A káoszt nem kell megrendezni, az alapállapot. 4-6, Vígszínház, 2026. szeptember 30.
A minap ezt olvastam: „…a legjobb tényleg sz@rni az egészre, és mindennap beb@szni, mint az atom. Mi a f@sznak kell a színház is? …” Az szöveg felkeltette a figyelmemet, amit tovább fokozott, hogy a 4-6 alkotói azt nyilatkozták: „olyan fiataloknak készítünk előadást, akiknek eszük ágában sem volt soha, hogy színházba jöjjenek.” Aztán a neten találtam egy jegyet másnapra a 4-6-ra.
Nincs új a nap alatt: jelen sorok írójának több évtizedes vágya olyanoknak írni, akik nem olvasnak. (A lehetetlen misszió is lehet inspiráló cél. Hajrá!)
A flottul működő budapesti tömegközlekedésnek köszönhetően fél órával a kezdés előtt a színháznál voltam. A bejárattal szemben lévő padról figyeltem a gyülekező közönséget. Közben felfedeztem, hogy a pad melletti fák tövében a mulcs nagy részét eldobott csikkek alkotják.
Mielőtt a konkrét előadásról írnék, érdemes áttekinteni a mai színházi összképet (Big Picture). A kortárs színház a digitális valóság kényszere alatt (vagy arra hivatkozva?) bonyolult, interdiszciplináris élményt akar nyújtani, és közben lebontja a hagyományos kereteket. Ritkán marad tiszta prózai műfaj: elegyedik benne a kortárs tánc, a performatív művészet, a képzőművészet és a zene. A színész performerré, a rendező vizuális alkotóvá válik. A videóvetítés, az élő kamerahasználat, az AI-alapú látvány, a VR és az AR szinte kötelező elem, a technológia pedig már nem díszlet, hanem a színész partnere. Egyre gyakrabban a szerző is feleslegessé válik: a produkció a színpadra vitel során „születik”.
Azért, azt sem árt megfogalmazni, hogy szerintem a színház lényege: az élő, jelen idejű találkozás színész és néző között. Peter Brook szerint elég egy üres tér, amelyen valaki átsétál, miközben más nézi. Eric Bentley megfogalmazásában valaki eljátszik valakit, miközben egy harmadik figyeli. Grotowski „szegény színháza” elhagyott minden vizuális és audiális szemfényvesztést, ami nem a kapcsolatot szolgálja. A közös ügy a megtestesített cselekvés és a megismételhetetlen, közös, személyes jelenlét. A cél nem a szórakoztatás, hanem a katartikus együttlétezés.
Aktuális mottónak vegyük a darab címét adó vendéglátóhely marketingmondatát: „Meccsnézés, játék és pénztárcabarát italok egy fedél alatt.”
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése a Z generáció „nagybetűs életbe” lépését mutatja be. Egy fiatal pultos munkába áll egy kocsmában, ahol dolgoztatják, de nem jelentik be rendesen. A Kocsma a darab Világa: itt történnek a sorsok, ide szűrődnek be a rítusok és az ünnepek. Van itt minden, mint a búcsúban: alkoholista törzsvendég, kemény kidobóember, gaz könyvelő, korrupt ellenőr, bennfentes guberáló és persze van domináns „főcsapos”. A kocsma „kemény hely, nem lehet finomkodni, határozott hangot kell megütni mindenkivel”. És mindenki egyéni traumát hordoz. A vendégek közösen csak inni, drukkolni és csápolni tudnak. A háttérben éppen parlamenti választás zajlik. Van családi viszály, elhangzanak okoskodó, cinikus dumák és menő, divatos rappek. Közéjük ékelődnek be az érzelgős, kunsztos „balett/tánc”-betétek. Van mindenféle, elmaradhatatlan, személyközi érzelem bemutatás. De a végén semmi nem változik, a sok hűhó ellenére minden ugyanúgy marad, ahogy volt.
