I. Az írás és az élet dilemmája

Az írás megszállottság. Eluralkodik az ember agyán – míg ír, nem érzékel semmi mást a világból, még saját testének jelzéseit sem fogja. Tehát: az írás árt az egészségnek  és tönkreteszi az életet.

Még mindig úgy nézek az írásra, mint választható életformára. Mérlegelem a pro- és kontra érveket. Még nem késő, még kiszállhatok belőle. Kerülgetem, mint egy szakadékot. Vagy mint egy mély tavat, amibe nem merek beleugrani. Érveket keresek.

Gyűjtöm az elriasztó példákat, intő jeleket. Ulickaja, Mankel betegsége – vajon nem a test végletes elhanyagolásából eredeztethető? És kiterjeszthető ez más időkre, más művészetekre is.

Adódik a kérdés: mi a fontosabb? A művészet, vagy az élet? Vajon lemondtak volna-e az alkotásról a fenti írók a hosszabb élet javára? Azt hiszem, igen. És végtelen önzés volna-e részünkről, ha mi, olvasók, műélvezők, inkább a nem-lemondásukra  szavaznánk? Ismét igen.

Tehát a válaszom – arra kérdésre, hogy mi a fontosabb – az, hogy: az élet.

Ha tovább lépnék ebben a logikai bizonyításban, a „levezetés” eredménye az volna, hogy nem szabad alkotni, nem szabad beleugrani ebbe a feneketlen tóba. De ezt sem tudom elfogadni. Talán van középút. Talán lehet határokat húzni, hogy eddig, és nem tovább.

De nincs arany középút, soha, semmiben.

Nincs olyan, hogy felkelek, tornázom, futok, rendszeresen eszem, nyugodtan alszom, ápolom emberi kapcsolataimat, és közben írok.

*

Reggel, ébredés után, az ágyban ülve a legjobb írni, míg az agyamban ott szállong az álmok köde. Míg a lélek szabad, nem tér vissza teljesen a testbe, amely, akárhogy vesszük is, szűk börtöne.

Minden nap le kell szállnunk a Földre, abból a világból, ahol sokkal jobb nekünk, ahol mi magunk alakítjuk az életünket, ahol bármilyen testbe beköltözhetünk. Ahová ingyen röpít el bennünket a leggyorsabb utaztató: a fantáziánk.

Miért a kényszer, hogy az álmainkat, a gondolatainkat másokkal megosszuk? Ha megtesszük, akkor nem marad időnk arra, hogy az életünket osszuk meg velük. Elzárkózunk a környezetünktől, hisz kizökkent belső világunkból. Bennem is ott a meggyőződés, hogy a belső világom az igazi, az értékesebb.

Ezek szerint ez öngyilkos késztetés.

Bár látszatra szabaddá válunk attól, hogy az alkotással kilépünk testi valónkból, felülemelkedünk saját „gyarló” létezésünkön, valójában felemésztjük, elpusztítjuk magunkat.

*

Lehet, hogy túl sötét ez az elmélkedés, így vasárnap reggel, az ágyban ülve? Nem is folytatom. Felkelek. Ma nem fogok írni, csak élni.

 

ΙΙ. Az írás és a tökéletesség kényszere

Leírok valamit, ami bennem kavarog. A mondatok többé-kevésbé leképezik a gondolataimat, ehhez már elég rutinos vagyok.

Aztán átolvasom. Ha rossz, megkönnyebbülök: megy a virtuális kukába, nem kell többé foglalkozni vele.

Ha elolvasom, és azt mondom, hm, nem rossz, akkor kezdődik a szenvedés. Javítani kell. Ahányszor elolvasom, annyiszor. Nem merem eldönteni, hogy ez volt az utolsó átnézés, mert tudom, hogy ott lappang még benne ezer hiba, ami elválasztja a tökéletességtől.

Aztán ránézek, kissé távolabbról, az egészre. Vannak oda nem illő részek. Szép, lírai gondolatok, amik kilógnak a realista egészből. Fájdalom, ki kell húzni őket. Túl rövid mondatok, amiket egybe kell olvasztani, és túl hosszúak, amiket szét kell tördelni.

Felébredek reggel, és az az első gondolatom, hogy az elbeszélés közepe táján ellentmondásba keveredtem az elejével. Ki kell igazítani. Van egy-egy szó, ami nem maradhat, mert nem illik bele a mű stílusába. Azoknak is menniük kell.

Aztán ott a másik kérdés: hová, kinek is szánom azt az írást? Milyen szerkesztő, milyen olvasó szeme elé? Már kezd nagyon nem tetszeni az egész. Na, ez lesz az a mondat, ahol unottan félredobják. Ha egyáltalán el fogja olvasni valaki. Na, ez az az árulkodó részlet, ami leleplezi, hogy nem tökéletes.

Már fogcsikorgatva kényszerítem magamra az igazán legutolsó átolvasást. Utálom az egészet. Eltávolodott tőlem, idegen, már régen nem én vagyok benne, csak egy akármilyen író, aki mindenáron rá akarja kényszeríteni a gondolatait az olvasóra.

Rám.

Pokolba a tökéletességgel!