Ha te mondod, nem hiszem,
Ugye, viccelsz kedvesem? Kedvesen.
Ahogy szoktál rút napon,
mikor rám tör sok bajom, és én hagyom.
Most én mondok egy nagyot,
Nem viccelek, láthatod. Hallhatod.
A mai nap reggelén,
orvoshoz mentem én. Én kretén!
Utoljára hal meg a remény.
Na most meghalt végleg. Óh, szegény!
Reggel még azt hittem én,
hogy van orvos e földtekén, – Szegény remény!
ki dolgát értvén rád figyel,
s tapasztalatból végzi el, mit tenni kell.
Majd rutinból mondja meg,
hogy a beteg nem beteg, vagy meggebed.
Nekem azt mondja lelkesen,
tüszős mandula, Kedvesem! Hát nem hiszem!
Az orvosláshoz ugyan nem értek,
ám már tudom, orvoshoz jönni vétek!
Doktor úr, ön drága kincs!
Bájos arcán a kósza tincs,
de mandulám negyven éve nincs!
Soha nem értettem a filmek egyik kedvelt típuskarakterét, a doktor úr előtt ziháló, blúzát felajzva szaggató ötvenes hölgyet. Az említett életkort én már rég elértem, de ezzel egyenes arányban nőtt a viszolygásom mindenféle fehérköpenyes találkozótól, kiváltképp, ha hímnemű az illető. Számomra ez a figura épp annyira valós, mint Hisztis Myrtle a Roxfort vécéjében. A valóságról viszont bőven tudnék mesélni. A hazai egészségügyben hamar megedződik az ember, csak hát a történetek ritkán ilyen viccesek. Ígérem, ez most az lesz. Már a rendelőből hazafelé megfogalmazódott bennem, hogy Romhányi József zseniális stílusát hívom segítségül, mert a helyzet groteszksége ez után kiáltott. A döbbenet nagy katalizátor tud lenni az alkotáshoz, és ezt a versikét igazi, hamisítatlan döbbenet szülte. Gyors szülés volt, esküszöm végül én is csak röhögtem rajta. Fogadjátok szeretettel! Varga Mónika