Kinek a tragédiája/komédiája, ami van? (EMBTRAG-Keressétek az Urat, amíg megtalálható!)
Ujj Béla színikritikája
Madách Imre Az ember tragédiája tinédzser korom egyik kedvenc drámája volt. De ahogy múlt (felettem?) az idő, egyre több kétségem támadt vele kapcsolatban. Azért időnként újra meg újra megnéztem színpadra állítási kísérleteit. Utoljára a Jankovics Marcell animációs változatával próbálkoztam, úgy tíz éve. Azóta nem.
Az ember tragédiája több mint százhatvan éve jelent meg. A magyar drámák közül az egyik legtöbbet játszott darab. A művel való első találkozásomkor nem zavart nyelvének archaikussága. Akkor még kihívásnak fogtam fel (mindent!), amit nem könnyen értettem. Később már fogyott a (vonatkozó) türelmem. A Katona József Színházban nemrég bemutatott EMBTRAG előadást talán éppen azért választottam mégis magamnak születésnapi ajándékul, mert olvastam, hogy Nádasdy Ádám – akinek nyelvhez való viszonyát osztom – “lefordította” mai prózára.
Bármi is inspirálta Madáchot a monumentális “történelmi” tabló megalkotására, maradandó megfogalmazása lett az ember saját létezése értelmével kapcsolatban felmerülő kérdéseinek, kétségeinek. Ha mindent isten teremtett, akkor felelőssé tehető-e mindenért, ami lett/van? (Vagy inkább felejtsük el, mint felesleges absztrakciót?) Ha tételezzük Istent (ahogy Madách tette), és Ő maga az időtlenség, akkor Lucifer az idő, ami (talán) az egyetlen olyan dimenzió, amely nem felfogható örökké létezőnek. A haladás, mivel időben történik, szintén értelmezhetetlen az örök Egy felől nézve, pedig ez az ember talán legfontosabb (nem materiális) mozgatóereje. Ezt ragadja meg hatásosan a szerző bizonyítva, hogy az igazi remekmű nemegyszer túlmegy alkotója szándékán.
A Madách Tragédiája a duális, kauzális gondolkodás lehetetlenségének és tehetetlenségének grandiózus példázata. A mechanikai világképe – amin az emberiség máig nem igazán tud túltekinteni – a kvantumfizika korában is része a valóságnak, de nem elég a létezés teljes megértéséhez. A dolgok túl egyszerűsítésére kiváló példa, ahogy sokan a nemiségről gondolkodnak (ma is). Egy emberi személy nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb “nemi spektrummal” bír, minthogy besorolható lenne a nő vagy férfi (duális) kategóriájába, mégis ez a nézet próbál dominálni elutasítva minden pontosító finomítást. A komplexebb megközelítés igényét jelzi, hogy az EMBTRAG-ban mind Istent, mind Lucifert nő alakítja. (Ráadásul anya és lánya!)
Az első (három) és az utolsó keretszínek bekerültek az EMBTRAG változatba is. Az előadás a történeti színeket egyrészt leegyszerűsítette, másrészt nyelvileg és tartalmilag közelebb hozta a mához. (Szándékosan nem használom az aktualizálás szót.) Ezt úgy tette, hogy nem sérült azok eredeti szelleme.
Székely Kriszta rendező, miközben értelmezi a madáchi szöveget, megtartja az eredeti mű gondolati lényegét, ebben a kényes egyensúlyteremtésben partnerre találva mind Nádasdy Ádám “mai prózára fordítóban”, mind Szabó-Székely Ármin dramaturgban. Az ábrázolt gondolati dualitások a kezdő keretszín(ek)ben az Isten – Lucifer, teremtő – teremtés, Isten – Ember, Paradicsom – Ember diskurzusokban, a “történeti” színekben az egyén – tömeg, test – lélek, mai én – múltbeli én, mostani eszmék – meghaladott eszmék, elmélet – valóság, tudás – hit fogalompárok ütközése által jelennek meg. A (le)záró keretszínben a kétségbeesés – remény néz farkasszemet egymással. Eredendő “problémája” a Tragédiának a befejezés “földhözragadtsága”.
A cselekmény állandó díszletéül egy kivilágítható, üveges (áru)vitrinek által uralt tér szolgál, közepén egy körüljárható pulttal. Ez az időtlen szupermarket, ami (a jelmezekkel együtt) Izsák Lili munkája, kis változtatásokkal képes felidézni a szerző által bejárni kívánt összes helyszínt. A szereplők ruhái is időn és téren átívelően jelképesek.
