Óda a turbulenciához

Mi lehet ez széles föld felett szebb dolog nálad,

drága turbulenciám?

a két órás fásult reptér-rutin után,

szekjuriti, csekin, s a fapados tehénkarám,

ahol túlsúlyos bőröndöm bújtatom sután,

„Tele van könyvvel!” sápadt el anyám,

„ez lesz a veszted.” És tessék, megint igaza van,

az egek téged küldtek büntiként.

De hát nem adhatok mást, mint lényegem,

és hát ez az esszenciám,

mint neked az, hogy a reggelit belőlem jól kirázod,

lesben állsz, a pillanatot kivárod, aztán lecsapsz.

Erről nem nyitok vitát.

Jobban térítesz, mint a jezsuiták.

Szalad a stewardess, lába remegő,

a gép hátuljában felbőg egy csecsemő,

mellettem a srác békésen szendereg,

míg lábát diszkréten rám tolja,

amott egy néni, szemében rettenet,

rózsafüzért morzsolva mormog egy imát,

bennem is spirituális reflexiót ébresztesz, nahát.

Huppanunk, s rögvest eszembe jut Ikarusz,

na nem a busz,

bár az is hasonlóan rázós lehetett.

Szó bennszakad, a szív félreketyeg,

ebben senki sem konkurenciád,

tubicám, mucikám, turbulenciám,

azért áj lávjú mégis,

hisz Magyarország felett kátyús még az ég is.