Húsz évig tartott. Gyönyörű emlék minden perce. Szép hangja volt apámnak, zengő tenor. Sanyarú sorsa nem engedte, hogy komolyabban képezhesse, hát úgy edzette, hogy szinte mindig énekelt. Énekelt, ha öröm érte, ha fájdalom gyötörte. Tudta, hogyan kell vidáman, dalolva venni az akadályokat, és hogyan lehet nótaszóval elviselni a megpróbáltatásokat.

Anyám is dalolt, a bátyám fütyörészett, én az öcsémmel az iskolai énekkarba is bekerültem. Szép hanggal áldott meg minket az Isten. Családi repertoárunk? Kodály dal, magyar nóta, operett. Huszárinduló, népdal, mozgalmi dallamok. Énekeltünk toborzót, írtunk levelet a börtönből, sírtunk hazánkért, a szabadságért, könyörögtünk megbocsátásért és vérszomjas bosszúért egy-egy operaslágerrel. Szép volt, de nem tartott sokáig. Apámat fellépésre hívta az Isten. Hosszú, fájdalmas kínokkal büntette, mert nem akart menni, itt, a Földön akart énekelni. Csendes lett a ház a halála után.

Egyik nap nagyon fáradt voltam. Fájt mindenem, égetett az igazságtalanság, amivel megvádoltak. Énekelnem kellett, hogy kibírjam. Halkan dúdoltam, csak úgy, magamnak. Öcsém meghallotta, és ijedten szólt rám:

– Ne énekelj, rossz hallgatni! Apu magával vitte a hangodat.

Nem hittem neki, de később ugyanezt mondta a bátyám, az anyám és a barátok is. Sokáig nem mertem énekelni, amíg rám nem talált a nagy szerelem. Nótáztam férjemmel, dúdoltam mondókákat, altatódalokat a gyermekeimnek. De ez a hang már nem a régi volt. Másképpen szólt, más lett a zöngéje. Lehet, hogy apám tényleg magával vitte a hangomat?

Nem. Nem a hangomat vitte el. A családját gyűjtötte maga köré. Előbb az öcsémet, majd a bátyámat, végül anyámat hívta énekelni, s ezt az én árván maradt hangom már nem bírta elviselni. Megfáradt, elkopott, színtelen lett. Már nem találom. Elveszett.

illusztráció: pixabay.com