Az érzelmi lények egymás rovására “nyaralnak”. Carlo Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház (2025. május 24). Fotó: Katona József Színház
Az elmúlt évek tapasztalata alapján nem volt kétségem, hogy élmény lesz Goldoni Egy nyár címen, Ascher Tamás rendezésében játszott darabjának megtekintése. Shakespeare és Csehov (akik számomra nehezen felülmúlható zsenik) műveiből könnyű jó előadást csinálni. (Persze rosszat sem nehéz!) Egy (régi) vígjátékból releváns élményt kreálni csak igazi profi színház képes.
Nem sorolom magam a “körúton belüli balliberális értelmiség” körébe, de az a fajta “színház” amit az Egy nyár előadás képvisel egyezik az én ízlésemmel. Bár a kortárs műveket nézem legszívesebben, ezt a klasszikust most nagyon tudtam élvezni. Ebben döntő szerepe Ascher Tamásnak és Katona társulatának volt (nem a darabnak magának).
Carlo Goldoni (1707–1793) az olasz vígjáték atyja és a 18. századi európai színház jelentős alakja volt, aki megreformálta az olasz komédiát, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte merevségétől jutott el a kidolgozott, realisztikus és jellem központú ábrázolásig. A Nyaralás trilógia (Trilogia della villeggiatura) 1761-1762-ben készült el. Három különálló, de összefüggő komédia, melyek egy nyaralás körüli eseményeket, illetve az akkori velencei polgárság társadalmi szokásait és viselkedését mutatják be. Ezt “aktualizálta” Ascher Tamás úgy, hogy az ma is értelmezhető módon tudott szórakoztatni (szünettel együtt) három órán át. (A rendezőt egyébként láttam a nézők között. Végignézte az alig több mint egy hónapja játszott előadást.)
Az Egy nyár a három eredeti darab lepárlása. Az elején (Le Smanie per la villeggiatura – Mániákus nyaralók) a velencei polgárok készülnek a nyaralásra, bármi áron. A státusz és a látszat fontosabbak, mint a lehetőségek józansága Az érintettek abban versenyeznek, ki extravagánsabb (ha hitelből is). Azután következik maga a nyaralás (Le Avventure della villeggiatura – Nyaralási kalandok). A szereplőket már a nyaralóban látjuk, ahol folytatódnak a korábbi rivalizálások, pletykák, udvarlások és szerelmi bonyodalmak. A “felszín mögött” megjelennek a komolyabb érzelmek, konfliktusok. Felizzik a szerelem és a féltékenység. A végkifejletben (Il Ritorno dalla villeggiatura – Hazatérés a nyaralásból) felvillan a nyaralás utáni időszak, a hazatérés utáni élet. Láthatjuk a következményeket, a szereplőknek szembe kell nézniük a valósággal, az anyagi nehézségekkel és a romantika és a lehetőségek elérésével.
Az előadásban egy “polgári társaság” készül a városból a tengerpartra, mert nyaralás nélkül nem lehet létezni. (Pedig itt a nyaralás nem a munka kipihenése.) Nyaralni kell, mert aki számít, azt teszi, ha kölcsönből is, éjjeli utazást vállalva, hogy egy éjszakával kevesebb legyen a szállásköltség. Már az oda utazást kapcsolati és anyagi bonyodalmak hátráltatják. Végül azután mindenki megérkezik a tengerpartra, ahol (kényszeresen) előtörnek az érzelmek, kapcsolatok élednek és érdekek bonyolódnak. Ám sem a darab, sem az előadás nem végződik hepienddel. A végén mindenki visszatér a “nyaralás” előtti realitásba. Nincs szabadulás a társadalmi helyzet béklyóiból. Hiába nyilvánvaló, hogy a helyzet akadálya a boldogságnak, senki nem (mer) lázad(ni) a konvenciók béklyója ellen.
Talán éppen ezt a(z időtlen) tehetetlenséget akarja bemutatni sz előadás. Nyilván az is szempont lehet, hogy Goldoni figurái nem egydimenziós vígjátéki karakterek, hanem bonyolult kapcsolatokkal áldott/vert összetett (drámai) személyiségek. A népes nyaraló társaság sok jó alakításra lehetőséget adó szerepet kínál a társulatnak. Az urak és szolgák egybefolyva is elkülönülő világa pedig ideológiamentesen nyújt betekintést a polgári társadalomba. A sokszereplős darab jó néhány közel azonos súlyú szerepet kínál. A rendezés ritkábban látható idősebb társulati tagokat bevonva ad teret a Katona társulatának az együttes játékra. Az így létrejött eredmény példamutató.
