Szombaton érkeztem. Késve.
Egy napot és egy órát késtem.
Ez sok. Egy éve készültem erre a három napra.
Háromra, nem kettőre!
A három is kevés. Ennyi idő alatt fejlődni. Továbblépni.
Bár – ugrásszerűen is lehet fejlődni…
*
Figyelek. Befelé, magamra.
Nehogy ne vegyem észre azt az ugrást. Amikor már sokkal jobb leszek.
NAGYON jó!!!
Amilyen mindig is lenni akartam. Tavaly is, a tavalyi három nap előtt.
Bár – tavaly is, egy nappal korábban hazamentem…
*
Kevés a két nap.
Jövőre három napot maradok.
(A 3. nap feladata: naplóírás a tábor eseményeiről Bólya Péter: Az udvar közepe c. novellája szikár stílusában, a feszültség fokozására főleg tőmondatokkal.)
Igen ám, de ha nem így történt volna, akkor nem született volna meg ezt a remek nemtudommineknevezzemmilyenműfajbatartozóvajonszabadversvolnakérlekáruldel írás.
A fotó is szuper! Kifejező!!!
Öröm olvasni alkotásaitokat!!! Ilyenkor mindig bizonyos mértékű sajnálatot érzek, hogy nem tartozom közétek. 🙁 Aztán azzal csitítom magam, hogy még azt is?! Hiszen így is panaszkodsz, hogy nem elég hosszúak a napok. Kétszer akkorák kellene legyenek, hogy mindent elvégezz…
Ez nem szabad vers akar lenni, kérem szépen, hanem tömör, rövid próza, amire Örkény István kitalálta a remek “egyperces” címkét 🙂
Panni, telitalálat a kép hozzá!!!
Aki nem volt a táborban, az nem tudja a történetét: ez a számítógép billentyű része volt tavaly Lóri remek “installációjának”, amely kombinatív készségünket volt hivatott fejleszteni, és talán fantáziánk eredetiségét tesztelni. Társai voltak: egy Lenin szobrocska, egy gyerekkori kismackó, egy kábel, és – mi is még? Ennyi jut most eszembe. Memóriámat ne teszteljük inkább 🙁
Ja, és nem mondtam a poént: egy titokzatos “valaki” képes volt tavaly ellopni a billentyűt, és idén az érkezésünkre a nyaraló talajába taposni azt az “alkotó fészer” előtt. Természetesen hangos hüledezéssel találtuk meg 🙂
Jó jelkép amúgy, hogy a tavalyi vég akár az idei kezdet is lehet, nem igaz? Én legalábbis így, optimistán fogom fel a dolgot!