Az előadás pazar színészgárdát mozgósít. (Igaz, a Katonában könnyű jól meríteni.) Szirtes Áginak az Úrként sikerült megfosztania Isten figuráját a poros, közhelyes sallangoktól. Pálmai Anna rendkívüli beleéléssel képes úgy ábrázolni az árnyékként mindenhol jelenlévő Gonoszt, hogy nem prédikált példázatként, hanem megtapasztalt jelenségként áll elénk. Az a manapság bevett színreviteli megoldás, hogy egy ábrázolt személy változása nem a játszó színész maszkírozásával, hanem többes szereposztással valósul meg, bevált. A fiatal Ádámot Lengyel Benjámin, a középkorút Elek Ferenc, a meglettet pedig Bezerédi Zoltán alakítja. Mindhárman legjobb saját képességeiket adva bújtak bele az “első ember” nem könnyen megjeleníthetőre formált figurájába. Mentes Júlia hamvas, Rezes Judit érett Évaként méltó társnak bizonyulnak. (Annak ellenére, hogy Madáchnak nem erőssége az árnyalt nőábrázolás.) A többi megjelenő alakot életre keltő stáb tagjai: Béres Bence, Bodnár Erika, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, kivétel nélkül nagyszerűen formálják magukra a kapott (sok esetben újragondolt) figurákat.
Meg kell említeni, hogy a csoportos mozgások látványa különleges élményt adott. A Vadas Zsófia Tamara koreográfiájára épülő, a darabot indító és a színeket összekötő mozgásszínházi “betétek” jelentősen támogatták a hatást. Ugyanez mondható el Török Marcell belógó monitorokon megjelenő videó betéteiről, a Juhász András és Pető Gergő által létrehozott fényhatásokról, és a Csizmás András és Fodor Tamás játékhoz rendelt zenéiről és hangeffektektjeiről.
A több mint három óra “történelmi játék” gyorsan eltelt. A jól lezárt részek után, a két szünet jó alkalom volt az elgondolkodásra. A darab végén a hálás közönség többször is visszavastapsolta a láthatóan kedvvel játszó színészeket.
Ez az előadás annak a felismerésnek a tudatában készült, hogy az isten teremtette mechanisztikusan determinált világ, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással, és ahol az ember dolga, hogy “küzdjön” és szolgálja-tisztelje az isteneket, nem restaurálható.
Az, hogy a szerző nem talált olyan felmutatható tudást, ami segíthetne az Embernek, nem zavarta a művét interpretáló társulatot abban, hogy azért megkíséreljen valamiféle “tanulságot” felmutatni a küzdés értelmeként. Végül is Madách a művében feltárt (lét)ellentmondásokat (jobb híján) az ember egyik fő evolúciós mozgató erejével, a szaporodási kényszerrel “oldja fel”. Ebben az előadásban is változtatás nélkül hangzik el a jól ismert mondat: “Anyának érzem, óh, Ádám, magam.” Isten ezzel (az akár demagógnak is nevezhető) kifejlettel “gyűri le”(?) Lucifert. Ez van, sugallja a színpadra állító, ezt kell szeretni, teszi hozzá a néző. Ma, mikor már több mint nyolc milliárd ember terheli a földet, a “létkérdések” megválaszolásának következő generációra hárítása nem lehet megoldás. Már nem elég “bízva bízni”. Az EMBTRAG előadás (saját kialakult előítéleteim ellenében is) azt bizonyította, hogy a Tragédia annak ellenére, hogy egy maitól sokban különböző korban, akkori világnézet által inspiráltan, egy nehéz életet élő szerző tollából született, ma is átélhető, aktuális figyelemfelhívás arra, hogy az embernek dolga van a létezésben. A Katona József Színház szájbarágós agitáció nélkül is képes eljuttatni Madách Imre keserű “üzenetét”. És (talán) hozzá tud járulni ahhoz is, hogy ne „a világ az ember nélkül kezdődött, és az ember nélkül fog véget érni” summázatban összefoglalt pesszimizmus uralkodjon el rajtunk, akkor sem, ha ma már egyértelmű, hogy az istentételezés (vélelmezett) populista pozitivizmusa kevés a túléléshez. Gyökeres változ(tat)ás kell. Nem elég, ha nézők vagyunk, fel kell menni a színpadra, és aktívan be kell kapcsolódni az (élet)játékba.
kiemelt kép: a színház honlapjáról