A játszók igyekeznek. Kovács Patrícia vérprofin dominál. Külön említést érdemel még Szabó Sebestyén László, aki a Nemzeti Színház tagja volt, és most megkülönböztethetően van jelen a színpadon. A kocsma népét játszók (Borbiczki Ferenc, Gál Réka Ágota, Majsai-Nyilas Tünde, Telekes Péter, Kovács Tamás, Ertl Zsombor, Medveczky Balázs, Horváth Szabolcs, Zoltán Áron, Márkus Luca, Csapó Attila, László Rebeka, Pupics Levente, Laczkó Bálint e.h. és Ötvös András) ott vannak, amikor kell, és azt teszik, amit közösen(?) összeimprovizáltak. A bevont táncosok (Bálint Barna, Mezei Ábel, Harangozó Boglárka, Kovács Enikő) sokféle, manapság kötelező mozgással tarkázzák a látványt. A generációs húzónév Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló, Fonogram- és Artisjus-díjas rapper, hozza a tőle elvárt formát (sikert). Láthatóan megpróbál integrálódni a csapatba, ami a performanszba nem könnyen bevont vendégtől nem kis teljesítmény.
A háttérben dolgozók közül a dramaturg, Németh Nikoletta munkáját irigyeltem legkevésbé: valószínűleg jelentős erőfeszítést tett a színházszerűség megteremtéséért. Schnábel Zita díszlete és Vas Kitti jelmezei illeszkednek a koncepcióhoz. Kondákor Ajsa Panka koreográfus és Berecz István néptánc-felelős a „kigondolt” fusion mozgásokat igyekezett jól betanítani. Urbán Kristóf zenéje és sound designja kiszolgálja a támasztott elvárásokat, Török Marcell videózása és Csontos Balázs világítása pedig azt csinálja, amit ma szokás.
A darabot néhány napja, 2026. szeptember 26-án mutatták be. A tiszta játékidő körülbelül két óra, egy performatív (hidratációs) szünettel.
Még nem dolgoztam fel teljesen, amit láttam, de egy dolog világos: ez az előadás a káoszt nem rendezi, hanem megmutatja, és tapicskol benne. A kocsma zajos, a szereplők igyekeznek, a látvány pörög, de a színház lényege, az élő, megrendítő emberi találkozás számomra elmaradt. Ami történik, inkább közös csápolás, mint katartikus együttlét. A rendező Ifj. Vidnyánszky korábbi munkái alapján többet, jobbat vártam. A közönség nem osztotta iménti fanyalgásomat. A nehézkesen befejeződő darabot lelkes és hosszas taps fogadta.
Az alkotók fiatal, színház-szűz többségű közönséget reméltek. Az átlagéletkor alacsonyabb volt a megszokottnál, de a Z generáció nem dominált. Bár a szünetben az előttem lévő sorban egy lány cigarettát sodort magának mielőtt kiment, a nézőteret nagyrészt az a korosztály töltötte meg, amely valószínűleg amúgy is jár a Vígszínházba.
Egy dolog nem hagy nyugodni, és nem először. A nyilvános előtérben látványosan iszapbirkozó színházi dinasztiák leszármazottjai túl gyakran kapnak mindenhol megszólalási lehetőséget. A mai forrásszűkében ez különösen nehezen érthető. Mellettük, helyettük szeretnék már valami tényleg újat, frisset, olyat, amit nem a kivételezettség szerencsés helyzete hoz létre, hanem az éles szemmel felfedezett, nyers, feltörő, eredeti tehetség. Szeretnék új helyszíneket is: elhagyott gyárépületet, raktárat, olyan üres közteret, ahol a hely maga dramaturgiai tényező. Preferálom a verbatim és dokumentumszínházat, amely a tapasztalt valóságot nem emésztetlen tüzijátékként hányja elém, hanem empatikus kritikával elemzi.
Mivel az emberi kultúra fő forrása a történetmesélés, jó lenne minél több, a szó eredeti értelmében vett, előadás, amikor a színház nem rögtönöz, nem haknizik, hanem új, megírt, érvényes, kortárs színműveket játszik. Mert vannak (és kinevelendők!) olyan nézők, akik nem harsány kavalkádok helyett avatott színészi játékkal előadott, rendezett történeteket szeretnének átélni és nem csak fogyasztani és csápolni akarnak a Színházban.
Hazafelé a 4-6-os villamos megálló felé tartva feltűnt, hogy a színház bejárat előtti csikk guanó nem kivételes, hanem általánosan jellemző. És akkor, ott a kellemetlen csatornaszagot is valahogy jobban éreztem. “Nagyon sajnálom.”
kiemelt fotó: a szerző felvétele