Bezerédi Zoltán szokásos bölcs profizmussal játssza a nyaralás szervezőjeként központban lévő, engedékeny, jószívű Filippo apa figuráját. Fulgenziot, az örök közvetítőt (Filippo és Leonardo barátját) Dankó István hihető buzgalommal kelti életre. Borbély Alexandra “komédiázáson” messze túllépő beleéléssel kelti életre a két férfi közt őrlődő Giacintát (Filippo lányát). Mások vágyának és saját szenvedélyének tárgyaként egyaránt nagyon hitelesen, modorosság nélkül tud jelen lenni a színpadon. Bányai Kelemen Barna Leonardoja (szinte már mai férfiideál) szerelmes macsó, aki számító és féltékeny, de már megjelenik benne a neki testhezálló empátia is. Jordán Adél jó választás Vittoria (Leonardo húga) szerepére. Alkata, mimikája és hangja kifejezi a figura mesterkélt női rafinériáját, de ha kell, párosul a realitásba belenyugvás képességével is. Guiglielmo bőrébe bújva Mészáros Béla maga a megtestesült (reménytelen) szerelem. Egyszerre folyton aktív és menthetetlenül tehetetlen. Úgy sodródik az eseményekkel, hogy nem hat rájuk. Fullajtár Andrea Sabina (Giacinta nagynénje) figurájába belesűríti a szereleméhes, idősödő, korával nem békülő nő minden jellemzőjét. Vagyonát is használva férfira vadászik. Sabina üldözésének tárgya, Ferdinando, akit „élősködőnek” neveznek a többiek.
Belőle Keresztes Tamás (kicsit túljátszott) mulatságos karaktert formál, jellegzetes gesztusokkal láttatva a figurát. Pancraziot (Leonardo nagybátyját) Elek Ferenc sallangmentes hitelességgel hozza. A földön maradva létezik és rendületlenül szereti Costanzát. Pálmai Anna Costanza szerepében érett nőt alakít, aki fiatalon megözvegyülve tisztában van magával és lehetőségeivel. A darab “fiataljait” Rosinát (Costanza unokahúgát) Erdős Lili m.v. és a bele szerelmes orvostanhallgatót Togninot Jakab Balázs korrektül játsszák el. Ők (legalább) egymáséi lesznek a darab végére.
A “szolgák” egyenrangú részesei a hatásnak. Közülük Pálos Hanna Brigidája emelkedik ki, józanságával, szókimondásával. Ő a legtudatosabb a cseléd. Paolot (Leonardo mindenesét) Gloviczki Bernát távolságtartó szarkazmussal jeleníti meg. A többi személyzet megelevenítését nagy öregekre bízták. Aldot (Filippo szolgáját) Bán János, Titát (Costanza szolgáját) – a színlapon szereplő Szacsvay László helyett – Takátsy Péter, Beltramet, (Pancrazio szolgáját) Újlaki Dénes néhány gesztussal és puszta jelenlétével is képes életre kelteni (sőt emlékezetessé tenni). Pásztor Dániel szakácsa megszólalás nélkül magára tudja vonni a nézői figyelmet.
A színváltásoknál időnként megjelenő dizőz Roszik Hella m.v. és kísérő billentyűse Banga Dániel Gábor m.v. mai zenéjükkel szervesen illeszkednek a feszes színpadi játékba. A zene és a dalok Matisz Flóra Lilinek köszönhetők. A dramaturgokként Balázs-Piri Noémi és Török Tamara (aki az újrafordítást is végezte) és konzultánsként Nádasdy Ádám dolgoztak a rendező keze alá. Khell Zsolt mértéktartóan “gazdaságos” díszlete és Szakács Györgyi ábrázoláshoz éppen szükséges külcsínt adó jelmezei kellően segítették a darab értelmezését. Ugyanez igaz Bányai Tamás világítására és Vajdai Vilmos hangtechnikájára.
A(z idősebb korosztályba tartozó, nő többségű) közönségnek tetszett, amit látott. Lelkes tapssal köszönte meg az élményt. Ez az előadás (bombasztikus hatás nélkül) mintegy összefoglalta a Katona József Színház erényeit. Az egyéni profizmust minden színházcsináló funkcióban és egyidejűleg a képességet a csapatjátékra.
Hazafelé a Deák térnél találkoztam Gryllus Dorkával és a Trojka Színházi Társulás néhány színészével, akik az “Anna Karenina befejezetlen története” című előadásukról tartottak hazafelé. Ez arra emlékeztetett, hogy ma választanom kellett az Egy nyár és az ő előadásuk között. Megkérdeztem mikor játsszák legközelebb. Megtudtam, hogy lesz még egy belőle júniusban. (Örültek érdeklődésemnek!) Már a földalattin azzal “nyugtattam” magam, hogy vigasztaló a tény, hogy még mindig van olyan eset, hogy egyidőben két olyan darab van műsoron, amit látni szeretnék.