Rébb Terézia: Az isteni porszem

Salvador Dalí: Gyöngy
Salvador Dalí: Gyöngy

Van az a találós kérdés. Senki és valaki élnek egy nagy házban. Senki elment vadászni, valaki madarászni. Ki maradt a házban? A kérdésre persze nincsen helyes válasz, nem jó a senki, és nem jó a valaki. Esetleg senki, aki voltaképpen valaki? Netán valaki, aki egyúttal senki? Nem. Az a jó válasz, hogy nincs válasz.

Egy barátommal filmet néztünk Szilveszter estéjén. Coco Chanel életéről szólt a film, mire a végén a barátnőm megjegyezte: – Látod, ő is milyen sokra vitte végül, pedig éppen olyan senki volt, mint te. Picit zavarodottan válaszoltam: – Általában a senkik viszik sokra.   Bevallom akkor nagyon rosszul esett az a megjegyzés. Valaki azzal vigasztalt később: végtére is mindannyian senkik vagyunk.

Ha küszködsz, senki leszel, ha küzdesz, lehetsz valaki. Mi a különbség? Talán az, ha valaki bármibe beleteszi a lelkét is, és nem csak csinálja vakon, mint egy gép… akkor valaki van abban, amit csinál, és ezért lesz őbelőle is valaki.

Tulajdonképpen nincs okom megsértődni. Igen, egy senki vagyok. Egy senki lánya. Apám ötven szorgos éve alatt rengeteg munkával avatta magát senkivé. Nem tudja senki, mennyi nyelés, fájdalom, izzadság kell hozzá, hogy azt a házat, amelyet valaki megálmodott, vagyis szűk körben publikált, azt ő, a kőműves megépítse.

Aki valaha hasonló cipőben járt az tudja, mennyi kreativitás kell hozzá, hogy ami papíron jól működik, az az anyag világában, esőben, hóban, sárban, köröm alá szorult hidegben létrehozva is biztosan jó legyen. Hogy mennyi ötlet veszett így kárba, nyilvánosságra hozatal nélkül, azt senki sem tudhatja. Igen, vér és verejték tapad minden épülethez. Úgy tűnik, kell nekik ez az áldozat. A senkik vére és verejtéke, mint a piramisoknál és a nagy falaknál.

Mi volt előbb, hogy senkinek éreztem magam, ezért senki lettem, vagy senkinek születtem és az maradtam. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy valaki leszek, ezért nem bírok átugrani abba az idősíkba, ahol valaki lehetek.

Az az igazság, hogy egyes senkik és porszemek azt álmodják, hogy az ő gyerekükből, is lehet majd valaki. Igen, ez az álom merész és szemtelen, de mégis az ilyen álmok egyszer beteljesülnek. Az én szüleim nem mertek ilyet álmodni. Még élnek mindketten, de még most sem mernek ilyet álmodni, inkább egy illedelmes, kishitű álmot álmodnak.

Álmodjatok rólam nagyot! Enélkül senki maradok, mert a senkik valakije, többnyire senki, ha nincs óriási lelki ereje kimászni ebből a hatalmas pókhálóból. Jól látja ezt, aki valakinek született, és ezért gondolhatja, hogy máris valaki. Őt már valakik, valakinek álmodták.

Én meg azért sem vagyok még valaki, mert ha az lennék, egyszerűen leperegnének rólam mások szódobálódzásai. Nem érdekelnének a jelzők, a nevek, a címek, a címkék. Tanulnom kell még, hogy valaki legyek, de nem az iskolapadban.

Egy porszem vagyok csupán, akit fél évszázad alatt egy-egy pillanatra felkapott a szél, de folyton leejtett. Sohasem repülhetek folytonosan, talán mert túl könnyű vagyok még, túl kevés. A szél is tudja, nem érdemes velem vacakolni. De ha egyszer végre szállok a szelek szárnyán, és elérek a nagy vízhez, ahol minden kezdődött, elveszek majd a tengerben, alámerülök a fenekére, bekerülök kagyló belsejébe. De a kagyló sem akarja ezt a porszemet.

Van Salvador Dalinak egy képe, a címe: Gyöngy. Gondolkodtam rajta, mit üzenhet a cím. Később rájöttem. Ha a gyöngyről lefejtenénk a mindenféle lerakódást, ami azt olyan selymes fényűvé teszi, a megkövült kagylónyálat, és ami marad nem több, csak egy kis piszok. Tökéletes porszem, ha úgy tetszik isteni. Mint az a lány a Dali képen.

Vállalom pillanatnyi senkiségem, vállalom a porszemet, aki vagyok, tudva, hogy bennem van a gyöngy lehetősége. Kezdem már érteni: csak akkor érhetek el oda, ha már eszem ágában sincs gyönggyé válni, ha megbékéltem a porszemmel, aki vagyok.

Akárki akármit gondol, ez lehetséges! Valaki tagadni fogja ezt, és valakik majd megmosolyogják kicsinyes álmodozásaimat.

De egyet biztosan tudok: senki sem tudhatja. Én magam sem.

(Az írás korábban megjelent a www.terezanyu.hu oldalon)

10 hozzászólás a(z) “Rébb Terézia: Az isteni porszem” bejegyzéshez

  1. Köszönöm Piroska! Valóban érdekes, hogy Dali kölcsönvette Velazquez – től Margareta infánsnő testét. Mindkét kép hatással volt rám, de úgy tűnik terád nem kevésbé : )

  2. Nem mindenben értek egyet veled, de amit írtál az nagyon jól meg van írva. A tenger is cseppekből van, a hegyek porszemekből és minden kis csepp, parányi porszem tudja ezt és büszke rá, mert ő maga a hegy és a tenger.

  3. János, nem kell teljesen azonos véleményen lenni.Ez az írás csak a reagálásom arra, ha “valaki” az orrom alá dörgöli, hogy parány vagyok, és ő jobb parány nálam.Pedig biztosan igaza van:)

  4. Olvastam már ezt az írásodat, és elsőre is nagyon tetszett. Megvan benne minden, amitől jó az, amit írsz. A líraiság és kesernyés filozófia, az egymásból kinövő gondolatok, amik többrétegűvé teszik a téma látásmódját.
    Az más lapra tartozik, hogy ami az irodalomnak jót tesz, az az életben sokszor elég nagy teher…
    De erre is jó az írás: megosztani és letenni a terheket.

  5. A senkiséget a valakiség akarása hozza létre. Az Istenség a valakiség határértéke a végtelenben. Az Egy(ség) minden létező sajátja, mert minden részben benne van az egész (Egy).6

  6. Intő gondolatok, érthető bölcselet (filozófia). Bizonyára sokunkat foglalkoztat(ott). Nem mindenki mer hangot adni ennek. Te mertél. Megnyerőn. Magam is buzogtam valaha, mint a mocsárgáz buborékja az iszap alól. Már nem. Megláttam, hogy mindenki saját mércéje alapján kapja rangját a végelszámoláskor…

Hozzászólás a(z) horvathpiroska bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *