (ami közben Jugoszláviából Horvátország lett). Felidéződtek az emlékei, és megfogalmazódott benne a remény, hogy a különböző zászlók ezután már tényleg szabadon loboghatnak egymás mellett.

Kiemelt fotó: a színház honlapjáról