Azt mondják Skóciában sok a munka, de nincsen kolbászból a kerítés!

Kolbászból itt sincsen.

Nem tudunk iskolai végzettségének megfelelő…, sajnáljuk, betöltötték…, további pályafutásához sok sikert! Megint lejárta a lábát feleslegesen. Egy interjú, aztán majd értesítik, de tudja, hogy kiesett már ebben a körben. Nem kell nekik ő, Juli (38). Az önhibáján kívül gyermektelen, a részben saját hibájából állás nélküli, a kizárólag a saját bűne miatt magányos Juli, akinek még egy lepusztult lakása sincs, amihez ragaszkodhatna.

De hogy lehetne másképp? Folyton csak lehúzott redőnyökön dörömböl. Ez a rengeteg visszautasítás naponta arra emlékezteti, legalábbis érzésszinten, amikor a szülei hálószobája ajtaját gyerekkorában, egy vasárnap délután zárva találta. Az pont ilyen meglepő, idegen és felháborító volt számára, főleg azért, mert soha előtte ilyesmit nem tapasztalt. Akkor szembesült vele először, hogy a szüleinek is lehet magánélete.

De a világ talán nem a magánélete miatt rekeszti ki őt. Vagy mégis? Ehhez ő nem elég okos.

Eladónak tanult, de kezdettől annyira gyűlölte a boltot, hogy minden nyitáskor valósággal szuggerálta az ajtót, ne jöjjön be rajta senki, ne kérdezzen, ne kérjen, ne vegyen, ne hozza be saját érzéseit, ne zavarja meg az ő köreit. És utóbb rájött, igaza volt Engel úrnak, a boltvezetőjének, aki egy forgalmas napon dühösen vágta a felismerést az introvertált világába, hogy sosem lesz belőle kereskedő.

Leginkább olvasni szeretett volna, de azt nem volt szabad abban a boltban. Azért mégis került egy kis üzlet, ahol olvashatott néhanapján. A kisvárosi egy szem könyvesbolt pontosan olyan munkahelye lett, ami igazából neki való, pedig ezt lehetetlennek tartotta.

Most látványpékség nyílt a könyvesbolt helyén. Az eladó – fiatal, csinos lány – azt mondja, a szórakozottak néha még betérnek a leveles túrósok és a fahéjas tekercsek közé könyvet keresni, pedig a kirakatban már nincsenek többé könyvújdonságok, sem bestsellerek, csak a kemencék párája csapódik le ott derékmagasságig.

Jellemző, hogy a kisváros és környéke nem bírt el egy árva könyvesboltot sem! Talán érdemes lett volna marasztalni azokat a szórakozott vevőket, talán, ha összevegyítenék a könyvesboltot a látványpékséggel: egy frissen sült croissant – hoz egy friss, nyomdaillatú kötet. Igaz, ő egyáltalán nem kereskedő, de akkor, talán…

De ezen kár rágódnia! Túl is lépne már, menne is, de merre! Homlokát ráncolja, ahogy lakásába belép. Tudja, ahogy az ajtót bezárja maga mögött, hogy hiába jött. Üres a lakás, egy lélek sincs itthon, ő maga sem.

Ez az üresség hasonló ahhoz az ürességhez, mint amit nagyanyja halálakor érzett, aki mindig velük lakott. Rideg lett a szoba, a csendes, nyugodalmat árasztó mamaérzet már elszállt belőle. Az az elrendelt sorsnak fejet hajtó alázat a családos magányban, ami mégis jobb az egyedülálló magányánál. Amit lázadó gyerekként lenézett, azután megértett, majd később már hiányolt, másokban hiába keresett, s abban a szobában már soha többé nem talált meg.

Nem érzi magát biztonságban, pedig az ajtó két zárral bezárva és elreteszelve.

Idegen lett ez az ország, ijesztő a város. ismeretlen az arc, amit a tükörben lát. Nem tud lelkesedni a látványától. Kivel lakjon akkor itt együtt, akiben egy kicsi rokonlelkűséget vél felfedezni? Már önmagával sem képes. A mellkasa közepén valami nem működik, mintha lemerült volna az elem. Ettől lassan egész teste elgémberedik, életfunkciói csak alapjáraton működnek, már-már mozdulatlanságba dermed, mint egy hüllő az alacsony hőmérsékleten.

Vajon mikor vesztette el azt a derűs öniróniát, amivel eddig túlélt? Most messze akar futni, idegenbe, hátha ott megtalálja. De van egy fájdalmas sejtése: amíg nem tud ő maga, önmagában változást kreálni, addig minden kapkodás felesleges.

Keresheti a világ végén, a holdon is akár. Melegség, csak a melegséggel hajlandó társbérletben élni, a melegség utáni vággyal nem tud kijönni hosszútávon. Azt kellene csinálni önmagában. Az utazás csak menekülés ez alól a feladat elől. És egy része nagyon menni akar. Az a rész élményt, új ismeretségeket, lehetőséget is akar.

Úgy látszik, ez a rész lehet a gyakorlatiasabb fele. Már lefoglalta a fapadoson a repülőjegyet. Mindent elintézett. A lakást is felmondta. Egy másik része még vár. Totojázik, vagy csak jövőbe lát, és tudja, hogy a pénz, az élmény, a lehetőség nem elég. Attól még egyedül lesz, főleg önmagában.

Ez a rész váltig reméli, hogy nem kell elmennie. Azt hiszi, hogy talál egy élő hirdetést végre, nem csak álláshirdetések hulláit frissítve. Titkon bízik benne, hogy egy idegen rámosolyog az utcán, meghívja egy forralt borra, ajánl neki egy állást az ismerőse ismerősénél. Vagy csak megfogja a kezét, biztatja, hogy higgyen a jobb életben, próbálja meg ezredszer. Küldjön gerilla önéletrajzot! Hátha most, nem csak hitegetik. Vakrandizzon még egyszer! Lehet, hogy valaki végre mutat valamit a valódi arcából.

Ábrándozik még arról is, hogy betéved egy könyvesboltba, és lám, pont őt keresik. Ez igazán feldobná. De ez még nem elég. Neki kell valaki. Inkább két valaki. Egy önmagába. Egy maga mellé. És nem csak ünnepnapokra: állandóra.

Ez utóbbi a nagyobb hiányosság. A munka hiánya csak ráadás. De ha a munkát megtalálja, az talán majd mindent megváltoztat, és kezdheti keresni azt a másikat.

Talán megpróbálhatná itt is, de neki kell nyitnia, hogy rátaláljon végre a szerencse bármilyen formában.

Igen, nyitnia…

Valami ősbizalom szállta meg, egészen melege lett.

Az előszobába ment, kinyitotta az ajtót, a reteszt is visszahúzta, és kiakasztotta a láncot. A lassú, szimbolikus mozdulatoktól langyosodni kezdett mellkasában a kilátástalanságba dermedt, nyűggé vált lét.

Érezte, ahogy csillapodik bensőjében a zűrzavar, az örvény felkavarta dolgok lassan a helyükre kerültek, és ott volt köztük valahol a remény.